Minden mai bajunk egy koleszszobában kezdődött – Belekezdtünk A besúgóba

–

Azért nem tagadhatom, kicsit csalódott vagyok. Ezen a héten különösen jólesett volna látni valamit, ami megmagyarázza a mai világunkat, ami feltár olyan okokat, amikre eddig nem láttunk rá. De tudom, dőreség volt ilyesmit várni egy 29 éves alkotótól, Szentgyörgyi Bálinttól, és egyáltalán hülyeség bármit is várni – nyitottan és kíváncsian érdemes csak belevágni bármilyen műalkotásba. 

Kérdés persze, műalkotás-e ez egyáltalán, vagy szórakoztatóipari termék. Vagy ez sem kérdés, mert nem kell mindenképp vagy-vagyban gondolkodni, lehetne valami a kettő egyszerre is, láttunk már rá példát. Ez most azért kisebb célt tűzött ki maga elé szerintem: szórakoztatni akart némi gondolkodnivalóval, de a világképünket nem akarta felforgatni. Még ha olyan ziccert játszott is meg, mint a besúgótéma, ami tényleg kiaknázatlanul hever a magyar filmiparban hány éve… Cserhalmi Sára próbálkozott ugyan vele (Drága, besúgott barátaim), de

hol vagyunk attól, hogy A mások életéhez fogható minőségben és mélységben dolgoztuk volna fel a történelmünknek ezt a sötét szeletét...

És tessék, a németek Oscar-díjas dicsőségét sem egy olyan alkotó készítette, akinek közvetlen élménye lehetett róla: Florian Henckel von Donnersmarck se nem volt NDK-s, se nem olyan idős, hogy átélhette volna a kommunista diktatúrát. Mégis milyen filmet készített róla! Szentgyörgyi Bálintnak tehát szintén nem róhatjuk fel, hogy nem lehetnek személyes emlékei 1985-ből, és azt sem, hogy még csak nem is Magyarországon élte le az élete javát. Nem ettől jó vagy kevésbé jó, komplex vagy sematikus egy munka.

A besúgó – nekem úgy tűnik – elsősorban menő akart lenni, főleg a fiatalok szemében, mintha attól félne, hogy a téma nem fogja őket kellőképp felcsigázni, ezért tele kell pakolni olyan elemekkel, amik közel viszik őket hozzá. Az első lépés ehhez, ha szép és izgalmas fiatal színészeket toboroznak, akikben megvan a sztárpotenciál – ezt ki is pipálhatjuk, teljes mértékben sikerült. Szász Júlia, Patkós Márton, Váradi Gergely, Szőke Abigél, Márkus Luca és Varga Ádám tökéletesek erre. Aztán olyan retró göncökkel kell őket felruházni, amik ma legalább olyan divatosnak hatnak, mint akkor (a felejthetetlen Breckl János jelmeztárából).

Hogy akkoriban volt-e pénze, lehetősége egy egyetemistának ilyen változatosan és színesen öltözködni, más kérdés – nyilván nem. De ez egy film, illetve sorozat, szóval fikció. Jól kell kinéznie, mert akkor fogják szeretni.

Ennek megfelelően a díszletek (Tasnádi Zsófia munkái) is klasszisokkal gazdagabbak, mint a korabeli valóság – szerintem például eléggé röhögne egy akkori Bibó-kollégista, ha látná azt a tágas, türkiz falú lakosztályt, amiben a filmbeli Geri és Máté tengeti a napjait, ahogy a koli aulájának nagystílű csillogásán is. (Szintén érdekes kérdés, hogy Máté hogy kerül koleszba, ha pesti, de erre nem kapunk választ.)

A korszak mai szemmel fájó szegénysége, szürkesége, lepattantsága itt nem lett stíluselem, csak ritka pillanatokra (pedig lehetne azt is menőnek ábrázolni – egy kicsit progresszívebb megközelítéssel). Inkább a 80-as évek Amerikája lehetett példa – de ezt csak Láng Imola látványtervező tudná megmondani.

Amerikai elem még a „bandák” háborúja: vannak, ugye, a rendszereminens KISZ-esek (akik naggggyon gáz arcok), és a menő ellenzékiek, és ezt gyakran kell látványos bevonulásokkal illusztrálni. Kár, hogy itt épp a KISZ-es ficsúr az alacsony mitugrász (Jéger Zsombor), az ellenzéki bonviván meg a magas, jóképű (Patkós Márton) – nekem kicsit izgibb lett volna egy Orbán- és egy Gyurcsány-alteregót látni, vagy jó, nem feltétlenül direkt hasonmást, de efféle karaktereket. Miért kell a hősöket-antagonistákat még ma is a régi klisék alapján ábrázolni? A XXI. században már lehet menő valaki 170 centisen is (lásd Fauda vagy Zelenszkij), és ciki daliás termettel.

Ha mindezeket összeadjuk, már elég egyértelmű, hogy Szentgyörgyi Bálint nem az újhullámos filmkészítés képviselője, nem ő fogja az „új menőt” megalkotni és berobbantani.

Ő a tisztességes iparos szerepére pályázik, és távol álljon tőlem, hogy ezt lebecsüljem. Keleti Márton filmjeit ma nagyobb öröm visszanézni, mint egyes újítókéit, mert a formai kísérletezés hamarabb elavul, mint egy jó történet. És történetvezetésben Szentgyörgyi is erős, ezt nem lehet elvitatni tőle. 

Az én gondom inkább azzal van, hogy micsoda magas labda lehetett volna leásni annak mélyére, mi játszódik le egy 18 éves fiatal lelkében, akit a felnőtté válással egy időben szervez be az Állambiztonság, és találkozik az ellenzéki mozgolódással. A besúgó fő témája ez, látszólag ezzel is foglalkozik, de öt részen át (amit volt alkalmam eddig látni) sokkal inkább van elfoglalva azzal, hogy Geri lebukik-e, és hogy a menő srácok hogyan kerekednek felül a rendszer kiszolgálóin, mint hogy ennek az életválságnak a súlyát megmutassa. Geri valahogy azonnal beleveti magát a kettős életbe, nem tiltakozik, nem lázad ellene, és nem próbálja meg a feladatát elsumákolni. 

Ungváry Krisztiántól hallottam egyszer, hogy csakis a jelentések szövegéből lehet megítélni, ki mennyire volt bűnös, mert abból derül ki, hogy megtett-e mindent azért, hogy ne ártson senkinek, vagy ellenkezőleg: készséggel vett részt mások sorsának tönkretételében. Geri – úgy tűnik – az utóbbi kategóriába esik, mégsem negatív hősként követjük végig, hanem átlagemberként, aki felett nem lenne szabad ítélkezni. És én sem ítélkezni szeretnék. Csak annyit, hogy a forgatókönyvíró-rendező-alkotó pontosan tudja, mit is akar az ő döntéseivel, cselekedeteivel elmesélni. És ez egyelőre nem látszik.

Geri jófiú, aki rosszat tesz, de kényszerből, ám buzgón és szorgalmasan – röviden így tudnám összefoglalni.

A többi karakter sem eléggé kidolgozott, és aki mégis hús-vér embernek tűnik, az inkább a színész érdeme. Varga Ádám, Szász Júlia, Hermányi Mariann és Funtek Frigyes játékát élvezet nézni. Sajnos az egész társulat arra a pofavágásra van kárhoztatva, amit a szappanoperákból olyan jól ismerünk: minden jelenet végén a színésznek egyetlen arckifejezésbe kell sűríteni a karakter állapotát, de jó egyértelműen, szinte karikírozva.

Összességében az volt az érzésem, hogy A besúgó leginkább azok számára lehet élvezetes, akiket nem érintett a téma, és távol állnak ettől a világtól és kortól: például a külföldi nézők szemében, vagy a fiataloknál. Aki egy kicsit is jobban elmélyült már benne, vagy első kézből ismeri, annak ez csak mese. Viszont annak szép és komoly teljesítmény.

Gyárfás Dorka

Képek: HBO