Le kell vágni ahhoz a fejed, hogy kinyíljon a szemed?! – A hatalom és az erőszak természetrajza Tóth Krisztina új regényében, A majom szemében

–

„A jövő előttünk romokban hever”

Ez a sor ugrott be többször is az Európa Kiadó Romolj meg című dalából, amíg A majom szemét olvastam. Egyrészt, mert a történetnek földrajzi keretet adó, oly ismerős jegyekkel bíró várost (amely persze nem Budapest, hanem egy képzeletbeli, de ezért lokalizálhatóan kelet-európai főváros, ezt több interjúban is elmondta a szerző) a polgárháború és a nyomor letarolta. Másrészt a benne lakók is csak önmaguk romjai, koruktól és státuszuktól függetlenül.

A történet egy pontján a kormányzó, a hatalom aktuálisan korlátlan birtokosa, letekint a dombról a saját uradalmának tekintett városra, és fontos döntést hoz, amely milliók életére lesz tragikus hatással, de ez őt nem billenti ki a közönyéből. (Egy dolgot képes még érezni, azt sem szívtájon: fáj a dereka.)

Ellentmondani neki senki sem mer, a rossz hírt is eufemizálják, amikor tudatják vele, így az igazságot, amelyet változatos technikákkal kozmetikáznak az emberei, voltaképpen ő maga sem ismeri, sőt egyre jobban elszakad a valóságtól, így válik egy zsarnoki gyermek játszóterévé az ország.

És ami nagyban, az kicsiben

A történetbeli családokban ugyanaz zajlik, mint ami a társadalmi rendszerben – ez persze törvényszerű, mindkettő mélyén emberi értékek likvidálása áll. És erőszak, tabusítás, gátlástalan kihasználás, a gyengébbek méltóságának, szükségleteinek, szabadságának sunyi és gyalázatos korlátozása.

Mint amikor egy zseblámpa fel-fel villan a sötét erdőben, olyan A majom szemét olvasni. Olyan A majom szemével látni.

Részletek válnak pillanatokra jól láthatóvá – csak légy résen! – a városból, a (regény idősíkjához képest) múlt és a jelen történéseiből, az emberi sorsokból, a családi legendáriumokból, de az egész képet egyszerre nem látjuk, csak sejtjük, és mivel a fantáziánk egészíti ki azt, ami hiányzik, még nyomasztóbb az olvasás, hisz a tudatunk mélyéről kúsznak elő legerősebb félelmeink, saját traumáink emlékezete. 

 

Nem tudjuk, milyen volt a regénybeli, közelmúltban lezajlott polgárháború

Csak bizonyos utalásokból tudhatjuk, hogy gyakorlatilag mindenki áldozata így vagy úgy. Az sem egyértelmű – és így még félelmetesebb –, pontosan mit tesz az Egységes Össznemzeti Kormányzóság az ellenségeivel és a társadalom számára nemkívánatos elemeivel, például a szegényekkel, azon túl, hogy gettóba zárja őket. Csak az derül ki, hogy sokan éheznek, fáznak, hordákba tömörülve leledzenek, miközben a hatalom a tömegkommunikáció valamennyi fórumán keresztül manipulálja a közvéleményt, és ennek következtében sokan jutnak Pálma néni szobanövény szintjére a gondolkodás terén, mások meg, akik nem dőlnek be a demagógiának és a show-nak, hallgatnak, mert félnek, és mert fásultak.

A regényben a legrészletgazdagabb ábrázolást Dr. Kreutzerről kapjuk

Eleinte úgy tűnik, az étvágya, az ágyéka (das Kreuz…) mozgatja, de ahogy halad előre a cselekmény, és látjuk mindenféle helyzetekben a viselkedését, rájövünk, hogy a szex számára nemcsak élvezet és feszültséglevezető szelep, hanem sokkal inkább a másokon való uralkodás egyik eszköze.

Lelke pontosan annak a rendszernek a leképezése, amelyben él, és amelyet szolgál. Bántalmazó kapcsolatokat alakít ki, ahogyan a hatalmon lévők is.

Basáskodó, túlszabályozó, manipulatív, hisztérikus és paranoiás minden viszonylatában, pont, mint az uralkodó kaszt, és a hatalmát a félelemkeltéssel tartja fenn. A feleségét, a szeretőit, sőt a klienseit is pont azokkal a narcisztikus eszközökkel (manipuláció, hazudozás, zsarolás és megfélemlítés) tartja sakkban, ahogyan a kormányzó az embereket.

Disztópia, mondják A majom szemére

Meg azt is, hogy valamikor a közeljövőben játszódik, de az embernek sokszor nagyon is az az érzése, a jelen társadalmáról olvas. Egyre jobban lecsúszó szegények és falak mögé rejtőző gazdagok, élhetetlen szegregátumok, áramkimaradás, erőszak, környezetszennyezés, ideológiai alapon szerveződő Új Egyetem, személyi kultusz és mindenható propaganda, fizetett trollok serege, elhallgattatott másként gondolkodók, ellehetetlenült egészségügyi dolgozók, külföldre menekülők, kiégett tanárok, a körülményekbe beletörődő, halálosan fáradt, reményvesztett emberek… Találni párhuzamokat bőven már most is.

És a szereplők történetei tökéletesen passzolhatnának a jelenünkbe is akár.

A majom szeme lélektani és családregény is egyúttal, két família történetét ismerjük meg hézagosan, mozaikdarabkákból. A tabuk, az elhallgatások és a végtelen önzés mérgezi mindkettőt. Ahogy a közéletben, otthon sem lehet nyíltan beszélni bizonyos dolgokról, sőt a múltat végképp eltörölni igyekeznek minden szinten (az egyetemen tanulás feltétele, hogy mindent korábbi tudást el kell felejteni). Maga a cselekmény viszonylag röviden összefoglalható (lenne, de természetesen nem foglalom össze), a szereplők jellemzése azonban nem zanzásítható, a lényeg ott van az elhallgatásokban, a csendekben, a leghétköznapibb észlelések, gondolatok és tevékenységek leírásában. Hogy megismerjük a karaktereket, el kell olvasni a regényt.

Minden reakció és interakció, minden monológ és párbeszéd, amelynek tanúi lehetünk, árnyalja a bennünk formálódó képet, van, hogy jelentősen változtat is rajta. Fel-felvillan a lámpa, és mindig másként esik a fény a szereplőkre. 

 

Pont, mint az életben.

Ettől hiteles (és helyenként sokkoló vagy éppenséggel nagyon humoros, mert ilyen részletek is vannak) az egész.

Ott van például a főhős (vagy inkább antihős), akit látunk az anyjával, a feleségével, a szeretőjével (és egyéb) klienseivel, valamint a kormányzóval való kapcsolatán keresztül is. Mindig más a benyomás, de aztán a végére mégis összeáll egy egységes portré bennünk a mozaikokból, megértjük a motivációit, a mozgatórugóit, a gondolkodását.

De sorsa példázat is, látjuk azt, mit tesz az emberekkel a mások feletti hatalom, illetve a hatalom szolgálata. Hogyan válik valaki számára a többi ember fokozatosan játékszerré (miközben ő maga is az a felettese kezében).

És miként szerzi meg, majd tartja meg valaki a hatalmat, ha a kezére játszik, hogy (miatta) mindenki más fásult, túlélni próbál, sodródik és alkalmazkodik, aki pedig nem, aki hisz, aki érez, az bukásra van ítélve.

A főhős gyerekkora véget ér, amikor meghal a kistestvére.

Az apa elemészti magát és eltűnik a képből, az anya pedig kultuszt épít az elvesztett fiú köré, gyásza válik élete (életük) fő szervező erejévé, és a halottal nem ér fel egyetlen élő sem soha többé.

Ha egy családban a gyerek veszi át hamar a felnőttszerepeket, akkor paradox módon nem tud valójában felnőni, gyerek marad. (Parentifikációnak hívják a pszichológiában ezt a jelenséget.) Az idős Pálma nénit a fia köti össze a világgal, ő viseli gondját, de ez a kapcsolat egy róka fogta csuka helyzet, nem valódi szeretetkapcsolat, sőt inkább a gyűlölet dominálja, a törődés feladat, kötelességérzetből fakad.

Ahogy a magánéletben, úgy a szakmájában is segítő szerepben van dr. Kreutzer, hisz pszichiáter (gyakorta választanak a parentifikált gyerekek efféle hivatást), de a pácienseihez nem empátiával és támogató attitűddel fordul, hanem, mint lepkéket, úgy gombostűzi őket a gyűjteményébe, kísérletezik rajtuk, az erejét próbálgatja, és levezeti a saját, elviselhetetlen belső feszültségét.

  

Felette csupán két embernek van hatalma: az anyjának és a kormányzónak. Az egyiktől az életet kapta, amelyet a másik bármikor elvehet tőle. A pszichiáter úgy viselkedik, ahogyan az emberek többsége: kiszolgálja a hatalmat, hogy biztonságban legyen, és játszadozhasson szabadon a saját territóriumán belül, ne kelljen a következményektől tartania.

Csakhogy az autoriter rendszerekben, tudjuk, senki sincs soha, egy percre sem biztonságban, a kegyencekből egy pillanat alatt válhat közellenség, még a szegénységügyi szakértőből is (lám, dr. Kreutzer is az), és az ellenállókkal, a mártírokkal ellentétben ők erkölcsileg is megsemmisülnek a végén.

A regény címe egy aberrált (és megtörtént) állatkísérletre utal: egy bizonyos Robert White a hetvenes évek elején fejátültetési kísérleteket végzett majmokon. Az egyik majom a műtét után rövid időre magához tért, és erről képek készültek. Tekintetében ott a halála előtt felvillanó értelem és magára eszmélés. Az iszony.

Kurucz Adrienn