A család az, ahol helyet adnak neked – Nézzétek meg A csendes lányt!

–

Vannak filmek, amik lelassulásra, elcsendesedésre késztetnek, és ha az ember át tudja adni magát nekik, egy másfajta létezést tapasztalhat meg. Olyat, amiben jelentősége van minden szélfuvallatnak, vízcseppnek és fénycsíknak, ahol a világ titkai nem félelmetesek, hanem izgalmasak – ahol a csend nem fenyegető, hanem biztonságos és nyugalmas.

A csendes lányból (Írország idei Oscar-jelölt filmjéből) ezt fogod magaddal hazavinni. És mellé Catherine Clinch mesebeli arcát, Carrie Crowley ölelő mosolyát, Andrew Bennett félszeg gondoskodását.

Ők hárman egy olyan családot fognak mélyen beléd ültetni, ahol csak egymásra figyelés, féltő szeretet és gyengéd törődés létezik, még ha a mélyben elviselhetetlen fájdalom és veszteség fűti is.

Nem is „igazi” család ők, akármennyire is igazibbak az igazinál. A jómódú vidéki gazda, Seán (Andrew Bennett) és világszép felesége, Eibhlín (Carrie Crowley) csak egy nyárra fogadják be a hallgatag Cáit-ot (Cathrenine Clinch), aki az asszony unokahúgának ötödik gyereke. Mivel ott már a hatodik is úton van, és a meglévő ötöt sem sikerül rendesen ellátni, jól jön a gazdag, gyermektelenek rokonok felajánlása, hogy egyet befogadnak a nyárra.

Cáit szülei valójában nem tudnak szülőként funkcionálni. Az apja indulatos, iszákos, és a család szerény bevételét is elkártyázza – tele van keserűséggel is frusztrációval –, az anyja a véglegetekig elgyötört és örömtelen. A nagyobb testvérek még csak-csak megtalálják a boldogulást egymás társaságában, de Cáit kilóg közülük, neki egyedül a magány nyújt némi vigaszt. Magába menekül a világa érzelmi sivársága elől. 

Innen csöppen váratlanul – minden bejelentés nélkül, hiszen miért is kéne tudnia arról, mit döntöttek a sorsa felől a felnőttek – az idősebb házaspár tágas, békés otthonába. Itt nincs egymással ordibálás, nincs gyerekzsivaj, és nincs rendetlenség. Itt minden csupa ízlés és történet. Itt a dolgoknak helye, rendje és múltja van, és minderről Eibhlín gondoskodik, aki az első pillanattól kész a teljes életüket megosztani vele. Mintha valaki a pokolból egyenesen a mennyországba csöppenne – idő, mire megérti, mekkora szerencse érte. Idő, mire be tudja fogadni, hátra tud benne dőlni, be meri lakni.

Ez a film a szeretet tápláló erejéről szól, arról, ahogyan egy magába zárkózott, szárnyaszegett madárkát kicsalogatnak a fényre, és megtanul repülni. 

És persze az idill sem hibátlan, de ettől csak még igazabb. Azt mondják, itt nincsenek titkok, mert az szégyent szül, holott a legnagyobb titok éppen itt rejtőzik – csak érthető módon, nem a másik ellen. Itt is van, hogy elhangzik egy hangosabb szó, egy indulatos parancs, de arra is kerül magyarázat később. Ide is járnak bűzös férfiak inni és kártyázni, de abból móka és kacagás kerekedik. Itt is leselkedik az emberre veszély, de már ott a meleg takaró, amibe aztán bebugyolálnak.

Cáit szép lassan érti meg, mi a szeretet, mi a gyász, mi a család, milyen egymáshoz tartozni. Nem egy hibátlan világban, hanem egy olyanban, amilyenben mindannyian élünk: amiben van rosszindulat és tragédia, és amibe beleférnek a hétköznapi hibák is.

De ami a legfontosabb: ő részt vehet mindenben. Meghívást kapott ebbe a világba, ahol teljes értékű emberi lényként kezelik.

Egy olyan nyarat töltünk vele együtt a hatvanas évekbeli vidéki Írországában, ahol az idő csak hömpölyög, és egyszer csak, váratlanul és igazságtalan módon véget ér. Holott így kéne maradnia, mert csak így érdemes élni. 

De Cáit nem tehet semmit, beveti az utolsó trükköt, hogy elkerülje a végzetét, ám azzal is csak pár napot nyer, és minden belső tiltakozása ellenére vissza kell térnie abba a családba, ami sosem volt övé: amelyikbe született. (Kicsit olyan ez, mint Donatella Di Pietrantonio regénye, A visszaadott lány, ami viszont itt kezdődik, nem itt ér véget.) Csakhogy mire megérkezik, már egy másik ember. Már megtanulta meghallani a belső hangját, már megtanulta, hogy szerethető, és hogy ő is tud szeretni.

A csendes lány utolsó képeitől gombóc kerül az ember torkába, pedig olyan végtelenül hétköznapi és egyszerű dolog történik. Mégis a legtöbb, a legnagyobb dolog, ami velünk, emberekkel megeshet.

Olyan gyönyörűen egyben van ez a film. Minden összeillik benne, nincsenek kizökkentő részletek. Colm Bairéadnak ugyan ez az első mozifilmje, de nem véletlenül jutott rögtön Oscar-jelölésig. Biztos kézzel, hibátlan ízléssel teremtette meg ezt az univerzumot, amiben nincs semmi sallang. Tökéletes a színészválasztás is, és amit a főcímben írnak, hogy „Introducing Catherine Clinch”, az olyan, mintha egy kincset nyújtanának át nekünk. Kiváltság, hogy nézhetjük ennek a kislánynak a földöntúli szépségét, festői vonásait és tartalmas csöndjét. És a párját, az Eibhlínt alakító Carrie Crowley-nak az idős Audrey Hepburnt idéző eleganciáját és melegségét.    

Nem szeretném ezt az ajánlót sem túlbeszélni. Azt hiszem, akinek való, az rá fog találni erre a filmre. Ránéz a plakátra, meglát belőle egyetlen képet, és tudni fogja, hogy megszólították. És ha kitárta neki a lelkét, oda úgy fészkeli be magát A csendes lány története, hogy bármikor visszatérhet hozzá.

Képek: Mozinet

Gyárfás Dorka