Gyárfás Dorka/WMN: Szokta mondogatni – például Facebook-bejegyzésekben –, hogy önt többnyire nem értik, vagy nem a helyén kezelik itthon. Ez mitől lehet?

E. B.: Tegeződjünk. Úgy érzem, sokkal súlytalanabb figurának tartanak, mint amire érdemes lennék, de ebben valószínűleg én is hibás vagyok. Az is lehet, hogy én alakítottam ki itthon ilyen képet magamról. Másrészt meg 29 évesen elhatároztam valamit, ami akkor is eszement vágy lett volna, ha a kapitalizmusban születik, így meg aztán, hogy a kommunizmusban (1971-ben), ez olyan volt, mintha azt állítottam volna, hogy a világ négyszögletű és nem kerek. Azt mondtam ugyanis, hogy dacára a vezető szerepeknek a Vígszínházban és a televíziós sorozatoknak, filmeknek, én inkább a szabadságot választom – az általános szabadságot, és a foglakozásom szabadságát. És képes voltam ezért mindent feladni – vagy majdnem mindent, mert sosem disszidáltam. Darvas Iván mondta ugyanis, hogy „Úriember nem disszidál.”

Gy. D./WMN: Ezt direkt önnek mondta? Milyen érzést keltett önben?

E. B.: Akkor mondta, amikor meghallotta, milyen lehetőséget kaptam Bécsben (hogy címszerepet játszhatok a Theater an der Wien egyik musicaljében), és abszolút megerősítés volt számomra, hiszen Darvas szavainak hitele volt: prágai nagypolgári családba született, négy nyelven beszélt anyanyelvi szinten, és ennek köszönhetőn többször játszott Salzburgban is németül – amit kevesen tudnak róla –, de sosem hagyta el végleg az országot. Én azonban nem pusztán ezért nem disszidáltam, hanem mert annak egyéb következményei is lettek volna, például hogy évekig nem jöhet az ember haza, ráadásul elveszik még a nagyanyám lakását is. A rendszer ugyanis úgy működött, hogy ha te leléptél, azért a hátramaradottak bűnhődtek. Úgyhogy nagy nehezen elintéztem, hogy először csak egy évre mentem Bécsbe, és aztán is mindig visszatértem.

"A Pippin című darabban, az első szerepem a Theater an der Wien-ben, bemutató 1974 február."


Gy. D./WMN: Tényleg kiváltságnak hangzik, hogy ezt meg tudta valósítani abban a korban, és abban a rendszerben.

E. B.: Mert még ebben is szerettem volna más lenni, mint a többiek. Hosszas huzavona után minden évben hozzájárult a hatalom ahhoz, hogy meghosszabbítsam a bécsi szerződésemet, közben meg hazajöttem, és leforgattam például a Szeleburdi családot.

A Szeleburdi családban (1981)

Gy. D./WMN: De honnan jön ez az állandó kívülállás?

E. B.: Anyámnak volt egy plátói udvarlója, aki később a családunk barátja lett, olyannyira, hogy majdnem minden könyvembe beleírtam okos gondolatait. Géza bácsi mondta mindig, hogy amit magunkkal hozunk, az a lényegünk, bármilyen befolyások is érnek később az életben. Ő adta a kezembe Thornton Wilder Szent Lajos király hídja című regényét is, ami a kedvenc könyve volt, és később nekem is az lett. Miközben olvastam, rájöttem, hogy én ennek a történetnek a hőseivel épp ellenkező típusú ember vagyok: róluk kiderül, hogy a sorsuk egytől-egyig oda vezetett, hogy épp a hídon legyenek, amikor az leomlik alattuk – én meg azt mondtam: nekem mindent meg kell tennem azért, hogy ha az is a sorsom, hogy rálépjek arra a hídra, akkor vagy úgy szaladjak át rajta, hogy még épp átérjek a túloldalra, mielőtt lezuhan, vagy épp ne lépjek rá akkor, amikor ez megtörténik.

Nem akartam egy lenni abból a menetből, amit erre a hídra kényszerítettek a szocializmusban, ahol mindenkinek együtt kellett menetelnie. Én egész gyerekkoromban azt hallottam otthon, hogy mindannyian mások vagyunk, és nem kell elfogadni azt, ami kötelező.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Nálunk mindenki négy nyelven beszélt otthon, tudott zongorázni, és élt is a nyelvtudásával.

Gy. D./WMN: Hogy lett egyáltalán színész egy ilyen kitelepített családban?

E. B.: Soha nem akartam színész lenni. Hajóépítő mérnök szerettem volna lenni egy olyan országban, aminek akkor már évtizedek óta nem volt tengere, és ahol osztályidegenként semmi esélyem nem volt egyetemre kerülni. De én egy tipikus ikrek jegyű ember vagyok: a vágyaimat mindig megbeszélem az objektív, racionális énemmel, és ez nagyon hasznos, mert a sok-sok élemet tompítja a világ felé – miközben így is marad elég. Így aztán elfogadtam, hogy hajóépítő ebben az országban nem lehetek, és maradtak azok az egyetemek, ahol a származásom nem járt olyan fokú hátránnyal: a képzőművészeti, a teológia és a színművészeti. Ami az elsőt illeti, jól rajzoltam mindig is, de inkább csak politikai karikatúrákat. Mármost én már akkor is éltem a magam férfi életét, így a reverenda sem jött szóba, viszont már akkor is imádtam a drámairodalmat, ezért azt mondtam: legyen a színészet. Csak miután oda felvettek és jöttek a sikerek is, azt éreztem: márpedig én nemzetközi karriert szeretnék, ami itthon akkor elképzelhetetlen volt.

Azt szerettem volna, hogy rólam szóljon a színház – ne én szóljak a színházról.

Gy. D./WMN: A színművészetis felvételi ezek szerint simán sikerült?

E. B.:
Nem egészen, azért ott is akadtak problémák. Ahogy felvettek május végén, ősszel rögtön jött egy politikai tisztogatás, amibe én is beleestem, így három társammal együtt kirúgtak, és azt mondták: előbb bizonyítanunk kell a szocialista elköteleződésünket. Akkor megkérdeztem a híres színésznő keresztanyámat, akit úgy hívtak, Bulla Elma (Kurucz Adrienn nemrég ITT írt róla – a szerk.), hogy most mit tegyek, ő meg azt mondta: „Először is, mindig mondtam, hogy ne ezt a pályát válaszd, mert nem ez a te szakmád, le szeretnélek beszélni róla”. De kötöttem az ebet a karóhoz, hogy én viszont adnék neki egy esélyt. Erre azt mondta, jó, akkor beszél a Vígszínház műszaki vezetőjével, és menjek el oda egy évre díszítőmunkásnak. Akkor ugyan elég reménytelennek tűnt, hogy onnan valaha visszavesznek színésznek, de végül így lett: a következő évben mind a négyünket felvették újra a Színművészetire, én pedig addigra megismertem a színház technikai hátterét.

Adáshiba című előadás a Pesti Színházban (1970), Bulla Elmával és Páger Antallal

Nemrég kaptunk a feleségemmel egy idegenvezetést a Vígszínháztól ajándékba, körbevittek minket – én pedig úgy éreztem, mintha hazajöttem volna. De már amikor Várkonyi Zoltán a Főiskola harmadévében odahívott gyakorlatra, akkor is ismertem kívülről-belülről az épületet.

Gy. D./WMN: Várkonyi mit látott vajon önben? 

E. B.: Vigyázat, mi már tegeződünk. Nekem Várkonyi szerződésajánlatában nem az volt a fontos, hogy odavett, mert ez másokkal is megtörtént, hanem az, hogy azt mondta nekem: „Te egy karakterszínész vagy”. Ennél nagyobb dicséretet nem kaptam egész életemben, mert az, hogy az ember milyen külső adottságokkal születik, a génjeinek, az édesanyjának és a jóistennek köszönhető, de hogy valaki ebben a tényleg jóképű, fiatal pasiban valami többet is felfedez, az már valami. Persze így is játszottam fiatal hősöket, de mellette nagyon jópofa karakterszerepeket is kaptam.

A múltkor összeszámoltam, hogy Várkonyi keze alatt, a vígszínházi kilenc évadomban sokkal több komikus figurát alakítottam, mint hőst – és ez nagy dolog.

Gy. D./WMN: Viszont pár éve, a #metoo kirobbanásakor épp egy olyan élményedet osztottad meg, hogy milyen volt Ruttkai Éva mellett fiatal hősszerelmest játszani – hogyan lépte át a határt Ruttkai, és aztán hogyan torolta meg, hogy ezt nem hagytad neki.

E. B.: Háromszor kerültem Ruttkaival ilyen felállásba: az Angliai Erzsébetben, amiben Essex grófját játszottam, a Játék a kastélyban című darabban, és amiből a balhé támadt: Somerset Maugham Színház című regényének adaptációjában. Abban az első felvonás zárójelenete végződött úgy, hogy egy kettőnk között elcsattanó óriási csókra zuhant le a függöny, és amikor Éva a valahányadik előadás után nem bírta tovább, megkérdezte tőlem: „Béluska, maga mindig mellé csókol?” Mire én azt válaszoltam: „Mindig mellé csókolok, amikor nem akarok oda csókolni.” Ez nem volt kockázatmentes mondat, hiszen én egy fiatal színész voltam, ő pedig a színház legnagyobb sztárja. Nem is mesélte el senkinek, mert azzal magát hozta volna kellemetlen helyzetbe, de úgy alakította később, hogy én ne érezzem túl jól magam a színházban. Ez is közrejátszott abban, hogy végül úgy érezzem: innen el kell mennem. 

Gy. D./WMN: De miért volt akkor fontos, hogy ezt megírd? Hogy bebizonyítsd, a nők is visszaélhetnek a hatalmukkal?

E. B.:
Nem. Inkább azért, mert zavart, hogy ezt a #metoo-kérdést is olyan magyarosan oldottuk meg: minden maradt a szőnyeg alatt, soha senki nem fogja megtudni a teljes igazságot. Én mindig mindent a fonákjáról nézek, és itt ez azt jelentette, hogy engem sokkal jobban az érdekelt: mi az, ami nem derült ki? Hiszen sokkal-sokkal több név maradt rejtve még Amerikában is, mint ahány lelepleződött – nemhogy nálunk.

Gy. D./WMN: Ugyanígy vagy az ügynök-kérdéssel is? Megnézted, ki jelentett rólad?

E. B.:
Rögtön az elején, és nem találtam semmit. Itt van a dokumentum a polcon. Pedig vagy nyolcszor vegzáltak, annyiszor kellett a Rudas László utcába mennem, ahol az állambiztonság központja volt. Édesanyám Bécsben élt, és négyen voltunk a Főiskolán, akik még csak KISZ-esek sem voltunk – ez elég volt ahhoz, hogy gyanús elemnek számítsak. Egy nemrég elhunyt színész-párttitkár hallgató be is idéztetett mind a négyünket a Főiskola pártbizottsága elé, és azt mondta: „Nehogy azt higgyétek, hogy azért, mert nem voltatok KISZ-tagok, megúszhatjátok az építőtábort a Hanságban.” Én meg nem értettem, miért akarnánk megúszni? Biztos jó buli lesz – mondtam, és az is lett. De ez is mutatja, milyen rettegésnek voltunk kitéve. És most, hogy az illető meghalt, ezt elfelejtjük neki, pedig ez is az életünk része.

Gy. D./WMN: Te pedig innen csöppentél aztán egy olyan helyzetbe, hogy egyszeriben Bob Fosse-val dolgoztál New Yorkban…

E. B.: Gondold el, mekkora kontraszt, hogy egy reménytelenül kommunista ország állampolgáraként nagy nehezen kapsz csak vörös útlevelet, hogy kimehess egy próbaéneklésre Bécsbe, ott azt mondják, tiéd a címszerep, innentől kezdve nálunk játszol, és kiküldenek New Yorkba, mert ott már fut a darab Arthur Rubinstein fiával, John Rubinsteinnel a főszerepeben (amit majd Bécsben te fogsz játszani), és beszélned kell a rendezővel, Bob Fosse-val, aki vár téged – na, ezt rakd össze a fejedben. Úgy, hogy addig életedben nem voltál még Olaszországon túl…

És akkor meg kell jelenned a Majestic színházban, és úgy tárgyalni angolul, mintha ez a világon a legtermészetesebb volna. Persze belementem, hiszen ez volt, amiről álmodoztam! Pontosabban nem ez volt, mert ez annak a százezerrel beszorzott változata volt.

Gy. D./WMN: És milyen volt Bob Fosse?

E. B.:
Egy idegbeteg, tündéri ember. Olyan, aki az egyik kezéből még szívja a cigarettát, a másikkal meg már nyúl a következőért, mert elfelejtette, hogy az egyikben még ott van.

1973 ősz. Bécs: a keleti hippi, első nyugati bemutatója előtt (Pippin, rendezte Bob Fosse)

Gy. D./WMN: Sosem érezted úgy, hogy ezt a szintlépést nem lehet megugrani?

E. B.: Dehogynem. Csak mindig mindenki azt mondta, hogy a többiek sem úgy jöttek ide, hogy kapásból mindent tudtak. Azért kaptam másfél-két hónapot a próbákra, hogy mire oda jutok, már menjen. De még a harmadik darabnál, amit rám osztottak is ugyanezt éreztem – annak az volt a címe, hogy Billy. Egy kétszeres Oscar-díjas koreográfus, Onna White tanította be a táncot (a musicalt ugyanis végig kellett táncolni), én pedig azt mondtam egy londoni próbán, hogy „Ne haragudjatok, ez nekem nem fog menni. Hiába tanultam táncolni, azért nem ezen a szinten”.

Ők meg azt mondták: „Olyan nincs, hogy nem tudod megcsinálni. Mindent meg tudsz csinálni”. „De honnan tudjátok, ha most találkozunk először?” „Mert nekünk az a dolgunk, hogy ezt mondjuk neked.” És megtanultam.

"Erre az előadásra kaptam minden német/osztrák díjamat és az állampolgárságot is." - Billy, 1976

Gy. D./WMN: Aztán még Marlene Dietrich-hel is forgattál egy filmet.

E. B.:
Nézd, az ember életében van egy-két csúcspont, amihez szerencse kell, de hogy eljuss a kiválaszthatók sorába, az már a te érdemed. Nekem a Marlene Dietrich-hel való találkozás inkább a megrázó élmények sorába tartozik, amiről hosszan írtam az életrajzi könyvemben. Először is, ő ebben a korszakban már nem akart dolgozni – ahogy a világ másik nagy dívája, Greta Garbo sem –, csak annyira rosszul állt anyagilag, hogy muszáj volt elvállalnia ezt a szerepet. Háromszázezer dollárt kapott érte, ami akkor egy vagyon volt. Nekem meg, aki a partnere voltam egy jelenetben (a Dzsigoló című filmben – a szerk.), még azt is megtiltotta a szerződésem, hogy felvételen kívül ránézzek, nemhogy megszólítsam.

Mivel ő nem akart Németországban forgatni (bár a jelenet Berlinben játszódott), felépítették neki a teljes díszletet Párizsban, ahol élt, a Gaumont stúdióban. Hárman játszottunk a jelenetben: David Bowie, Marlene Dietrich, meg én – de mi, Bowie-val már leforgattuk egy részét februárban Berlinben, és nyolc hónappal később, októberben csináltuk a jelenet másik felét Dietrich-hel. Mindezt úgy kellett összevágni, mintha az egészet együtt vettük volna fel.

Szóval egyszer csak megérkezett a díva, és kétoldalról támogatni kellett: egy férfi kísérte a produkció részéről az egyik oldalról, és a lányába karolt a másikról. A nagyanyám jutott eszembe róla, amikor már nagyon idős volt. Betotyogott, és végig ült az egész forgatás alatt, de még azt a kevés szövegét sem tudta megjegyezni szegény, ezért fekete paravánokra, úgynevezett négerekre írták fel neki hatalmas betűkkel. Azt is alig tudta elolvasni, ezért mindig látszott a felvételen, hogy nem oda néz, ahová kellene. Három nap alatt kellett volna felvennünk az ő részét, és hét nap lett belőle.

Látni őt kínlódni olyan volt, hogy legszívesebben megöleltem volna, és azt mondtam volna neki mint kolléga a kollégának: „Semmi baj, Marlene, gyorsan túl leszünk rajta”

– csakhogy ott volt a szerződésemben, hogy soha, semmilyen módon nem közelíthetem meg. Mindenki a maga módján lett rosszul az egésztől: nekem a gyomrom kavargott, az operatőr cigarettázni járt ki percenként, mások meg esténként úgy berúgtak, hogy mozdulni sem tudtak. Így lettem én Marlene Dietrich utolsó filmes partnere, mert ezután többé nem forgatott filmet.

Dzsigoló című filmben Marlene Dietrich -el, Párizs, Gaumont Studio (1978)

Gy. D./WMN: Dietrich hetvenhat éves volt, amikor ezt a filmet készítette, te most töltöd be a nyolcvanat. Ezt hogy éled meg? Itt, Magyarországon nyolcvanévesen tényleg nem szokás a jövőbe tekinteni.

E. B.: Egy nagy baj van Magyarországon: mindenki elhiszi a korát. Találkoztam nemrég egy régi barátommal, ismert emberrel, aki egy-két évvel idősebb nálam, és nemrég meghalt a felesége. Többször felhívtam, hogy elmondjam neki: „Ne hidd el, hogy egyedül maradtál, mert vannak barátaid, és ők a te választott családod. Tudd, hogy itt vagyunk, én is itt vagyok, bármikor szükséged van ránk”. Nem élt vele. Aztán nemrég összefutottunk egy rendezvényen, és semmi másról nem tudott beszélni, mint hogy az életének már semmi értelme, mert mindenki meghal körülötte – és sorolta a neveket. Ezen a ponton megkértem, hogy beszéljünk másról, mert nem akarom ezt hallani, és nem szeretnék megfertőződni tőle. Soha nem voltam, és soha nem is leszek ilyen.

Nem állítom, hogy sosem volt bajom az életben – akár egészségügyi is –, de sosem veszítettem el a hitem abban, hogy még van tennivalóm a világban. 

Gy. D./WMN: Ünnepelni fogsz a születésnapodon?

E. B.: Az ünnep számomra az, hogy tizennégy évvel ezelőtt találkoztam valakivel, akivel azóta minden egyes nap és minden egyes éjszaka a legnagyobb ajándék az élettől. Vele fogok ünnepelni, kettesben – ez az ő meglepetése.

Utoljára egyébként ötvenévesen ünnepeltem nyilvánosan, mert fiatalon azt hittem, hogy akkor már vissza fogok vonulni, hiszen amit az ember ötvenéves koráig nem ér el, azután már csak ácsingózhat. Ezért azt gondoltam, ez egy olyan buli lesz, amiről a világ nem tudja, de nekem egyfajta búcsú – és azt találtam ki, legyen a Fővárosi Állatkertben, amire négy német lap is bejelentkezett, ebből a pénzből tudtam támogatni az Elefántház renoválását. Na, ez egy olyan elegáns parti volt, amit úgysem lehet überelni – de egyben az én fricskám is a világ felé.

Gy. D./WMN: Bár van egy lányod, de úgy tudom, nincs vele kapcsolatod. Nem sajnálod, hogy nem lett hagyományos értelemben vett családod?

E. B.:
Nem sajnálom, mert a barátok a választott családom, bár természetesen fiatalon nekem is volt olyan álmom, hogy lesz gyerekem, és rettentően örültem neki, amikor az első feleségem – nem várt módon – bejelentette, hogy terhes. De

amikor azt kérdezik tőlem, mi az, amit megtiltanék a világnak, akkor azt mondanám (és ez engem is érint), hogy a nők harminc év alatt, a férfiak pedig harmincöt év alatt összeházasodjanak, és olyasmit vállaljanak, amit később megbánnak. Az agyunk egyszerűen még nem forr ki addigra.  

Gy. D./WMN: Azt szeretnéd ezzel mondani, hogy túl fiatal voltál még az apasághoz?

E. B.: Igen.

Gy. D./WMN: Később meg már nem alakult úgy?

E. B.:
Később nem akarta úgy az Isten. És én úgy gondolom, amit ad, azt el kell vállalni, becsületesen végig kell csinálni, de amit nem ad, azt nem kell erőltetni. Ha nekünk, Dórival megadatott volna egy késői gyerek, imádtam volna, de ez is csak teória.

Gy. D./WMN: Mit jelent neked a szegénység?

E. B.:
Nagyon sokat jelent. Mindig, amikor valaki azt mondja nekem, hogy ő a nulláról kezdte, én irigykedem, mert amikor mi a nullára kerültünk, az nekünk már legalább kétszáz egység ledolgozása volt. A szegénység olyan szentség, amitől az ember megmarad annak a szamaritánusnak, akihez bármikor lehet fordulni, mert együtt tud érezni másokkal. Én ezt a nagyanyámtól tanultam, aki a Maros-Torda megyei főispán feleségeként állandóan a szegényeket támogatta, később pedig, a kitelepítésben, szegénységben is őrizte a tartását és a stílusát, és a sparhelten sütött szegfűszeggel ízesített almát, vagy ha volt kenyerünk, úgy tette királyi fogássá, hogy annak a közepébe ütött tojást, és úgy sütötte ki.

Azért nem értem, ami ma körülöttünk történik, mert én csak azután lettem jómódú (és nem gazdag), hogy harmincegy éves koromban kikerültem Bécsbe, és azt mondtam, sosem fogom elfelejteni, honnan indultam (még ha gyerekként sokkal könnyebben is éltem meg a szegénységet, mint azok a rokonaim, akik mindenüket elveszítették), és mindig fogom segíteni az elesetteket.  

Gy. D./WMN: De azért szeretsz jól élni…

E. B.: 

A pénznek óriási szerepe van az ember életében: nyugalmat ad, és a nemet mondás szabadságát – de nem boldogít. A boldogság benned kell, hogy legyen. 

Arra jöttem rá, hogy én valamiféle csodabogár kell legyek, amit én már megszoktam, de úgy tűnik, a világ még nem. Mindig olyan elképzeléseim voltak, amikre mások azt mondták: ilyenekről csak a bolond álmodozik. „Te nem vagy normális!” – mondták, de lehet, hogy ez tényleg így van. Mert én például el tudtam volna képzelni, hogy arra költsem a pénzem (ha már nincs káros szenvedélyem), hogy miután a barátaimmal az ezredfordulón megünneplem a szilvesztert Párizsban, egy Concorde-dal átrepüljük az óceánt, és megünnepljük még egyszer ugyanazt az éjfélt New Yorkban. Csak a többiek nem értették, és kihátráltak mögülem.

Kicsit olyan ez, mint amikor a kormány azt mondja, hogy nemsokára utolérjük Ausztriát. Amit persze én várok a legjobban, hiszen ha csak fele olyan jó lesz, mint amiről beszélnek, az már óriási eredmény lenne! De hát… ez tudod, mi? Meleg levegő. Tudod, milyen ott nyolcvanévesnek lenni? Vagy egyáltalán, milyen embernek lenni? Polgárnak, nyugdíjasnak lenni, biztosítottnak lenni… hogy néz ki ott egy vérvétel? 

A múltkor el kellett mennem a János kórházba egy vizsgálatra. Ahogy ott ültünk a váróban, el tudtam képzelni, hogy a most készülő Semmelweis-filmet itt egy az egyben le lehetne forgatni – csak az a baj, hogy akkor a kórház még frissen volt kifestve. De ez nem normális! Hiszen a magyar ugyanúgy ember, mint az osztrák. Ugyanolyan jogokkal, vágyakkal és csalódásokkal. És látod, ez az, amiért a világ engem sosem fog megérteni: mert nem tudok kussolni, és nem is tudok beállni a sorba. 

Gyárfás Dorka

Interjúképek: Pozsonyi Janka/WMN