Aki nem szeret bele ebbe a Wednesday Addamsbe, az hazudik!

–

Talán jobb nem is belegondolni, mit mond el az ember lelki beállítottságáról, ha Wednesday Addams az egyik legkedvesebb filmszereplője a világon. Gyerekkorom óta idézem őt (például, amikor azzal vegzálnak, márpedig állandóan ezzel vegzálnak, hogy hordjak már valami más színt is fekete helyett), van egy csomó hasonló ruhám, mint neki, és bizonyos helyzetekben egész egyszerűen pont ugyanúgy viselkedem, mint ahogyan ő tenné. Az 1991-es, általános sulis korú Wednesday Addams dacos, cinikus, antiszociális, kicsit koravén arckifejezése pedig mindent elmond arról, mit gondol a világról.

Rögtön árnyalnám is ezt a képet egyébként (már legalábbis némi szürkével, nagyon azért ne ragadtassuk el magunkat). Az én generációm ugyanis automatikusan az 1991-es moziverzióra gondol az Addams Family hívószó hallatán – ugyanakkor az amerikai közönség számára ez nem feltétlenül ennyire egyértelmű. Létezik ugyanis egy szintén nagy sikerű, 1964-es, fekete-fehér tévésorozat is, amelynek karakterei közül ugyancsak Wednesday Addams a legnépszerűbb: a mai napig fel-feltűnik emlékezetes watusi-tánca a különféle mémekben és Insta-videókban. Ez a Wednesday hat év körüli, végtelenül cuki kislány, épp ez adja a helyzet- és jellemkomikumot is a legtöbb esetben: mosolyogva játssza a leghátborzongatóbb játékokat például. 

Mindezt azért írom le, mert a Jenna Ortega-féle Wednesday-karakter e két verzió tükrében érthető csak igazán.

Az 1964-es, cuki ovis, illetve az 1991-es általános iskolás után most egy középiskolás Wednesdayt kapunk: egy lázadó, vad, olykor egészen idegesítő kamaszt, aki egyszerre nagyon gyerekes és végtelenül koravén. És bár bizonyos szempontból totálisan hidegen hagyja, mit gondolnak róla, nagyon nincs rendben magával.

Ez persze kapásból ki is csaphatja a biztosítékot azoknál, akik Christina Ricci második eljövetelét várták. Ez a Wednesday ugyanis egyrészt sokkal sötétebb, másrészt sokkal emberibb, mint az. És pont ez adja meg a sorozat dinamikáját: mintha néha a kislány kapna egy-egy komoly figyelmeztetést a sorstól, hogy mégse lehet totálisan leszarni mindenki mást magunkon kívül. 

Na de nézzük, mi az alapsztori!

Miután Wednesday Addams piranhákat enged a kertvárosi elitgimi vízilabdacsapatának medencéjébe, hogy bosszút álljon bullyingolt öccséért, az Addams család rövid úton belül kiíratja őt az intézményből. Mivel ez már a sokadik hasonló eset, lányukat a tanév közepén elhelyezik Morticia és Gomez alma materébe, a Nevermore-ba.

Ahol – ezt már a kezdetek kezdetén érezteti minden apró rezdüléssel a rendező – valami nagyon nincs rendben. Vérfarkasok, medúzák (mármint a mitológiai értelemben vett, kígyófejű szörnyek), szirének és egy sor egyéb klikk között kell lavíroznia Wednesdaynek, aki eleinte szökni próbál, aztán izgatni kezdi a fantáziáját néhány hulla és egy sorozatgyilkos, úgyhogy marad (ezzel nem árulok el nagy titkot, és nem is fogok spoilerezni, ne aggódjatok.)

A Nevermore körüli erdőben ugyanis sora szedi áldozatait egy szörnyeteg, és amíg nem derül ki, ki az, egyrészt az intézményen belül is mindenki gyanús, másrészt pedig a suli melletti falu, Jericho lakói mind inkább az ott tanuló különcök ellen fordulnak.

Izgalmas kettős karakter

A kilencvens évekbeli franchise egyik legemlékezetesebb jelenete (és egyben még mindig megsüvegelendően fontos popkulturális-polgárjogi pillanat), amikor Wednesday Addams a nyári tábor lúzereivel az amerikai őslakosok szemszögéből mutatja meg a telepesek által alaposan elferdített történelmi színdarabot.

Ebben gyökerezik a Netflix-sorozat egyik fő szála is: a látomásokkal küzdő Wednesday ugyanis a városalapítók és az általuk megkínzott kívülállók történetét igyekszik felgöngyölíteni. Ez pedig jó néhány elgondolkodtató jelenettel szolgál, egyben csodás jelen idejű társadalomkritika is.

Wednesday társadalmi érzékenysége ugyanis nem csupán a történelemhamisítást nem tűri, hanem a gyengébbek elnyomását sem. És milyen izgalmas kettősséget kölcsönöz ez az amúgy igencsak szociopata karakternek!

Felnövéstörténet és romantikus tinihorror

Ez tehát nem más, mint a bámulatosan tehetséges Jenna Ortega jutalomjátéka, aki egyszerűen tökéletes Wednesday – miközben egyáltalán nem Christina Ricci-epigon. Egyszerre ijesztő és gyönyörű, totálisan kattant és szexi.

És ha már emlékezetes táncjelenet, ebbe a sorozatba is jut egy, de olyan, hogy máris azzal van tele a YouTube: a sulibálon a The Cramps „Goo Goo Muck” című dalára valami olyasmit produkál, amit elég nehéz körülírni, de levenni a szemünket róla garantáltan lehetetlen. (A watusi is felfedezhető benne egyébként!)

Nem csoda hát, hogy jó pár ifjú szörnyeteg és hétköznapi(nak tűnő) szereplő is veszettül odavan Wednesdayért. Ez nyilván hoz magával egy csomó tinifilmes klisét a féltékeny exbarátnőtől a pasijelöltek rivalizálásáig, ugyanakkor maga a karakter annyira szórakoztatóan sötét és fogalmatlan az érzelmek terén, hogy még ezt is elviszi a hátán. 

Emellett van még vér is, jó sok. Nem finomkodik az ijesztgetéssel, mint a korábbi adaptációk, látunk ocsmány sebeket és szétkaszabolt hullákat, ugyanakkor mindez a Tim Burtontől megszokott módon a maga morbidságában már-már költőien szép látványvilággal érkezik.

Bravúralakítások és régi ismerősök

Különösen érdekes továbbá, mennyire árnyalja a többi Addams-karaktert is: Gomez (Luis Guzmán) a régi verzióhoz közelítve kifejezetten taszító külsejűre van maszkírozva, sármőri fénye kissé megkopott már, felesége iránti rajongása ugyanakkor örök.

Morticia Addams szerepében Catherine Zeta-Jones – viszonya Wednesdayjel elég komplikált, a lány ugyanis az otthonülő háziasszonyt látja benne, és nem érti, hogyan elégedhetett meg ennyivel az életben. Aztán ez a kép jóval árnyaltabbá válik, ahogy kiderülnek a múlt sötét dolgai, meg az, hogy anya és lánya nem is különbözik annyira…

Christina Ricci a csak kicsit különc botanikatanárnő szerepében nyugtalanítóan mosolygós az elején, úgy tűnik túl normálisnak a többiekhez képest, hogy közben érezzük, valami nagyon nem oké vele kapcsolatban. Gwendoline Christie pedig vérfagyasztóan zseniális Weems igazgatónő szerepében: valami olyan fokú pszichopátia tükröződik a szemében, hogy az embert minden apró mimikai rezdülésénél leveri a víz.

A látványon túl ez adja a Wednesday erejét: a briliáns színészvezetés és a remek alakítások. Hogy sosem tudni, a következő pillanatban kiből mi tör majd elő: a jófiú arcán egy szempillantás alatt sejlik fel valami sötétség, a magabiztos nő ugyanígy omlik össze, és így tovább.

Mindezekért még a szégyenletes klisék (Metallica csellón, sulibál, tinimozikból jól ismert karakterek, stb) fölött is képes vagyok szemet hunyni – ráadásul az Addams Family alapszabályai szerint mindig pont akkor jön egy csavar, amikor már túlságosan is hétköznapinak tűnne valami. Sokat markol tehát a sorozat, ámde – hála legyen Burtonék sötét mértéktartásának – sokat is fog. 

Aki tehát eddig félt megnyomni a play-gombot, tegye csak meg bátran: kap egy sor remek alakítást szórakoztatóan baljós, kortalan vizuális és zenei körítéssel, egészséges fekete humort meg pár komoly gondolatot is családról, felnövésről, kívülállásról és kirekesztésről.

És aki nem szeret bele ebbe a Wednesdaybe, az hazudik. Meg mindenki más is.

Képek: Netflix

Csepelyi Adrienn