–

Kerékgyártó Yvonne korábban forgatókönyvíróként jegyezte a FOMO – Megosztod és uralkodsz című filmet, társíró volt a Habban – mindkét filmjét nagyon szerettem –, és most ő rendezte az idei nyár magyar nagyjátékfilmjét, az Együtt kezdtüket. A stáb a Besúgóval berobbanó Szentgyörgyi Bálint íróval és társaival egészült ki, a főszerepben Mucsi Zoltán és egy csapat friss tehetség, a Színház- és Filmművészeti Egyetem és a Kaposvári Egyetem Művészeti Karának végzős és végzett diákjaiból tűnik fel, a mellékszerepekben pedig olyan, már jól ismert arcokat láthatunk, mint Jordán Tamás, Szacsvay László, Péterfy Bori, Pálmai Anna és Szabó Simon.

Az első filmkockák a 12/c utolsó iskolás napjaiba engednek bepillantást, megidézve az érettségi előtti napokat, amikor legalább olyan lázasan készültünk a szerenádokra és a közös ivásokra, mint az érettségire. Fiatalok, boldogok, kíváncsiak, izgatottak, szerelmesek voltunk, és azt gondoltuk, hogy miénk a világ.

A moziba beülve jólesett felidézni a saját emlékeimet, ahogy visszarepültem a tesiterembe és a virágokkal díszített folyosóra a ballagás napján,

majd az alkoholgőzös bankettre, ami mondjuk nálunk a szalagavató után volt esedékes, de ennyi eltérés bőven belefér. A Fluortól felcsendülő Mizut még megmosolyogtam, hiszen mi is tomboltunk erre anno, aztán hamar elkezdtem fészkelődni a székemben, amikor az egyik fő poénforrást, a gagyi amerikai filmekhez hasonlóan, most is az szolgáltatta, hogy valaki irgalmatlan módon berúg, aztán elkezd öklendezni, és lehány valakit. Olyan jó lenne ezen az olcsó poénon végre túllendülni, de a közönség hahotázásából rá kellett jönnöm, hogy ez a mai napig mégiscsak működik, úgyhogy lehet, velem van a baj. Pedig bőven vannak a filmben szellemes sorok és jól betaláló poénok, kár, hogy időnként mégis szükségesnek érezték az alkotók ezeket az elcsépelt, fáradt kliséket.

Hamar megkapjuk a tipikus romkomos karaktereket, a balhés rosszfiút, a nagyszájú vagány csajt, a félénk szőke herceget, a szép lányt, és néhány további, kevésbé markáns, de azért szerethető karaktert. A szereplők a bulin megfogadják, hogy tartani fogják a kapcsolatot, aztán hopp, eltelik tíz év, senki nem tud a másikról semmit, de a régi bandából egy páros a mai napig együtt van, és most a badacsonyi esküvőjükre újra összeverődik a társaság. Páratlanul jól sikerült érzékeltetni az idő múlását, a kamaszokból tényleg egy villanás alatt lettek a szereplők harminchoz közeli felnőttek, és mindkét életkorban hitelesen jelentek meg a vásznon, ami nagyon ritkán sikerül.

Őszintén magaménak érzem az alaptörténetet, hiszen nemrégiben volt a tízéves osztálytalálkozóm, vannak olyan barátaim, akikkel húsz éve nem szakadt meg a kapcsolatunk, és olyan is akad, akivel azonnal elszakadtunk egymástól az érettségi után.

Számomra viszont pont attól válik számos helyzetben hiteltelenné és életszerűtlenné az Együtt kezdtük, hogy sok az átgondolatlanság és a kidolgozatlanság.

Nem értem például, hogy ki az, aki tíz évig nem beszél a gimnáziumi barátaival, majd mégis meghívja mindegyiket a lagzijára, az pedig végképp furcsán hat, hogy a násznépből egy árva lélek nem marad lent még egész hétvégére ünnepelni, kivéve ugye az egykori osztálytársakat. Ennek a párnak vagy nincsenek barátai, vagy egyszerűbb lett volna egy osztálytalálkozó köré építeni a történetet.

Nem teljesen világos, hogy pontosan mi az íve a történetnek, hiszen egyszerre kap bele a gyerekvállalás körüli esetlegesen felmerülő komplikációkba, az ellaposodott vagy éppen egy narcisztikus bántalmazóval folytatott kapcsolatban ragadásba, egészségi problémákba, régi, be nem teljesített álmokba, terhelt családi viszonyokba. Túl sok a szereplő, így érthető okokból nem sikerül mélységében kidolgozni és megismerni a karaktereket, a belső vívódásokat, a valódi konfliktusokat. Szőrmentén érint a film súlyos és fontos problémákat, de ahogy közeledik a játékidő vége, mintha az írók gyorsan le akarták volna rendezni mindenki ügyét, úgyhogy egy összecsapott, végletekig romantizált hepiendet kapunk, megspékelve sok-sok balatoni képpel és magyar dallal, amitől picit olyan hatást is kelt a film, mintha a Magyar Turisztikai Ügynökség imázsfilmjét látnánk a Petőfi Rádió kedvenc előadóinak zenei aláfestésével.

Kár érte, mert az elején úgy tűnt, hogy egy olyan könnyed romantikus vígjátékot kapunk végre, amelyben a készítők jó érzékkel nyúlnak majd a fajsúlyos témákhoz is

– kiváló példa volt erre A világ legrosszabb embere –, akár ahhoz, hogy biztosan ki akarunk-e tartani valaki mellett egy egész életen át, aki mellett mindössze tizennyolc évesen elköteleződtünk, vagy hogy miként törhetünk ki harmincéves korunkra a lúzer karakteréből, akiből mindenki csak gúnyt űz, hogyan hagyhatjuk magunk mögött azt a szerepet, amit a középiskolában ránk aggattak.

Összességében az Együtt kezdtük egy kedves nyári limonádé, tele tehetséges fiatalokkal, egy kissé összecsapott cselekménnyel és karakterekkel, néhány jó poénnal, fülbemászó magyar dallamokkal és szép balatoni képekkel. Ha a kánikulában és a problémáktól sújtott hétköznapokban csak megmártóznánk egy habkönnyű balatoni történetben, amit nagy valószínűséggel el is felejtünk, ahogy kijövünk a moziteremből, akkor az Együtt kezdtük tökéletes szórakozást ígér.

Krajnyik Cintia

Képek: InterCom