„Attól, hogy az egyedülállók nem fogadhatják örökbe, a házaspárok még nem fogják” – Beszélgetés egy szivárványcsalád két apukájával

–

Fiala Borcsa/WMN: Ezek szerint sikerült lefektetni Andrist?

Pál Marci: Ádám még altatja, kicsit meg is csúsztunk, ez a hét elég turbulens volt.

F. B./WMN: Andris két és fél éve van nálatok, de ez a hét egészen újszerű volt sok szempontból.

P. M.: Érzelmi hullámvasút az egész hét. Tök jó, hogy ennyi ember kiáll az ügy mellett, és egyre többet beszélnek róla. Másrészről azonban, bár tudtuk, hogy lesz valami kormányzati szempontból, de a múlt heti bejelentés szíven ütötte az LMBTQ-közösséget.

F. B./WMN: Gondoltad volna annak idején, hogy ennek az ügynek egyszer csak ti lesztek az arcai?

P. M.: Én örülök, hogy egy szivárványcsalád lett az arca. Meg hogy arca lesz egy olyan társadalmi ügynek, aminek nagyon sok sztereotípiával kell nap mint nap megküzdenie.

Ez a legfontosabb, hogy arcokat adjunk a szivárványcsaládoknak, hogy lehessen látni, ezek ugyanolyan családok, mint bármely másik. Amikor megy a gyűlöletkeltés, az mindig azok ellen van, akiket nem ismerünk.

Fontos, hogy lássák, mi is emberek vagyunk, nem bőrtangában ugrálunk az Andrássy úton. Bár az is része a közösségnek, de hát minden közösségben vannak extremitások, nem jó, ha kizárólag azzal fotózzák, velük azonosítják. 

F. B./WMN: Elmeséled, hogy ismerkedtetek meg Ádámmal?

P. M.: Teljesen átlagosan. A mi történetünk egy buliban kezdődött, tíz évvel ezelőtt. Ha van olyan, hogy szerelem első látásra, akkor ez szerintem az volt. Egymásra néztünk, öt perccel később már csókolóztunk. Aztán elmentünk randizni, jöttek a teljesen átlagos kapcsolat mérföldkövei, hogy azt mondtam: „szeretlek”, bemutattam a szüleimnek, összeköltöztünk, megkértem a kezét, összeházasodtunk, illetve bejegyzett élettársi kapcsolatra léptünk öt év után, megbeszéltük, hogy nagyon szeretnénk gyereket, majd belevágtunk, megvettük a közös lakásunkat…

F. B./WMN: Miért volt számotokra olyan fontos a házasság? Az a tapasztalatom, hogy mostanában olyan sokan berzenkednek tőle, ti mégis szentesíteni akartátok a köztetek lévő köteléket.

P. M.: Én konzervatív vagyok, nekem ez fontos. Az elköteleződés egy olyan mérföldkő, ami mutatja, hogy összetartozunk, szeretjük egymást, és ezt komolyan gondoljuk. Ez egy szövetség. Örülök, hogy volt erre lehetőségünk. Az esküvőnk egy fantasztikus nap volt, életem második legszebb napja. Amikor Andrist örökbe fogadtuk, az volt az első. A bejegyzett élettársi kapcsolat azon felül ad egyfajta biztonságot a jövőre nézve is. Ezzel ugyanis minden ugyanúgy jár, mint a házassággal, három dolgot leszámítva: nem fogadhattok közösen örökbe, nem veheted fel automatikusan a másik családi nevét, illetve a nők nem mehetnek közösen inszeminációra.

Akkor kérhetsz inszeminációt egyedülállóként, ha közjegyző előtt nyilatkozol arról, hogy egyedülálló vagy. A leszbikus pároknak így kvázi hazudniuk kell, pontosabban okiratot hamisítani, ami ugye bűncselekmény. Ezért mennek sokan külföldre, vagy nem lépnek bejegyzett élettársi kapcsolatra.

(Közben Ádám is megérkezik, akinek sikerült elaltatnia Andrist.)

F. B./WMN: Mikortól tudtátok, hogy szeretnétek gyereket?

Hanol Ádám: Azt, hogy egyszer szeretnénk majd gyereket, az első randin megbeszéltük, aztán ez öt évre a feledés homályába merült. Az esküvőnk előtt pár hónappal kezdtünk el rajta komolyabban gondolkodni. Akkor volt, hogy Marci egyik barátnője átküldött egy cikket, egy örökbe fogadó szülővel készült interjút – így jöttünk rá, hogy létezik ez az út Magyarországon. Bele is vágtunk, és elkezdtük a folyamatot, így aztán hivatalosan Marci fogadta örökbe Andrist.

F. B./WMN: A többi verzió szóba került? Béranya, vagy hogy összeálltok egy leszbikus párral?

P. M.: A béranyaság Európában illegális, Amerikába vagy Kanadába tudsz menni, de mi ezen valahogy nem is gondolkodtunk. Nekünk az örökbefogadás volt az első opció.

F. B./WMN: Jogilag hogy nézett ki ez eddig, és mi változik a törvénymódosítással?

P. M.: Én vagyok a gyám, az én nevem van benne a születési anyakönyvi kivonatban, illetve egy fiktív anya neve szerepel mellette, mert ez titkos örökbefogadás volt. Ádám pedig úgy működik, mint egy mostohaszülő, a jogai korlátozottak. Andris például elvileg nem örökölhet tőle, Ádám pedig nem járhatna el Andris nevében meghatalmazások nélkül, és ha ne adj’ isten elválunk, tartásdíjat sem kell fizetnie, meg egy csomó családtámogatástól is elesünk, hiába élünk úgy, mint egy apa–anya–gyerek felállású család. Tehát vannak olyan dolgok, mint például a babaváró hitel, amikre Andris azért nem jogosult, mert az nekünk nem jár. De ezt a gyerektől veszik el.

H. Á.: Az októberi módosításokkal az változott, hogy eddig megyénként a házaspárok után ki lehetett ajánlani egyedülállóknak a gyerekeket, most viszont már az országban az összes házaspár előtt meg kell futtatni a gyerek kiajánlását, és csak utána kerülnek sorra az egyedülállók. Ami persze lehet jó, de így nemcsak nekünk nő meg a várakozási idő, amíg eljutunk odáig, hogy egy gyereket kiajánljanak nekünk, hanem a gyerekeknek is nagyon sokáig kell várniuk. És hozzáteszem, Andris esetében is három évet vártunk, míg megcsörrent a telefon. Én két éve adtam be az igényt egy második gyerek örökbefogadására, azóta még nem hívtak. Budapesten, ahol a legnagyobb az igény az örökbefogadásra, ha egy házaspár valamilyen okból nem akar egy gyereket örökbe fogadni, akkor nagy valószínűséggel vidéken sem fogják. Közben viszont hónapok telnek el, mire elkezdik a folyamatot, hogy egyedülállóknak is kiajánlják.

Fél év egy kétéves gyerek esetében rengeteg idő. Ez nem a gyerekek védelmét szolgálja. Az a politikai klíma, ami mostanában ezt a kérdést kíséri, olyan hangulatot szül, hogy az ügyintézők is félelemben élnek, vajon mikor fogják őket elővenni azért, mert nekünk kiajánlottak egy gyereket. 

P. M.: Van egy zárt Facebook-csoportunk, amely LMBTQ-embereket tömörít, ott szoktunk ilyesmikről beszélgetni. Azt érdemes tudni, hogy nagyon bujkálnak ezek a családok Magyarországon. Mi is ismerünk olyan szülőt, aki az óvodában nem meri elmondani, hogy nem egyedülálló, hanem egy másik anyukával neveli közösen a gyereket, mert fél a következményektől. De ez a gyerekre is nagyon rossz hatással van. Ők azért bujkálnak, mert valamitől valamilyen formában félnek, és ez az, ami nem egészséges egy gyereknek. Nem az, hogy két anyukája vagy két apukája van. Mi nagyon szelektíven, de vállaltunk szereplést, de ahogy elkezdtünk erről nyíltan beszélni, az egész egyfajta húzd meg, ereszd meg játék lett, azaz meddig lehet elmenni, hogy még ne húzzuk meg a hatalom bajszát. Nyáron jött el az a pont, hogy lejött a jobboldali médiában egy keményen bíráló cikk a szivárványcsaládokról, amiben azt állították, hogy a melegek a törvényeket kijátszva jutnak gyerekhez. Az volt a Rubicon. 

F. B./WMN: A ti környezetetek hogy áll hozzátok? Család, barátok, ismerősök, szomszédok?

P. M.: Mint bármelyik normális családhoz. Abszolút részei vagyunk a közösségnek, ez nem téma. De mi buborékban élünk, a második kerületben lakunk, értelmiségi családból származunk, multinál dolgozunk. Viszont ha lemegyünk a balatoni nyaralóba, ahol a szomszédaink vidéki emberek, nekik sincs semmi bajuk velünk, beszélgettünk velük is Andris örökbefogadásáról. Ismernek minket, és pont ez a lényeg: ha van egy arc egy ügy mögött, azért azt sokkal nehezebb utálni, az már nem tud politikai kérdés lenni.

F. B./WMN: Mik az örökbefogadás lépései Magyarországon?

P. M.: Itthon elég liberális a rendszer. Van egy első kontakt a gyermekvédelmi szakszolgálattal, különböző papírokat kell kitölteni, meg kell adnod, hogy mire vagy nyitott (betegségeket, származást, kort és nemet illetően), kell orvosi és kereseti igazolás, és van egy pszichológiai vizsgálat, meg egy környezettanulmány. Az egész folyamat ingyenes. Régebben el kellett végezni egy tanfolyamot is, de azt idéntől már nem teszik kötelezővé, ami kár, mert elképesztően hasznos volt. Hiszen gondolj bele, jön egy gyerek a környezetedbe, így egy csomó olyan dologgal szembesülsz, amire egyszerűen nem vagy felkészülve. Nem tudsz csak a saját gyerekkorodból táplálkozni, hiszen téged nem örökbe fogadtak. Vannak különbségek, amiket másképpen kell csinálni. A másik, amiben hasznos, azok az egészségi paraméterek, azaz mit fogadsz el, és mit nem.

Borzasztó nehéz, amikor eléd tesznek egy háromoldalas listát olyan betegségekről, amiknek a feléről még életedben nem hallottál (vagy ha igen, akkor sem tudod, hogy gyógyítható-e), hogy mit jelent ez a gyakorlatban. Így eldönteni sem tudod, együtt tudnál-e élni vele.

Régebben a tanfolyam elvégzése előtt ezt a papírt nem is engedték kitölteni az ügyintézők, a kurzuson viszont egy külön blokk szólt csak arról, hogy elmagyarázták, mi mit jelent. Például ha felmerül a kérdés, hogy melyiket vinnéd inkább haza, egy HIV-pozitív vagy egy cukorbeteg gyereket, akkor az emberek nyolcvan százaléka a cukorbeteget választaná, pedig ha egy gyerek kétévesen cukorbeteg, akkor nagy valószínűséggel nem fogja megérni a nyugdíjaskort, meg fog vakulni, elveszítheti a végtagjait. Ez egy elképesztően brutális betegség. A HIV-re ezzel szemben olyan durva gyógyszereket fejlesztettek már ki, hogy simán lehet vele együtt élni.

F. B./WMN: Ti miket pipáltatok ki a listáról?

P. M. és H. Á.: Lehetett bármilyen nemű, bármilyen származású, és a legtöbb betegségre vagy azt írtuk, hogy elfogadjuk, vagy azt, hogy ha úgy adódik, bővebb felvilágosítást kérünk.

F. B./WMN: Tehát elég rugalmasan álltatok hozzá, de még így is évekbe telt, míg hozzátok került Andris. Ennek mi az oka?

P. M.: Három évet vártunk Andrisra. Magyarországon évente körülbelül ezer örökbefogadás van. Mindenki fehér, szőke, újszülött kislányt szeretne, de arra még egy heteró házaspárnak is nyolc-tíz évet kell várnia. Mi mindig az utolsók voltunk a listán. Akik az egyedülállókhoz kerülnek, azt a gyereket már legalább három házaspárnak kiajánlották, de ők nem szerettek volna vele megismerkedni. Ilyenkor jönnek szóba az egyedülállók.

F. B./WMN: Milyen volt, amikor legelőször találkoztatok Andrissal?

P. M.: Durva. Akkor volt tizenhat hónapos, addig nevelőszülőknél élt. A Tegyesz (Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat – a szerk.) egyik irodájában került sor az úgynevezett rápillantásra. Én abban a pillanatban beleszerettem, Ádám viszont megfontoltabb. Andrisnak olyan volt az egészségügyi kartonja, hogy sokat beszélgettünk róla, milyen rizikót tudunk vállalni.

F. B./WMN: Mik voltak a kartonon?

H. Á.: Sok olyan egészségügyi paraméter volt rajta, amiről abban az életkorban nem lehetett megmondani, lesz-e belőle valami komolyabb dolog, vagy nem. Végül így is vállaltuk őt, és nagy örömmel mondhatjuk, hogy semmi baja, makkegészséges óvodás cseperedett belőle.

F. B./WMN: Ha valami okból ti sem fogadjátok örökbe Andrist, akkor lehet tudni, hogyan alakult volna a sorsa?

P. M.: Külföldre megy. Ha az egyedülállóknak sem kell, akkor megpróbálkoznak a külföldi örökbefogadással. Nagyon sok ilyen van Magyarországon, mert annyira liberális az itthoni rendszer. Az örökbefogadások negyede külföldre történik, tavaly kétszázötven-háromszáz gyereket vittek ki.

F. B./WMN: Lehet tudni, hová?

P. M.: Olaszország, Spanyolország, Kanada, Svédország, Hollandia… Mindenfelé.

H. Á.: Nekem egy gyámügyes egyszer úgy fogalmazott, hogy Magyarország (a többi kelet-európai államhoz hasonlóan) ilyen tekintetben óriási gyerekexportőr. Ami brutálisan hangzik, de így igaz. Más országokhoz képest nálunk sok az örökbe adható, állami gondozott gyerek. Hollandiában 2017-ben vagy 2018-ban, nem tudom pontosan, összesen volt egy tucat örökbefogadás. Egész egyszerűen azért, mert a gyermekvédelmi rendszer ott úgy működik, hogy nem elveszik a gyerekeket a családoktól, hanem megsegítik a családokat, hogy a gyerekek ott tudjanak maradni a szüleikkel. Ezzel szemben nálunk a gyerekek nagyon könnyen kiesnek a családokból, mert a családok is nagyon könnyen kiesnek a szociális rendszerből, és emiatt sok gyerek kerül az állami rendszerbe, akiket aztán örökbe lehet adni. Ráadásul hoztak egy olyan törvényt, amivel egyről fél évre csökkentették a családból való kiemelés után a kontakt nélküli időt, amikortól a gyerek örökbe adható.

Azaz: ha egy négyéves gyereket a körülmények miatt elvesznek a családjától, mert, mondjuk, annyira szegények, és valamiért a szülők nem tudják vele tartani a kapcsolatot, akkor fél év alatt elkerülhet Olaszországba. Agyrém!

Ez pedig úgy néz ki, hogy megjelenik, mondjuk, egy olasz házaspár egy tolmáccsal, ismerkednek egy-két hétig, majd viszik is magukkal a gyereket. Úgy, hogy a gyerek egy szót sem beszél olaszul. Arra, hogy az egyedülálló szülők nem tudnak örökbe fogadni, Novák Katalin azt mondja, hogy csupán öt százalékot tesz ki. De ez ötven gyereket jelent évente, akik vagy külföldre kerülnek, vagy benne maradnak a rendszerben. Mert attól, hogy az egyedülállók nem fogadhatják örökbe, a házaspárok még nem fogják, hiszen nekik már korábban kiajánlották őket, és nem kellettek. Szigorítás, meg anya = nő, apa = férfi definíciók, és egyéb bullshit helyett inkább azon kellene dolgozni, hogyan lehet érzékenyíteni a társadalmat, hogy elfogadjanak cigány gyerekeket, idősebb gyerekeket, betegséggel élő gyerekeket, Down-szindrómásokat, testvéreket, hogy ne legyenek stigmatizálva.

F. B./WMN: Gondolkodtatok azon, hogy kiköltöztök külföldre?

P. M.: Nem azért akarnánk külföldre menni, mert homofób lett a politika, hanem szimplán nem szeretném Andrist ebbe az iskolarendszerbe járatni. 

H. Á.: Ha azt érezzük, hogy a következő években drámaian romlik az LMBTQ-közösségek társadalmi helyzete Magyarországon, az nagyon erős motiváció lesz arra, hogy elköltözzünk innen. Ahogy nagyon sok más családot ismerünk, amelyek emiatt mentek el a gyerekeikkel. Ez elképesztően szomorú. Mi itt vagyunk itthon, én ugyanúgy magyar vagyok, ez a kultúrám, itt szeretnék élni, itt vannak a barátaim, itt szeretném felépíteni saját magamat és a családomat, de a politikai hangulatkeltés és a szavazatszerzés miatt elkergetnek a saját országomból.

Kikérem magamnak, hogy állandóan rosszul kelljen éreznem magamat azért, ami a hírekből ömlik. 

P. M.: Mi sem akarnánk amúgy az életünkről beszélni, hiszen nem tartozik senkire. Ennek nem kéne hogy hírértéke legyen. Mi egy normális világban halál unalmas, hétköznapi család lennénk. Annyira unalmas az életünk, mint a másik két és fél millió családnak ebben az országban. Pont az lenne a cél, hogy ez ne lehessen hír. Akkor vagyunk rendben.

Fiala Borcsa

Képek: Bielik István/Humen Magazin