Gyárfás Dorka/WMN: Ahhoz képest, hogy a kiállításod és fotókönyved címe szerint „Bocs, szültem, ezért eltűntem, de most már újra itt vagyok” (csak angolul, mert a kötetet egy londoni kiadó, a Trolley Books dobja piacra), igazából ez éppen arra bizonyíték, hogy végigdolgoztad ezt az időszakot.

Gáldi Vinkó Andi: Nekem meg inkább úgy tűnik, mintha még mindig nem jöttem volna vissza. Amikor kiderült, hogy teherbe estem, a fotós karrierem épp felszállóágban volt, minden beérni látszott, amit azelőtt évekig építettem. A MOME-n diplomáztam, aztán külföldre mentem, sok munkával kapcsolatokat építettem, és épp elkezdtek jönni a felkérések, amikor…

Gy. D./WMN: Pontosan mit csináltál külföldön?

G. V. A.: Ott kezdeném, hogy amíg itthon dolgoztam alkalmazotti felkéréseken, addig sokszor úgy éreztem, túl sok kompromisszumot kell kötnöm, amik felőrlik az elképzeléseimet arról, mit szeretnék fotósként, művészként megvalósítani. Azt reméltem, ez a pálya nem lehet ennyi, és nem történhet meg, hogy vizuálisan itt érjen véget a kiteljesedésem. Ezért mentem ki rövid időre New Yorkba, majd Londonba, ahol végül két évig éltem, közben Párizsban lett egy fotósügynökségem, és nagyon sokat utazgattam.

Azokban az években bőröndből éltem, sehol nem kötöttem le magam, de mindenütt akadtak barátaim, akiknél egy időre lakhattam – így nem kellett a drága lakbérekre költeni. Persze, megvolt az az érzés, hogy míg a jogász vagy közgazdász ismerőseim vacsorát rendeltek egy étteremben, én úgy tettem, mintha már nem lennék éhes, de ez akkor belefért.

Kicsit ezt a „művész vagyok, csóró vagyok, de van hitem” életformát éltem, amiben a környezetem támogatott.

Aztán pár év után egyszer csak elkezdett valami beindulni, és 2014 és 2016 között felfedezett az a szcéna, amelyikbe vágytam: rangos külföldi magazinok cikkeztek rólam (mint az iD, a Dazed, vagy a New Yorker), amikben úgy emlegettek, mint „emerging artist”-ot.

Gy. D./WMN: Akkor ez nagyon gyorsan ment neked, mert amikor például Tombor Zoltánnal beszélgettem a New York-i fotós karrierről – vagy ha Perlaki Márton és Hapák Péter pályáját nézem –, az derült ki, hogy hosszú-hosszú éveket kell ebbe befektetni, és nagyon jelen kell lenni, azt a kultúrát (nem csak a nyelvet) anyanyelvi szinten beszélni.

G. V. A.: Vannak szerencsés helyzetek – például épp Hapák Péterrel kávéztam New Yorkban, amikor egy amerikai újságírónő küldött egy e-mailt, hogy interjút kérjen tőlem. Nem is fogtam fel akkor, ez milyen nagy lehetőség, Péter szólt rám, hogy azonnal válaszoljak. Ez a hölgy pedig az interjú után a mai napig a mentorom maradt. Az általad említett fotósok is sokat segítettek nekem, van azonban egy különbség köztünk: engem igazán sosem érdekelt, hogy felépítsek egy „karriert”, és ott éljek, ott alapítsak családot, hanem az érdekelt, hogy alkothassak. Kicsit mindig szétesett voltam hozzájuk képest. 

De amikor 2016-ban észrevettem, hogy hoppá, terhes vagyok, épp Párizsból érkeztem haza, ahol az iD magazinnak fotóztam egy Converse-kampányt, onnan Los Angelesbe utaztam egy Vilebrequin-fotózásra, onnan meg a Vice magazin megbízására Londonba repültem, és közben még Milánót is megjártam egy portréfotózás miatt. A művészi munkáimnak köszönhetően kezdett beindulni az alkalmazotti karrierem is.

Gy. D./WMN: És hogy történt akkor ez a „malőr” az életedben?

G. V. A.: Hazajöttem Budapestre látogatóba, és bár az volt bennem, hogy bármi történhet, csak ne essek szerelembe, naná, hogy belezuhantam egy hatalmas lángolásba, és fél éven belül – tervezetten, de kicsit váratlanul – azonnal teherbe estem. Fel sem merült bennem, hogy ne alapítsak családot, de azért a kérdés megfordult a fejemben, hogy úristen, most mi lesz, meg kell-e állnom a karrierben. A másik oldalról viszont mégsem aggódtam igazán, mert végigdolgoztam a terhességem, és nagyon szép időszak volt az életemben.

Csak amikor megszületett az első lányom, akkor döbbentem rá, hogy az életem fenekestül felfordult – itt kezdődik a fotósorozatom története. 

Gy. D./WMN: A fotókon nagyon átjön, mennyire sokkolt és beszippantott az anyává válás – de úgy tűnik, elsősorban a testi része. Ez persze érthető, hiszen olyan elemi változásokkal és tapasztalásokkal jár, amikre nem lehet előre felkészülni.

G. V. A.: Igen, de ez nálam már ott kezdődik, hogy csak amikor terhes lettem és megnőtt a hasam, akkor ébredtem rá, hogy ez annak az explicit kifejeződése, hogy egy megtermékenyített test lettem, vagyis amikor terhesen sétálok az utcán, az azt üzeni, hogy valamikor nemrég szexeltem. Ez a gondolat korábban nem fogalmazódott meg bennem, és nyilván az is megváltozott, hogy sokkal több terhes nőt vettem észre a városban. Meg addig csak egy-két barátnőm alapított családot, amikor viszont én szültem, utána olyan volt, mintha egy hullámot indítottam volna el. A barátnőimen pedig azt láttam, hogy amit én nem értek ebből a folyamatból, azzal ők is küzdenek.

Amikor például a szoptatás után elkezdett hullani a hajam, beírtam egy facebookos anyacsoportba, hogy vajon milyen betegségem lehet, így derült ki számomra, hogy ez ilyenkor tök normális. De hiába meséltem el a barátnőimnek és készítettem róla fotót (ami szerepel is a könyvben), amikor egy évvel később valamelyik barátnőmmel történt ugyanez, ugyanúgy pánikba esett, hogy beteg-e. Innen tudtam, hogy kellene egy könyv, ami ezekre az állapotokra reflektál, és amitől mindenki úgy érezheti, hogy „oké, nem vagyok egyedül”.

Fotó: Gáldi Vinkó Andi

Gy. D./WMN: A könyv tele van ilyen esendő pillanatokkal, de – ami külön kedves benne nekem, hogy – érezni rajta a rácsodálkozást is, hogy „Jézusom, ez komoly?”. 

G. V. A.: Ez azért van, mert iszonyatosan vizuális típus vagyok, és amikor valami új dolog történt velem – például kisebesedett a mellem –, képeket kezdtem keresni a neten, hogy valaki mondja meg, meddig normális, és mikor kell már aggódni. Ilyenkor pedig vagy durva orvosi szemelvényeket találtam, amiktől elborzadtam, vagy olyan idealizált felvételeket, amik az anyákat meg az anyaságot valami éteri, szent dolognak ábrázolták – például egy vékony, szőke nő szoptat a sziklán, miközben a szél borzolja a haját. És

mivel az én fejemben is az élt, hogy az anyaság valami csodálatos, természetes, magától értetődő dolog, ami majd megtörténik velem, felmerült bennem, hogy esetleg akkor átvertek. Vagy csak én vagyok ilyen béna, mindenki másnak könnyen megy?

Aztán az Instagram-feedemen is megjelentek azok az „ősanyák”, akik ezt kiteljesedésként élik meg, és mély gondolatokat társítanak hozzá – csak hát én ilyen sem vagyok. Nagyon szeretek játszani a gyerekeimmel, de egy idő után elkezdem nézegetni a telefonom, és ha nem jön meló, ha sokáig nem dolgozhatok, akkor elkezdek pánikolni. Se nem vagyok az az anya, aki egyévesen bölcsődébe adja a gyerekét, és csak a karrierjére koncentrál, se nem az, akit az anyai szerep önmagában kielégít. Nekem kellek én magam is – ez a pánik öntött el időnként.

Gy. D./WMN: Azelőtt fotóztad magad?

G. V. A.: Nem igazán. Mindig nagyon foglalkoztatott a saját nőiségem és annak megtalálása, de erről olyan sorozatokat készítettem, amikben főleg a barátnőim szerepeltek. A Candie’s 6 című diplomamunkámban például én voltam Candie, a „6” pedig a barátnőim, és ezek a képek a húszas éveinket dolgozták fel, amit egy Britney Spears-szám tudott a legjobban kifejezni: „Not a girl, not yet a woman”. De tulajdonképpen tizenvalahány évvel később is ugyanazt érzem, hogy „not yet a woman” – még kétgyerekes anyaként is. Valahogy nehéz elfogadni. Szoktuk is kérdezni a barátnőimmel – akiknek közben szintén gyerekük lett: „Úristen, mi közben felnőtt nők lettünk?”

Gy. D./WMN: Ez bennem is megfordult, amikor terhes voltam: hogy most már soha többé nem leszek „lány”. Pedig nem is volt olyan jó fiatal lánynak lenni, állandóan azért kellett küzdeni, hogy komolyan vegyenek.

G. V. A.: Igen,

hülyén van ez kitalálva, mert sokáig azért küzdesz, hogy vegyenek komolyan, aztán van egy rövid életszakasz – amíg terhes vagy –, amikor komolyan vesznek, mert megtestesítesz valamit, ami a társadalom szemében értékes, aztán pedig, amint megszületik a gyerek, teljességgel háttérbe szorulsz, szinte megszűnsz létezni.

Emlékszem, egy-két héttel a szülés előtt még buliban voltam és táncoltam, és többen odajöttek hozzám, hogy milyen vagány vagyok, hogy ekkora hassal még ropom – aztán, amikor már a gyerek volt rám kötve, senki nem mondta, hogy hú, de menő vagyok, mert csak a gyereket figyelték, hogy „úristen, de cuki”. Az valahogy senkit nem érdekelt, hogy négy héttel a szülés után már tudtam jönni-menni. 

Gy. D./WMN: És most milyen szakaszban vagy?

G. V. A.: Van egy kettő- meg egy ötéves gyerekem, úgyhogy megdupláztam ezt a kört, de azt remélem, most egy jó korszak jön, mert így, negyven előtt talán még jól nézek ki, és van pár évem a menopauzáig (nevet). Hiába éreztem úgy, hogy az elmúlt években nem csináltam semmit, de itt ez a könyv, szóval dolgoztam is – ez nagyon megnyugtató. Amíg el nem készült, elég nehéz volt elfogadni, hogy akikkel korábban egy cikkben, egy magazinban szerepeltem, mint „emerging artists”, azok közben meghódították a világot, és címlapokat fotóztak a legjobb magazinok számára – én meg itthon ültem a pelenkák között.

Gy. D./WMN: A gyerekek apukája hogy éli meg ezt a frusztrációdat?

G. V. A.: Szerintem ő sok apukához képest nagyon jó fej, de mégis csak egy férfi. Ezt úgy értem, hogy hiába nagyon jó apuka és jó társ, ez a rendszer nincs jól kitalálva, mert ha mindkettőnknek fontos a munkája – ő akkor indította el a saját vállalkozását –, akkor nem tudom, hogyan lenne megoldható, hogy ne mindig csak nekem kelljen a gyerekekkel lenni, vagy bébiszitter és bölcsőde segítségét igénybe venni. Jó lett volna, ha néhány hónapot ő hiányozhat – miközben a pozíciójából nem veszít, és a karrierjében ez nem okoz elakadást. Persze, ez egyelőre illúzió…

Gy. D./WMN: Svédországban már nem az, ott kötelező az apáknak bizonyos időt otthon maradniuk…

G. V. A.: Most már Angliában is, ahol tizenkét hónap szülési szabadság jár, amit el tudnak egymás között osztani a szülők, akár egyszerre kivenni például a kétszer hat hónapot, vagy felezni. Persze sok férfi a munkahelyi nyomás miatt nem veszi ki, de jogilag nekik is jár. Sok londoni barátnőmnél az apa kivette az utolsó három hónapot, így a nő visszament kilenc hónap után dolgozni, de a gyerek még maradhatott otthon egy kicsit. Nem bántam volna, ha ez nálunk is így van, de engem nem is az fáraszt az anyaságban, hogy mennyit kell a gyerekekkel lennem, hanem az, hogy van-e otthon pelenka, tiszta ruha, bébiétel, kinőtték-e a gyerekek a cipőiket, befizettük-e az ebédet az oviban, mikor jön a védőnő, van-e otthon lázcsillapító, stb. – szóval a logisztika, amit mindig nekem kell észben tartanom, és amit a szüléssel együtt kaptam a nyakamba, magától értetődő módon. Mert persze elmegy a férjem pelenkát venni, ha szólok, de mindig nekem kell rá figyelnem.

Gy. D./WMN: Miközben szeretnél a művészi utadon is előbbre lépni…

G. V. A.: Igen, mert nekem az is ugyanolyan fontos, vagy legalább annyira, mint a szerelem.

Emlékszem, már kamaszként is úgy gondoltam, hogy engem a szerelmi csalódás sosem fog teljesen a padlóra küldeni, mert a fotózás mindig ott lesz nekem. Ezt szeretném megtartani most is – nem akarom a család oltárán feláldozni azt, ami mindig fontos volt az életemben.

Gy. D./WMN: És az elmúlt hat évben egyáltalán nem tudtál a szakmádban jelen lenni?

G. V. A.: Ez nem lenne igaz, alkalmi megbízásaim azért voltak. Csak egy átfogó, nagy projektbe nem tudtam belevágni – azon kívül, amit most ez a könyv tartalmaz.

Gy. D./WMN: És hogy került egy angol kiadóhoz?

G. V. A.: Úgy, hogy külföldön szerencsére sikerült megőriznem azt a látszatot, hogy még létezem – itthon sokkal kevésbé volt így. Szóval három évvel ezelőtt rendeztek egy kiállítást Londonban a TJ Boulting galériában Birth címmel, aminek a kurátorát, Charlotte Jansent, régről ismertem, és megmaradt a kapcsolatunk, mivel nagyjából egy időben szültünk, és a kisgyerekes időszakot végigcseteltük. Emiatt ő tudta, hogy én továbbra is fotózom, ráadásul pont az anyaság témájában, és elkért tőlem képeket, amiket beválogatott a kiállításra. A galéria tulajdonosa, Hannah Watson, pedig annyira megszerette az egyik képemet – azt, amelyik most is a borítón szerepel –, hogy ezt használta a kiállítás promóciós felületein, és el is adta az egyik legnagyobb londoni gyűjtőnek. Ezáltal jóban lettünk, én pedig felvetettem neki, hogy szeretnék a képekből egy könyvet készíteni – mit gondol, kit kellene megkeresnem ezzel. Mire azt válaszolta, hogy őt, mert neki van kiadója is. Ennél jobbat nem is kívánhattam volna.

Ezután azonban beütött a Covid, karanténba kerültünk, nekem született még egy gyerekem, és kezdtem pánikolni, hogy miközben mások publikálnak az anyaságról, én benne ragadtam ebben a helyzetben, Magyarországon. Úgy tűnt, egész életemben a Benczúr játszótérhez leszek láncolva – kicsit beszűkülve láttam a helyzetem –, de utólag már látom, hogy ezek az évek nagyon jót tettek az anyagnak, jobban összeért tőle. Most pedig elkezdi a saját útját járni: részt fog venni az Unseen művészeti vásáron Amszterdamban (Deák Erika jóvoltából), utána lesz a londoni könyvbemutató a TJ Boulting Galériában, ahonnan Bristolba utazunk, mert meghívtak egy beszélgetésre a BOP 22-re, majd Párizsba, ahol a Paris Photo alatt lesz egy könyvbemutató.

Gy. D./WMN: Mit gondolsz, ezzel akkor lezárod életednek azt a szakaszát, amikor anyává váltál, és fel kellett nőnöd a feladathoz?

G. V. A.: Nem tudom, hogy le tudom-e majd zárni, de az biztos, hogy amit ezentúl fotózok, annak már egy új sorozatba kell kerülnie. Ebben a könyvben a nagyobb lányom még négyéves korában is szerepel, a kicsi egyévesen. Nyilvánvalóan sok új dologgal találkozom még ezután is az anyaság kapcsán, de az már egy másik történet lesz – és ezt nem bánom, mert

ami ebben a kötetben meghatározó élmény volt, az a megdöbbenés, hogy milyen változásoknak vagyunk kitéve. Mert hiába meséltek róla mások, a saját bőrödön egészen más megtapasztalni.

Gy. D./WMN: Ha már szóba hoztad, hogy a gyerekeid is megjelennek a könyvben – te hogy állsz az ő személyiségi jogaikhoz, és ahhoz, hogy mennyire szabad őket a nyilvánosság elé tárni? Illetve mit gondolsz, egy művész hogyan „használhatja” a környezetét?

G. V. A.: Mielőtt a könyvhöz leadtam a képeket, a nagyobbik lányommal átnéztük az egészet, és mondhatott nemet arra, amit nem szeretett volna benne látni. Volt is olyan, amit kivett a válogatásból, és azt is megbeszéltük egymással, hogy az Instámra sem posztolhatok olyan képet, amin látszik, az ő beleegyezése nélkül. A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Gy. D./WMN: Oké, de még csak ötéves. Mi lesz, ha egyes felvételeket tizenhárom évesen érez majd cikinek?

G. V. A.: Ezzel kapcsolatban kettős érzésem van: egyrészt, én örülök annak, hogy a szüleim rengeteget fotóztak minket gyerekkoromban, így vannak családi albumok a gyerekkoromról, de bennem is ott a félelem, mi történik egy fotóval. Például mások családi albumaival is találkozom bolhapiacokon, vagyis ezen a módon is kikerülhetnek képek a kontrollunk alól. Ezt úgy próbálom kezelni, hogy nagyon ritkán posztolok a gyerekeimről úgy, hogy felismerhetők rajta, és nagyon fontos szempont számomra a megfelelő kontextus, nem a lájkokért csinálom.

Erről a könyvről azt gondolom, hogy nem az számít, ki szerepel a képeken – sem a gyerekek, sem a női testek esetében. Emberi jelenségeket mutatok be, ezért is nagyon ritkán mutatok arcokat a könyvben.

Itt, és általában a művészeti projektjeimben is nagyon sokszor fotózok nem profi szereplőket, ezért nagyon fontos számomra, hogy a modelljeim – akik sok esetben a barátaim – ne érezzék kellemetlenül magukat miatta. Ha pedig jól éreztük magunkat a fotózás közben, akkor mi baj lehet belőle? A fotó akkor szerez örömet, ha a fotózás is örömöt szerzett. Hiszen ha bárkinek fájdalmat okozol azzal, amit csinálsz, akkor mi értelme csinálni?

Gáldi Vinkó Andi fotói

Interjúképek: Chripkó Lili / WMN

Gyárfás Dorka