–

„A stílus maga az ember” Georges-Louis Leclerc de Buffon gróf szállóigévé vált szavai gyöngybetűkkel vésődtek az agytekervényeinkbe – és az Úriemberek alkotóira ez hatványozottan igaz. Guy Ritchie az alvilág gavallérjairól forgatott filmet: afféle anti-Kingsmant, világmegváltás nélkül; ahol az íratlan törvények húsba vágóak, és ahol nem az a fontos, ki dönti föl az első dominót, hanem az, hogy ki az utolsót.

Az úr a pokolban is úr 

Mickey Pearson (Matthew McConaughey) pont ilyen fickó. Nagyon is tudja, mit akar, ráadásul mindezt stílusosan teszi. Nem véletlenül övé az egyik legjövedelmezőbb drogbiznisz. Modoros gazember ő, aki betartja az alvilág íratlan szabályait. Modern keresztapa, aki számára a kemény drog tabu, viszont „füvesemberként” jól megtömi a zsebeit. Amikor pedig Mickey úgy dönt, hogy a legalizálás árnyékában áruba bocsátja virágzó üzletét, mindenki szemet vet rá vagy hasznot remél belőle: az erkölcstelen üzletembertől a könyörtelen maffián át a simlis zugfirkászig. 

Az író-rendező Guy Ritchie, aki a csorba Excaliburral is képes szüfrazsett szívet faragni egy Disney-hercegnőnek, végre ismét elemében van: nyakig merít minket a bűn világába, lemosva rólunk az ártatlanság minden nyomát. Könyörtelenül pörgő montázsait cikázó kolibriként követi a tekintet. 

A sztori észrevétlenül tekergőzve köt gúzsba, hogy a nézőbarát száztíz perces játékidő végére döbbenjünk rá: már megint egy oltári blöff áldozatai vagyunk. És megvezetésért még soha nem voltunk ennyire hálásak!

Bár a történet látszólag nehezen talál magára – az első fél óra bizony nem csak Charlie Hunnam filmbéli alakjának türelmét teszi próbára. Ritchie csupán belemelegszik az írásba, és ahogy a forgatókönyv lapjai mind sebesebben kezdenek peregni, úgy érik egymást a lehetetlenül meredek helyzetek meg a szórakoztató gegek: mindaz, amiért ezt a „brit Tarantinót” olyannyira szeretjük. Ritchie úgy tud drogprevenciós filmet forgatni, hogy közben lándzsát tör a fű mellett. Nála a trágár beszéd sosem öncélú, pusztán a társadalom peremére szorultak önkifejezési formája. Amelyet a magyar szinkron, hát, hogy is mondjam csak, díszbe öltöztet.

Dzsentlemanusok meg a főnök macája

Az Úriemberek antihősei alól minduntalan kiszalad a talaj – Ritchie bűnfilmjeinek báját a karakteres figurák adják, amelyekre a rendező jó érzékkel válogatta össze a színészeit. 

A stáb pazar, akik közül magasan kiemelkedik – pedig nem is ő a főszereplő – Hugh Grant. A színész igazán olyan, mint a jó bor: az idő csupán gazdagítja az eszköztárát. Egymagában képes lenne elvinni a hátán a filmet – ahogy az első fél órában tulajdonképpen meg is teszi.

Még ha most nem is olyan lehengerlő, mint például a Felhőatlaszban, ahol hat különböző karakter bőrébe bújt bele. Sármos, kétszínű, simlis egy rohadék – mármint a szerepe szerint, de a drágám így is egyszerűen imádnivaló.

Matthew McConaughey Mickey Pearsonja maga a drogbárók etalonja: hűvös, modoros, stílusos, akinek szikár, borostás vonásaiba beleégett az élet és a megannyi szarság, amit el kellett követnie, hogy azzá váljon, aki. Tényleg olyan, mint az oroszlán, a füves szavanna királya, akinek takarékos mozdulataiból árad a visszafojtott feszültség, tekintetében pedig mélyen ott lobog valami vadság. Pontosan így pillant Mrs. Pearsonra, akit a Downtown Abbey Golden Globe-ra jelölt sztárja, Michelle Dockery alakít. 

Ritchie le sem tagadhatná, hogy egykor Madonna férje volt: nőalakjai erősek, határozottak, függetlenek.  

Mrs. Pearson saját autószerelő műhelyt vezet, ahol nők dolgoznak; és nem tűri, hogy a férje behozza a „munkáját” az ő szférájába. Mickey egyenrangúként kezeli az asszonyt, kikérve és meg is hallgatva a véleményét az üzleti ügyekben. Csúcsragadozók ők, király és királynő, saját territóriumokkal. McConaughey az asszonyt fölfaló pillantását pedig nem kevés női néző vágytól és/vagy irigységtől elnyomott sóhajtása kíséri a mozi jótékony sötétjében.

Charlie Hunnam ezúttal olyan úriemberesen visszafogott. Bár azért kap egy Ponyvaregényes (jó) nagyjelenetet Ritchie-től, talán Arthur király elbaltázott címszerepéért cserébe: Samuel L. Jacksonként ragyogja be egy panelház lelakott kecóját, ahol „az igaz ember járta ösvény” nagymonológjának szolidabb, cockney-verzióját adhatja elő.

Végül Colin Farrell és a Totyogók: hát, legalább akkorát ütnek, mint a Blöffben Brad Pitt, az ő „anutája” meg a díszes roma kompániája! Szívesen rákérdeznék Ritchie-nél, hogy az ilyen figurák esetében honnan merít ihletet? Vajon milyen múzsa csapja őt tarkón – mert egy csók ehhez kevés – ilyenkor a villáskulcsával?! 

Nálam Farrell és Grant vitte a prímet, egyszerűen azért, mert látszik, hogy mennyire élvezték az egészet, hogy olyan karaktereket játszhattak, amilyeneket még soha. Mert senkinek sem jutott még eszébe Hugh-nak smirglivel nekiesni, Colint meg tetőtől talpig joggingba öltöztetni.

Királyság

Guy Ritchie visszatér a gyökerekhez – a szó legnemesebb értelmében –, és ha mostantól élete végéig egy kaptafára gyártja a gengsztermozikat, hát, egye fene, örökbérletet váltok rá a moziba! Persze egy új Sherlock Holmes is belefér, hiszen a viktoriánus Vasember van olyan menő, mint egy ravasz, egy agy, vagy két füstölgő puskacső! Mindenesetre, ha brit bűnfilm, akkor tudod, melyik fickó a király! Csak az Excaliburt csavarjátok már ki végre a kezéből!

 

                                                                                                              Bányász Attila