Katherine Matilda Swinton 1960. november 5-én látta meg a napvilágot Londonban, Judith Balfour és Sir John Swinton lányaként. Sir Swinton egy XIX. századi kúria, a Kimmerghame House birtokosa és ura volt, a brit királyi hadsereg vezérőrnagyaként szolgált. Egy skót arisztokrata famíliáról van szó, amely nemzedékeken át a legelőkelőbb körökben mozgott, és egészen a IX. századig tudja visszavezetni a családfáját. Tildát alig tízévesen bentlakásos iskolába küldték. 

A rangos West Heath nevű internátusban nem más volt az osztálytársa, mint Diana Spencer, akit egy évtizeddel később Lady Diana walesi hercegnéként, III. Károly első feleségeként fog megismerni a világ. Tilda utálta a helyet. 

Egy évvel fiatalabb volt a társainál, visszahúzódó gyerek, akit folyamatosan piszkáltak. Azt mondja, öt évig szinte egyáltalán nem szólalt meg. „Nagyon magányos, elszigetelt, kegyetlen környezet volt a felnőtté váláshoz. A gyerekeknek szükségük van a szüleikre, a szüleik szeretetére” – emlékezett vissza. Az ő gyerekei, az ikerpár Honor és Xavier Swinton Byrne Waldorf iskolába jártak. De volt egy kis bökkenő: a suli csak tizennégy éves korig tudta fogadni a diákokat. Ekkor Swinton és az egyik szülőtárs, Ian Sutherland McCook építész megalapította a Drumduan Upper Schoolt egy skót faluban, Findhornban, hogy az ikrek és a többi gyerek továbbra is a Steiner-módszerrel tanulhasson. 2013 és 2019 között maga Swinton volt az iskolaigazgató. 

Más módokon is szakított a családi hagyományokkal. Fiatalkorában költőnek készült (sokak szerint az is lett, csak nem versekben fejezi ki a líraiságát), majd társadalom- és politikatudományokból szerzett diplomát Cambridge-ben. Nemesi származása ellenére csatlakozott a Kommunista Párthoz, később pedig a Skót Szocialista Párt tagja lett. Az egyetem elvégzését követően egy fárasztó évet töltött a Királyi Shakespeare Társulatnál, de a színháztól inkább a mozi felé fordult.  

1990-ben - Forrás: Getty Images/ARNAL/GARCIA/PAT/Gamma-Rapho

Rátalált Derek Jarman filmrendezőre, aki a mentora lett, ő pedig Jarman múzsája. Szerencsés találkozás volt, mert a férfi gyakran nem hagyományos színészként, hanem modellként, egyfajta nagyon erős jelenlétként szerepeltette Swintont, aki nem volt képzett előadóművész, viszont ezekből a kísérleti alkotásokból rengeteg mindent elsajátított. Eszembe jut egy érdekes mondata egy későbbi nyilatkozatából: „Embereket szeretek nézni, a színészek egyáltalán nem érdekelnek.” Ez a kijelentés talán valahonnan innen jön, a kezdetekben gyökerezik, és egyfajta ars poeticaként végigkíséri Swinton munkásságát. Derek Jarmannel összesen kilenc filmet készítettek, köztük a II. Edward címűt, amelyért Swinton 1991-ben elnyerte a legjobb női főszereplőnek járó Volpi-kupát a Velencei Filmfesztiválon. A közös munka Jarman 1994-ben bekövetkezett haláláig tartott. 

„Abban az évben 43 temetésen voltam, mindegyikük AIDS-ben hunyt el. Az egyetlen ember, aki igazán megértette, min megyünk keresztül, a nagymamám volt, aki két világháborút is megélt, és azt mondta: »Ez a ti generációtok háborúja«. Ez volt a harmincas éveim elejének hangulata” 

A cikk a hirdetés után folytatódik!

idézte fel a Guardian újságírójának Swinton, aki szerint külön tragikus volt látni, mennyire hiányzott a betegséggel küzdők vér szerinti családjának támogatása. A homofóbia miatt „sokan nem mehettek haza, így velünk maradtak, mi pedig mindegyikükre vigyáztunk, ahogy csak tudtunk” – tette hozzá. 

A II. Edward című filmben

A színész világ életében, de különösen pályájának indulásakor sokat mozgott meleg körökben, a legközelebbi barátai LMBTQ-emberek voltak. A brit Vogue-nak adott 2021-es interjújában elmondta, ő is queernek tartja magát, mindig is az volt, ám hogy mit ért a kifejezés alatt, meglehetősen zavaros. Idézem: „Tisztában vagyok vele, hogy a queerség, legalábbis nekem, valójában az érzékenységgel kapcsolatos. Mindig is azt éreztem, hogy queer vagyok, és kerestem a queer cirkuszomat. Meg is találtam, és most is ez a világom. Van egy családom Wes Andersonnal, Bong Joon-ho-val, Jim Jarmusch-sal, Luca Guadagninóval, Lynne Ramsay-vel, Joanna Hogggal.” Máshol ezt mondja: „Történetesen én is queer gyerek voltam – nem a szexuális életem szempontjából, csak furcsa. Az emberek azt mondták, queer vagyok, egy furcsa hal (queer fish), nem illettem sehová.” 

A queer kifejezést – melynek jelentése „furcsa”, „bizarr”, „buzi” – kezdetben szitokszóként használták LMBTQ-emberekre. Később gyűjtőfogalommá vált, ma azokat értjük alatta, akiknek a szexuális irányultsága és/vagy a nemi identitása a többségitől eltér, de nem akarják szűkebben definiálni magukat. Úgy tűnik azonban, hogy amikor Swinton queert mond, simán „furcsára” gondol, egy olyan állapotra, aminek nincs szükségszerűen köze a nemekhez vagy a szexualitáshoz. 

Ez viszont eléggé problémás, mert hiába fekete bárány valaki, és emiatt akár bántják is, nem érik rendszerszintű vagy jogi hátrányok azért, mert különc. Tud házasodni, gyereket vállalni, örökbe fogadni, nem raknak rá 18-as karikát, nem üldözi a rendőrség, stb., mint sok országban ma is az LMBTQ-embereket.   

Más kérdés, hogy Swintont gyerekkora óta, és napjainkban is sokan nézhették leszbikusnak vagy transzneműnek a testi adottságai és/vagy tudatos nemi önkifejezése miatt (holott nőként azonosítja magát és a média által ismert partnerei mind férfiak voltak).

A színész korán megérezte az androgünitásban rejlő korlátlan szabadságot, azt, hogy emberként és művészként is mennyire ki tudja tágítani a mozgásterünket, ha felforgatjuk a nemekkel kapcsolatos merev szabályokat. 1992-ben ő játszotta Sally Potter Orlando-adaptációjának címszerepét, amelyért Európai-filmdíjra jelölték. Az alkotás Virginia Woolf híres regényét vitte mozivászonra, és a mű egyik érdekessége az, hogy a főszereplő menet közben nemet vált. Swinton pályafutása során többször formált meg nemtelen vagy férfi karaktereket: volt földönkívüli robot (A barátság halála), Gábriel arkangyal (Constantine, a démonvadász), hangját adta orákulum-mopsznak (A kutyák szigete), de állítólag ő alakította a 82 éves Dr. Klemperert is a Suspiria című dance-horrorban, noha színészként egy bizonyos Lutz Ebersdorfot jelöltek meg a készítők, akinek a sajtó sosem bukkant a nyomára. 

A Suspiria című filmben

A merész szerepválasztás Tilda Swinton egyik védjegye, sokan ezért is rajonganak érte. Ebbe a sorba tartozhatott volna az a döntés is, amikor elvállalta, hogy kopaszra borotvált fejjel megformálja Doctor Strange mesterét, Ősmágust a Marvel-univerzumban. Csakhogy egy olyan karakterről van szó, aki a képregényekben egy tibeti férfi volt, és sokan úgy gondolták, nincs rendben, hogy európai ember játszik ázsiai karaktert. Ahhoz, hogy értsük, miért nagy ügy ez, érdemes ismerni az előzményeket. 

Ott van például Anna May Wong esete (róla ITT írtam korábban), aki hiába volt korának egyik legtehetségesebb színésznője, és hiába születtek már a szülei is az USA-ban, ázsiai-amerikaiként egész életében csak főgonoszt, rabszolganőt, bosszúszomjas sárkányhölgyet vagy tigrist alakíthatott. 

Amikor pedig végre eljátszhatott volna egy kínai karaktert Hollywoodban, a férfi főszerepet az ukrán származású Paul Muni kapta meg, így Wong nem lehetett a női főszereplő, mert 1937-ben ázsiai és fehér ember nem válthatott csókot a mozivásznon. A kínai nőt a német Luise Rainer formálta meg, aki még Oscar-díjat is kapott az alakításért. 

Swinton esetében persze szó sem volt yellowface-ről: nem csináltak úgy, mintha ázsiai lenne. Sőt, a Marvel producere, Kevin Fage kezdetben azt nyilatkozta, a castinggal pont azt igyekeztek elkerülni, hogy egy ázsiai embert ismét sztereotip szerepben, tibeti szerzetesként lássanak a nézők. Később azonban már ő is arról beszélt, megbánták a döntést, Ősmágus „fehérre mosását”. Swinton sajnos tovább tetézte a bajt azzal, hogy felkereste Margaret Cho komikust (akivel korábban sosem beszéltek), hogy ázsiai-amerikaiként ugyan magyarázza már el neki, „miért olyan dühös az összes ázsiai ember a filmeken”. Ez újfent nem volt szerencsés húzás, hiszen pár kattintással maga is megtudhatta volna, miért van ez. Azért, mert hosszú évtizedeken keresztül fehér emberek találták ki, rendezték és pénzelték ezeket a karaktereket, néha még ők maguk is játszották el.  

A Doctor Strange című filmben

Az viszont kifejezetten szimpatikus, hogy Swinton több helyen is elmondta, mennyire egészséges társadalmi fejlődésnek tartja a közönség növekvő részvételét a mozifilmek narratívájának alakításában. Azt is elismerte, rossz döntést hozott. 

„A sokszínűség a komfortzónám – írta Chónak –, és kicsit rémálomszerű nekem, hogy a vita rossz oldalára kerültem.”

Ez egyébként nem először (és valószínűleg nem is utoljára) fordul elő vele. 2009-ben csatlakozott például ahhoz a petícióhoz, amely elítélte Roman Polański letartóztatását. Az előállítás egy svájci filmfesztiválon történt, az amerikai hatóságok kérelmére (bár Svájc később nem adta ki a rendezőt az USA-nak). Polańskit többek között azzal vádolták, hogy egy tizenhárom éves kislányt erőszakolt meg. Az aláírásgyűjtést Harvey Weinstein szervezte, aki azóta életfogytiglani börtönbüntetést kapott nemi erőszak és szexuális zaklatás miatt. A petíciót akkor még olyan színésznők is aláírták, mint Natalie Portman és Emma Thompson, akik azóta mindketten nyilvánosan bocsánatot kértek az eset miatt, Thompson még a nevét is töröltette a listáról. 

  

Swinton némileg más állásponton van: azt mondja, ő nem Polański mellett állt ki (a szövegben hiába szerepelnek a támogatás és a barátság szavak), hanem amellett, hogy ne lehessen egy semleges ország filmfesztiválján elfogni valakit, aki ellen egy másik országban adtak ki körözést. Azt szerette volna, hogy egy-egy ilyen esemény biztonságos tér maradhasson – mondjuk, nem tudom, ezt hogy képzeli, ha olyan emberek vannak a résztvevők között, akik gyaníthatóan súlyos bűncselekményeket követtek el. 

Persze előfordulhatnak olyan esetek, amikor tényleg koholt vádak alapján, vagy az elhallgattatás, a cenzúra szándékával üldöznek egy művészt, akit külföldön inkább védeni kellene. És az is igaz, hogy Swinton számára nagyon fontosak a filmfesztiválok, meg úgy egyáltalán a mozi. Pályatársaival, például Kate Winslettel vagy Cate Blanchette-tel ellentétben ő még nem csábult el, hogy sorozatokban játsszon. Az észak-skóciai faluban, Nairnben, ahol két évtizede él, egy „büdös bingótermet” alakíttatott át mozivá. Sőt, 2009-ben Mark Cousins rendezővel létrehoztak egy 33,5 tonnás mobilmozit, amivel bejárták a skót felföldet. Az utazó fesztiválról dokumentumfilm is készült Cinema Is Everywhere címmel. 

Tilda Swintonnak hihetetlen izgalmas, és a fentiekhez képest nem kevésbé ellentmondásos projektjei vannak. Ide tartozik a performanszművészete, amely egyesek szemében újító és merész, mások szemében elcsépelt és üres. 2013-ban bemutatta például a The Maybe című 1995-ös darabjának egy változatát a New York-i Modern Művészeti Múzeumban: egy üvegdobozban fekszik egy ágyon a kiállítótérben, világoskék inget, farmernadrágot, koszos tornacipőt visel, mellette szemüveg, és úgy tesz, mintha aludna, vagy tényleg alszik (ezt nem lehet tudni). 

Az installáció címe és leírása a következő: „The Maybe (1995/2013). Élő művész, üveg, acél, matrac, párna, ágynemű, víz és szemüveg”. Ott hever, Oscar-díjas világsztár, megnézheted, körbejárhatod, lefotózhatod, mint bármelyik másik tárgyat. 

Egyszerre hat órát töltött a dobozban, de nem lehetett előre tudni, mely napokon lesz látható (tehát mindennap el kellett látogatni a múzeumba, és sok-sok jegyet kellett venni). Újszerű ötlet? Nem igazán, alvó embereket régóta ábrázolnak ilyen-olyan formában a művészetekben, sőt, egy Chris Burden nevű alkotó Bed Piece nevű projektje során egyszer nyitástól-zárásig, zsinórban huszonkét napon keresztül aludt egy múzeumban, ami még nagyobb kitartást, önfegyelmet követelt meg. De ő nem volt hollywoodi híresség, és azt hiszem, ez bizony lényegi eleme Swinton előadásának

Egy másik performansza a Kötelező ruhatár (Vestiaire Obligatoire) címet viselte. Az előtérben Swinton vette el a kabátokat a nézőktől. Az előadás abból állt, hogy minden egyes ruhadarabbal interakcióba lépett a színpadon: kiteregette őket, rájuk feküdt, belefúrta az arcát a kapucnikba, magára terítette őket, rájuk guggolt, meghemperedett rajtuk, satöbbi. Mindegyikhez adott egy-egy emléket is: becsúsztatott a zsebekbe egy-egy illatosított borítékot, egy kitépett hajszálat vagy egy rúzsos papírzsebkendőt. 

„Szerintem a ruhákban az a legérdekesebb, hogy emberek élnek bennük. A bennük lévő lehelet az, ami tulajdonképpen hozzájuk köt minket” 

– mondta az előadásról, amely felfogható a tömegtermelés, a fast fashion kritikájaként is azzal, hogy az emberi beavatkozás révén ennyire egyedivé tesz teljesen hétköznapi kabátokat. Ha belegondolok, hogy Tilda Swinton perceken át nézegetné, próbálgatná a farmerdzsekimet, szerintem biztos nem mosnám ki soha többet, és életem végéig őrizgetném. De ez valószínűleg nem a művészet, hanem a hírnév, az ismertség ereje, és arról szól, hogy a hollywoodi sztárok olyanok, mint a modern kori istenek, egyszerűen más magasságokban helyezkednek el, mint mi. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Miren Arzalluz (@mirenarzalluz) által megosztott bejegyzés

„Furcsa, hogy emberek azt hiszik, mélyreható mondanivalód van csak azért, mert szerepeltél néhány filmben” – vallja ehhez képest bizonyára álszerényen Tilda Swinton, aki a színész, színésznő címkéket is kerüli, legalábbis ami a saját tevékenységét illeti. Inkább úgy gondol magára, mint egy „mitarbeiter”-re, egy kollégára, aki nemcsak a saját részéért, hanem produkción dolgozó egész közösség jóllétéért is felel (a többiekkel együtt).

Swintonról tudni lehet, hogy minden mérföldkövet, új forgatási helyszínre költözést vagy a századik tekercs filmet megünnepel a stábbal. Italokat kever, levest főz, mindenkit kiszolgál, táncol. Ezeket a tevékenységeket ugyanúgy a munka részének tekinti, mint amikor leforgat egy jelenetet. De amit a legjobban szeret a filmkészítésben, az a folyamatos beszélgetés. „A filmek a fáról lehulló levelek, de a fa maga a párbeszéd” – mondja. És ebben bőven helye van annak is, hogy időnként hibázik vagy hülyeséget mond valaki.

Kiemelt kép: Getty Images/Pascal Le Segretain

Milanovich Domi