Ez a történet a boldogság – legyen az kicsi vagy nagy – kereséséről szól. Nem mintha mérlegre lehetne tenni. Mégis megpróbáljuk ehhez igazítani magunkat – lehet, hogy valahol itt rontjuk el? –, a boldogságot vágyjuk alapállapotnak, de talán pont emiatt szinte azonnal el is veszítjük. Hiszen a boldogság amúgy is csak pillanatokban mérhető, és aztán az utóérzetéből táplálkozik a lélek; gazdaságosan beosztva, amíg el nem fogy, utolsó morzsáit az érzelmileg ínséges időkre tartalékolva. Szerencsés esetben gyűjtünk újabbakat. Így van ezzel történetünk hősnője, Julie is, aki egy teljesebb élet ígéretének rabja, de az valahogy megfoghatatlanul pereg ki az ujjai közül. Pedig az élet korántsem mér szűk marokkal, csak a lány nem tudja, hogy valójában mit vár, mit érdemes akarnia tőle.

Ez a történet önmagunk kereséséről szól. Ki vagyok én? – tesszük fel az életút elején csaknem megválaszolhatatlan kérdést.

Julie esetében erős, független nő. Vadóc. Csendes. Dühös. Nyugodt. Ellentmondásos. Hogyan képes rátalálni valaki az élete értelmére, ha még a saját érzéseivel sincs tisztában? Merre induljon? Sebész lesz. Esetleg pszichológus. Vagy mégsem, inkább fotós. Mintha a foglalkozás önmagában bárkit is meghatározna. Az egyik legembertelenebb sztereotípia a nemi, a szexuális és az etnikai mellett. Julie teljesen biztos a céljaiban. Legalábbis ideig-óráig. Igaz, aztán valami egészen más hozza lázba. Ide-oda csapongása mosolyt csalhat az arcunkra, pedig Julie csak egyet akar, de azt nagyon. Boldognak lenni.

Ez egy romantikus történet. Julie kész önmagát keresni másokban. A szerelem tanulható, és a testi örömök mellett – sőt, néha helyett – annyi minden másról is szól. Ez válik számára világossá Eivind mellett, akivel egy buliba belógva ismerkedik meg, ismeretlenül. Egy húron pendülnek egy éjszakán át – egyéjszakás kaland ez, kicsit másképp –, miközben alig érnek egymáshoz. Mégis olyan szépen szólnak.

Egymásra hangolódva. Egy tört pillanatba – Oslo két lélegzetvétele közé – belopva egy egész együtt töltött napot. Igen, pont ilyen a szerelem.

Vagy visszatérni a múlthoz, mert előbb-utóbb eljön az a pont minden ember életében, amikor már csak ez marad. A horizont olyan közel nyomul, hogy a szilánkos fájdalomtól elnémul a törékeny jelen. Ilyenkor önzetlenül megadni valakinek a boldogságot, igen, ezt jelenti a szeretet.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Ez a film Renate Reinsve filmje, aki a főszerepben megmutatja, legyen valaki bármilyen magabiztos, az élet nagy kérdései akkor is elbizonytalaníthatják. Főleg, ha a vágyai a széllel szemben viszik előre. Ez nem gyengeség. Hanem végtelenül emberi. A címszereplőt a rendező Trier a munkapad mellől csábította vissza a kamera elé: a színésznő ugyanis asztalosként keresi a kenyerét.

Ez a film egyben Anders Danielsen Lie filmje is, aki az underground képregényrajzoló Aksel mellékszerepében élete legjobbját nyújtja. Mindezt úgy, hogy egy pillanatra sem homályosítja el maga mellett a Julie-t alakító Reinsvét, épp ellenkezőleg: alakításával piedesztálra emeli kollégája játékát. Ez a film az író-rendező Joachim Trieré is, aki olyan mérhetetlen empátiáról tesz tanúbizonyságot általa, amely párját ritkítja. Egy romkom esetében ez pedig több mint zavarba ejtő. Felemelő.

Ez a történet az életről szól. Egyszerre rendhagyó felnövéstörténet, klasszikus „love story”, annak minden keserédességével, amelyben a létnek az elmúlás ad erős kontrasztot.

Egy fiatal nő caminója az élet rengetegében, ahol a helyes utat megbízhatóan jelölik ki a társadalmi elvárások tilalomfái. Női princípiumok a karrier, a párkapcsolat és a gyermekvállalás hármas oltárán. Jaj annak, aki le merészel tévedni róla, a szemmel veréstől a teljes kiközösítésig bármit megérdemel. De mi van akkor, ha a boldogságot mégiscsak ez a teljes szabadság jelenti? Te is így vagy ezzel? Köszöntelek a világ legrosszabb emberei között. Ez a történet rólunk szól.

Bányász Attila

Képek: Mozinet