A végtelen boldogság és az örök szerelem ígérete. Smafu – Megnéztük a Habot

–

Azt hiszem, január óta nem voltam moziban. Már el is felejtettem, milyen sajtszósszal leenni a ruhám, miközben salsát lopok a partnerem nachosos ibrikjéből. Moziba járni bűnös élvezet a kalóriabevitel szempontjából, mert rágcsa nélkül nem lehet kibírni – aki meg úgy csinálja, az a szememben szimplán egy hős. 

Szóval hétfőn moziba mentünk, díszpremierre. Új film, ráadásul magyar – boldog az ember az ilyentől, pláne vészterhes időkben. Örül a szívem, ha felvehetem a szép ruhám: selyemblúz, aranypántos magas sarkú, passzos szoknya – jöhet, jó lesz –, haj lesimít, új szemcsi fel, diszkrét smink (jó, nem annyira), bájos kísérő.

Első ránézésre azt hittem (az előzetesek és a plakátok alapján), hogy kapunk egy újabb Csokoládét, ám ennek a filmnek semmi köze a sűrű krémhez, mert sokkal könnyebb, és pompásabbra is sütötték. Úgyhogy az összehasonlítás eddig tartott bármely más filmmel, hacsak annyit nem akarok még elárulni – és végül is miért ne, hisz ezért vagyunk itt –, hogy 

a képi hatás Wes Andersonra emlékeztet, ami ugye, merő dicséret, és talán nem is túlzás. 

Az elvárásaim egyébként a zéró felé konvergáltak, amikor hétfőn moziba mentünk. Már előre befaltuk a megvásárolt ropogtatnivalót, kémleltük a párok között szigorúan kihagyott ülőhelyeket, és a maszkos arcokat, amik egymás után, a kötelező szociális távolságot szigorúan betartva masíroztak fel a lépcsőn. El is felejtettem, mennyire hideg van a multiplexekben, örökké fázom, még nyáron is, vagyis igazából főleg nyáron, amikor semmi kis ruhákban belépek a hőségből. Ilyen nap volt ez is, nagy hőmérséklet-különbséggel jött a kora őszi este – a lenge blúz kevés lesz, de mire kijövünk, a fene se bánja. 

A Hab története nem kacifántos, nem is akar reflektálni semmilyen bonyolult társadalmi problémára. Azt a teljesen hétköznapi kérdést veszi alapul, hogy merre jár a boldogság

(örök téma, sose fogy el, amíg lesz ember a földön), és hogy a boldogság (látszata) mögött mi az igazság. (Bár az igazság is szubjektív.) Közben nem akar magvas, sokszor hallott közhelyeket a szánkba rágni – azt már sokan megtették, úgysem lenne értelme.

Dóra (Kerekes Vica) egy harmincas cukrászlány, aki ügyes a sütikészítésben, ám az üzletben és a szerelemben annál sutább. El is hagyta a nagy szerelme (vagyis akit annak hitt), azóta is utána sír, és bánatát reménytelen filmes párokról elnevezett süteményekbe fojtja. A Hab nevű cukrászdájában megtalálható Kate Winslet és Leonardo DiCaprio, Robert Redford és Barbra Streisand is (akik nem mehetnek sehova egymás nélkül), de az is kiderül, mitől törik össze Mácsai Pál (az ő szerepét külön imádtam, de legyen titok, hogy miért). És persze megjelenik a magas, szőke, érces hangú férfi is (Mátray László), aki ellenállhatatlan ugyan, de távolról sem tűnik tökéletesnek. Közelről aztán meg pláne nem, ezért még imádatosabb. (Nálam, mondjuk, könnyű dolga van annak, aki szőke is, magas is, és még a hangja is mély.)

Vicces és abszurd találkozásuk után a főszereplők még lehetetlenebb helyzetbe kerülnek, egy üzleticoach-táborba, ahol megjelenik a film legzseniálisabb szereplője, Bozó Andrea karaktere (bár az összes karakter hihetetlenül klassz, nekem mégis ő lett a kedvencem). Bozó olyan hitelesen alakítja a kizárólag családosok számára megoldásokat kínáló üzleti coachot, hogy majdnem leesem a székről, úgy nevetek. Nagyon ismerős retorikát tol ez a karakter, túlságosan jól eltalált jelmezben és sminkben, mindezt pedig anélkül teszi, hogy karikatúrává válna. (Ha leírhatnám azt a szót, hogy tűpontos, akkor megtenném, de szerkesztőségi konszenzus szerint ez tilos, mert kiüresedett.)

A táborban persze megjelennek még mások is (nyugi, nem lövöm le a poént), és a végén mindenki azt kapja, amit megérdemel: a végtelen boldogság és a soha el nem múló szerelem ígéretét. 

A Hab képi világa lenyűgöző: a díszletek, a jelmezek, a sminkek, és a jelenetek színei és hangulata pazar (nem véletlenül említettem Wes Andersont az elején). A további karakterek, Elek Ferenc, Kovács Lehel, Pálfi Katalin, Láng Annamária, vagy a másik kedvencem, a Lacikát alakító kisfiú, Gyarmati Erik is zseni. Hogy Mátray Lászlóról már ne is beszéljek, aki a film másik főszereplője az édes Kerekes Vica mellett. Az ő hangját, mondjuk, reggelig tudnám hallgatni, de lehet, hogy még utána is. 

Ez a film pontosan azt adja, amire egy magamfajta javíthatatlan romantikusnak és örökké álmokat kergetőnek szüksége van a zivataros időkben: másfél órányi kikapcsolódást egy olyan világból, amiből most nagyon el akarok menekülni, hogy újra emlékezhessek arra, miről is ábrándoztam tinédzserként. 

A Hab nem csupán egy új romantikus komédia, hanem egy kifinomult humorú, pontos és sehol nem elnagyolt karakterekkel operáló, üdítő alkotás. Jó volt újra magyar filmet látni a moziban, és köszönöm, hogy a hosszú szünet utáni első moziélményem éppen ez a film volt. 

A Habot mától ti is megnézhetitek a mozikban. 

Szeretettel ajánlom nektek, nem fogtok csalódni. 

Szentesi Éva

Képek: Hab (Intercom, 2020)