–

Kislány vagyok

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a „szivárványlobbi” és a konzervatív világnézet ütközése csak nálunk olyan hangos, tőlünk nyugatabbra már vannak alapdolgok, amikben mindenki egyetért. Például, hogy ha két azonos nemű ember szereti egymás, azzal nem ártanak senkinek – ez nem valami ragály, amit el lehet kapni –, és az utóbbi évek filmjeinek, könyveinek és cikkeinek hála már az is egyre szélesebb körben ismert, hogy vannak emberek, akik más testbe születnek, mint amivel együtt tudnak élni. És a transzneműség sem betegség, és nem is választás kérdése, ez is olyasvalami, amit csak elfogadni lehet és támogatni érdemes – azért, hogy mindenki önazonos és ezáltal boldog, szabad ember lehessen, és együtt egy kiegyensúlyozott társadalomban élhessünk.

Nos, sajnos ez máshol sem alapvetés, például a vidéki Franciaországban sem, ahogy a Kislány vagyok című filmből kiderül. Ide születik egy egyszerű család harmadik gyerekeként Sasha, akit a film első képsorain a saját szobájában látunk fésülködni, öltözködni, táncikálni, mint bármelyik másik kislányt, aki hercegnőnek képzeli magát. Csakhogy Sasha más, mert kisfiúnak született. Bár a film kezdetén még csak kisiskolás, de régóta azzal a tudattal él, hogy neki lánynak kellene lennie. Már két-három évesen tudta ezt, és nemcsak hogy megingathatatlan ebben, de bárki, aki kicsit is odafigyel rá, igazat kell, hogy adjon neki.

Egy kislányt látunk magunk előtt, aki meglehetősen félénk és zárkózott, de nem mindennapi értelem sugárzik a szeméből, és sajnos nem átlagos a szemében megülő szomorúság sem.

Sébastien Lifshitz (aki nem először foglalkozik a témával rendezőként – sőt, valamilyen formában minden filmje a melegekről és a transzneműekről szól) azt a küzdelmet mutatja be, amit Sasha szülei, különösen az édesanyja, folytatnak azért, hogy Sasha önazonos életet élhessen. És higgyétek el, nem egyszerű küzdelem ez – először is magával kell lefolytatnia, mert óhatatlanul magában keresi a hibát, másodszor pedig az egész világgal, amelyik nem akarja Sashát elfogadni annak, aki. El kell menniük Párizsig, ahol létezik olyan pszichiátriai intézet, ahol Sasha esete már nem ismeretlen, ott tájékozódniuk kell az egész jelenségről és a lehetőségeikről, és igazolást kell szerezniük, amit bemutathatnak majd az iskolának, hogy Sasha végre ne kényszerüljön bujkálni és ne kelljen szégyellnie magát. 

Bámulatos végigkövetni ezt a harcot, amit a megingathatatlan és feltétel nélküli anyai szeretet fűt, de a háttérben megjelenő egész család elkötelezettsége és kiállása Sasha mellett is lenyűgöző. Mint ahogy az is, ahogy Sasha a film során szép lassan kinyílik és felszabadul – amint visszaigazolást kap az élettől arra, hogy amit érez, ahhoz joga van, azt nem lehet megkérdőjelezni. Érzékeny, intelligens és végső soron felemelő film a Kislány vagyok – minden embernek reményt adhat, akinek harcolnia kell az elfogadásért. 

Mert megéri. Sőt, muszáj. Ahogy Sasha édesanyja mondja a végén: ez az ő küldetésük. Ezért fogadjuk el azt is, hogy egy hét-nyolc éves kisgyereket kitettek annak, hogy film készüljön róla, vele, egy ilyen érzékeny helyzetben. Mert magasabb rendű célja van.

Gyilkos szalámitaktika

Valószínűleg ha valaki filmet forgatott volna az elmúlt tíz évünk politikai klímájáról, ha megörökíti és másfél órába sűrítve bemutatja, hogyan tűnt el a politikai intézményeinkből a fékek és ellensúlyok rendszere, hogyan csúfolták meg a parlamentáris demokrácia szabályait az éjszaka elfogadott salátatörvényekkel, hogyan vásárolták fel és szántották be az ellenzéki sajtót, és hogyan fejlődtünk vissza az emberi jogok (különösen a nők és a melegek jogainak) terén, sőt az „emberi jogok” és a „liberális demokrácia” kifejezés hogyan vált szitokszóvá, akkor elhűlne. Nehéz lenne ilyen koncentrált dózisban visszanézni a sok hatástalan tüntetést, a következmények nélküli tiltakozásokat, az értelmiség margóra szorítását – megfeküdné a gyomrot. 

Nagyjából úgy, ahogy a Gyilkos szalámitaktika című film, amely a Fülöp-szigetek politikai állapotait mutatja be a demokráciáért elszántan harcoló újságírónő, Maria Ressa történetén keresztül. Rodrigo Duterte országában ugyanis egy olyan újság, amely a kormány hazugságait próbálja leleplezni és a demokrácia elveit számonkérni, csak ellenség lehet. Rodrigo Duterte országában eleve az a nő, aki gondolkodni mer, aki kérdez és szembesít, csak veszélyes elem lehet, akit ki kell iktatni.

Rodrigo Duterte országában a macsó erőszak az úr, és ebből nem is kell titkot csinálni: az elnök a péniszével viccelődik a nyilvános beszédében (hálás derültség közepette meg is mutatja egy mikrofon segítségével, hogyan áll fel neki), az általa kinevezett vezetők pedig büszkén hangoztatják, hogy ölnének is érte. 

Sőt, ölnek is, többnyire a drog elleni harc álarca alatt, amitől persze a drog nem szűnik meg terjedni. Mindeközben akadnak nők, akik egy másfajta országban szeretnének élni, és a végsőkig kitartanak emellett. Újságot írnak annak ellenére, hogy az életveszélyes, és van, aki még a politikai porondra is kiáll, a populizmustól megvezetett választókkal szembe, ahol minden atrocitásra fel kell készülnie. 

Vérfagyasztó film a Gyilkos szalámitaktika, mert azt üzeni nekünk is, hogy a demokrácia, a szabadság, az erőszakmentesség, és az egyenjogúság nem alapértelmezett értékek, és aki ezeket tűzi a zászlajára, az nem csupán kisebbségbe kerülhet, de az életét is kockáztatja. És miért, kiért? Egy olyan népért, amely talán nem is nőtt még fel ehhez? Amely köszöni, de nem kér a fejlődésből és a modernizációból? Amely szívesebben nézi a csípőjüket riszáló pomponlányokat és popsztárokat a politikai kampányban, és hallgat a férfiasságukkal hencegő vezetőket? Egy olyan népért, amelyik nem akar önmagáért felelősséget vállalni? Ki akar és mi értelme mártírrá válni? 

Anyáim története

Legyen egy magyar film is, amit ajánlok nektek, és hogy ne vádolhassatok elfogultsággal (mert egy másik versenyfilmnek a tesóm a producere) Dér Asia és Haragonics Sári munkáját választottam. Míg nálunk heves vitákat szít már az is, ha egy népszerű, világlátott futballista kiáll a sokszínűség mellett, mert a törvényeket úgy alakítják át, hogy egynemű párok ne fogadhassanak örökbe, eközben csendben már léteznek szivárványcsaládok, amelyek nagy szeretetben, de állandó félelem és aggódás közepette nevelik a gyereküket. 

Nem is csak az, amelyiket az Anyáim története bemutat – Nóri és Virág ugyanis már szinte az első perctől tudta, hogy itthon ez olyan mértékű stresszt okozna nekik (a várható kirekesztés és megbélyegzés miatt), aminek nem szeretnék kitenni sem magukat, sem a leendő gyereküket.

Nagyjából egy időben azzal, hogy elkezdtek komolyan utánajárni a gyerekvállalás lehetőségeinek (amibe akkor még az is beletartozott, hogy az egyikük teherbe esik), a külföldi munkavállalás irányába is megtették az első lépéseiket.

És mivel egyik sem megy egyik napról a másikra, évek teltek el, mire mindkét tervük megvalósult – ezt az utat követte végig a kamera. 

Nem tudom, láthattunk-e már valaha ilyen közelről egy párkapcsolatot, amint családdá fejlődik, annak összes nehézségével (ami az örökbefogadás miatt extra nehézségeket jelent), és ezen belül azt, hogyan néz ki egy szivárványcsalád: ki milyen szerepet kap benne. A kívülállók szeretik leegyszerűsíteni a képletet arra, hogy ezekben a kapcsolatokban is kell lennie „egy nőnek” és „egy férfinak”, akkor is, ha két nőről vagy két férfiról van szó, ám a film érzékenyen bemutatja, hogy nincs ilyen. Ugyanakkor a készítők azt is vállalták – ami szerintem a legnagyobb bátorságra vall –, hogy megpendítsék azt a témát: márpedig a gyereknek akkor is egy anyára és egy apára van szüksége, ez a veleszületett igénye, ezért neki is meg kell tanulnia, mit jelent számára a két egynemű szülő. (Magas labda a jelenség ellenzőinek.)

De mindenekelőtt és elsősorban szeretetre van szüksége – ez is kiderül. Mert amilyen állapotban megkapják, és ahogyan a szemünk láttára kinyílik és fejlődik, az a legjobb bizonyíték arra, hogy a szüleik által elhagyott gyerekeknek igenis családban a helyük, legyen az bármilyen felállású család, ahol szeretet, harmónia, egymásra figyelés és egymás iránti tisztelet van. És aki ezt meggátolja, és inkább benne hagyja őket a rendszerben, az tőlük veszi el a lehetőséget egy boldogabb életre, aminek ők lehetnének a középpontjában. 

Ahol azt tanulhatnák meg, hogy ők is számítanak, sőt van, akinek ők a legfontosabbak. 

Virág és Nóri kislánya nem könnyű csomaggal vág neki az életnek. Elhagyták, lemondtak róla, aztán nevelőszülőktől egy új családba került, és mire összecsiszolódott velük, még egy új hazába, új nyelvi környezetbe is be kell illeszkednie. Ő aztán fel lesz vértezve megküzdési technikákkal. Mi pedig szégyenkezhetünk és bosszankodhatunk azért, mert itt, ebben az országban nincs jövője, és nincs esélye egy kiegyensúlyozott életre. 

A dokumentumfilmek nem azért készülnek persze, hogy felvidítsanak bennünket. Hanem azért, hogy rámutassanak a környező világunk visszásságaira, nehézségeire, problémáira – és emellett bemutassák a szépségeit is. Mert mindenben van szépség, és minden küzdelemből lehet erőt meríteni. De mindig van mit jobbítani.

Gyárfás Dorka

Képek: BIDF