Beszéljük ezt meg, jó? Ennek a visszavonhatatlanul kultikussá vált sorozat negyedik évadának lezáró részeiről spoilermentesen szerintem nem érdemes beszélni. Nem szeretném kerülgetni a forró kását, ideje beletenyerelni! Úgyhogy, kedves olvasó, ha még nem láttad a Stranger Things 4. utolsó két részét, és nem tőlem szeretnéd megtudni, hogy mi történik ebben a négy órában, ne olvass tovább!

Ezt ugyanis érdemben csak spoileresen lehet kitárgyalni.

Mindenki elkattintott, aki még nem látta a befejezést? Jó, akkor kezdjük!

A mellőzöttek gyülekezete

Ott tartottunk tehát, hogy megtudtuk, Henry=Egy=Vecna, Tizenegy visszaszerezte az erejét, Joyce, Murray és Hopper még mindig a Szovjetunióból igyekeznek hazakeveredni, Mike és Will a füves duóval továbbra is a pusztában autókázik, Vecna pedig kvázi postagalambnak használva Nancyt megüzente a hawkinsi csapatnak, hogy mik a tervei a várossal.

Az már az első hét epizódból kiderült, hogy az alkotók csapdába ejtették magukat: túl sok szereplőt hoztak be a történetbe, akikkel most nem tudnak mit kezdeni. Erre már korábban is voltak jelek (lásd Tizenegy a második évad nagy részében egy faházban dekkol, majd kirándul egyet), ám mostanra kristálytiszta lett, hogy ennyi karakterrel egyszerűen nem bírnak el. A jól bevált recepthez nyúltak hát vissza: új csapatokat hoztak létre belőlük, ám sajnos önmagában attól, hogy nem egy összeszokott társaság igyekszik megoldani a felmerülő problémákat, még nem lesz érdekes a történetük. Ennek lett áldozata szerencsétlen Jonathan, aki az évad háromnegyedében be van tépve, és a létszám növelésén túl egyébbel nemigen járul hozzá a történtekhez. Vagy ott van Mike, akiről egy ponton ki is mondják: itt most csak egy szerepe van, Tizenegy érzelmi bástyájaként funkcionál. És akkor nem is beszéltünk még Willről, aki – most már hivatalos – nem több egy két lábon járó Vecna-radarnál, és lehet, hogy meleg, de a coming outra már biztosan csak az ötödik évadban kerül sor. Az őt megformáló Noah Schapp tehetséges, mint a nap – és abban az öt percben, amikor egy kicsit hagyják színészkedni, ezt be is bizonyítja. Ám ennél több nem jut neki, ami nagy kár.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

De ő legalább öt percet kapott, a már említett Mike-ot alakító Finn Wolfhard és a Jonathant megformáló Charlie Heaton még ennyit sem.

Ott van még a ruszki-szál, az amcsi trió vs. Szovjetunió küzdelem, ami szintén nem szolgált egyéb célt, minthogy még három szereplőt elpateroljanak máshová, hogy ne egy tizenakárhány fős társaság eredjen Vecna nyomába. Ráadásul súlytalan is a kalandjuk, hiszen egyértelmű volt: Hoppert egyszer már elvették tőlünk, kizárt dolog, hogy megint kiiktassák, ahogy Joyce haja szála sem görbülhet, Murray-re meg szükség van, hiszen valakinek oldania kell a hangulatot.

Az első hét rész után még reménykedhettünk, hogy a négyórás végjátékba belefér, hogy az eddig mellőzött, jobb híján jobbra-balra tologatott, a korábbiakban a szívünkhöz nőtt banda egy része megkapja a saját helyét a sztoriban, ám ezt sajnos nem sikerült megugrani. Ahogy azt sem tudhattuk meg, hogyan keveredtek bele a szovjetek ebbe az egész kalamajkába. 

 

Az új fiúk

Bár eddig arról volt szó, hogy túl sok a szereplő, ebben az évadban is kaptunk két új karaktert az alkotóktól. Az Eduardo Franco által eljátszott Argyle, Jonathan füves cimborája sajnos szóra sem érdemes. A végjátékban sincs több szerepe, minthogy ő legyen az ügyeletes vicces arc, ám ezt a funkciót sajnos nem tudja ellátni. Mi, nézők ugyanis pontosan tisztában vagyunk a történések súlyával, így a full beszívott pizzásfiú inkább irritálóan téblábol Mike-ék körül, mintsem oldja a feszültséget.

És akkor most beszéljünk Eddie-ről, mindenki új kedvencéről, aki végre nem szalad el, hanem Nancy-vel, Steve-vel és Robinnal együtt felveszi a kesztyűt Vecna ellen.

Az mindenképp a lezárás javára írható, hogy az Upside Downban általa előadott Master of Puppets tényleg a világ legmenőbb metálkoncertje, és ennél epicebb jelenetet idén már biztosan nem látunk a tévék képernyőjén. Hidegrázós, csillagos ötös.

Ám Eddie meghal. És itt érkezünk el az utolsó epizód egyik legfájdalmasabb jelenetéhez. De nem azért, mert elveszítjük ezt a szerethető karaktert. Hanem mert a halála nemcsak narratív szempontból értelmetlen, de nem is csinál Eddie-ből hőst. Márpedig a készítők célja biztosan ez volt, tekintve, hogy vagy háromszor mondatják el vele korábban, hogy ő „nem egy hős típus”, majd, hogy biztosan felfogjuk, hogy itt épp hőssé válik új kedvencünk, a biztonság kedvéért még jól a szánkba is rágják azzal, hogy a sorsfordító pillanatban bevágják Eddie erre utaló mondatait. 

Csakhogy a hősiesség és a hülyeség közötti határ nagyon vékony. Egy szereplő önfeláldozását az teszi hősiessé, hogy a karakter mérlegel: csak az ő halála árán menekülhetnek meg a többiek, ezért úgy dönt, a nagyobb jó érdekében fel kell áldoznia magát. Ám Eddie egyszál lándzsával és egy szöges pajzzsal szalad a gyilkos denevérek közé, és már amikor elindul, egyértelmű, hogy ebből nem keveredhet ki élve. Pedig, ha a lakókocsiban marad, akkor is ott tartja még a denevéreket, és az esélyei is jobbak lettek volna a túlélésre. Még az is lehet, hogy így is meghal, de legalább azt elmondhatnánk, hogy mindent megtett a saját élete és az ügy érdekében.

De Eddie-nek meg kellett halnia, mert az írók tudták, ha mindenki megússza, nevetségesen súlytalanná válik a történet.

Bárcsak osztozhatnánk Dustin fájdalmában, mert az ő párosuk, ha lehet, még a Steve-vel való brománcánál is szerethetőbb volt, de sajnos Eddie halála nem úgy tragikus, ahogy azt az alkotók szerették volna.

Kockázatot, felelősséget nem vállalunk!

Ha már az Upside Down-beli eseményeknél tartunk, kanyarodjunk rá a történet fő konfliktusára, a mindent eldöntő csatára Vecna és a gyerekek között. Nancy beszámolója után gyorsan megvan a haditerv, amivel likvidálni akarják a főgonoszt egyszer és mindenkorra, ám azok után, amit az előző hét rész alapján megtudtunk Egyről, erősen gyanús, hogy nem lesz olyan egyszerű kinyírni, mint azt a srácok eltervezik.

Hamar be is üt a krach, és az sem tűnik jelentős segítségnek, hogy Tizenegy az ország másik felében egy pizzéria fagyasztójából igyekszik a segítségükre sietni némi mentálcsata erejéig.

Ahogyan várható volt, Vecna keresztülhúzza a számításaikat, és úgy tűnik, ez lesz a csalinak használt Max veszte. Kétségtelenül a sorozat és az egész epizód egyik legerősebb jelenete, amikor a lány haldoklik, a Maxet alakító Sadie Sink – aki az egész évadban brillírozott – és a Lucast játszó Caleb McLaughlin eddigi csúcsteljesítménye. Torokszorító, szívszaggató pillanat, amikor végre tényleg érezzük: itt és most szintet lépett a Stranger Things, mert bár eddig is volt, aki otthagyta a fogát a küzdelmekben, kulcsszereplőt még sosem áldoztak fel.

Viszont mindez néhány másodpercig tart csupán, ugyanis Tizenegy visszahozza Maxet a halálból, ezzel pedig agyonvágja a katarzist, amit még ki se hevertünk.

Hozzáteszem, az a Tizenegy, aki a Papa szerint – akitől szintén érzelmes búcsút vettünk a nyolcadik epizódban – még nem elég erős ahhoz, hogy megküzdjön Henryvel, de ahhoz ezek szerint igen, hogy feltámasszon egy halottat. Érdekes.

A világvége küszöbén

De hogy maradjon némi reményünk, hogy mindez nem volt hiába, Vecna is megkapja, ami jár neki. A harmadik évadban csípős humorú, okos és vagány Robin, akinek mostanra az lett a két tulajdonsága, hogy szerencsétlen és leszbikus (és itt jegyezném meg, hogy szuper, hogy lmbtq+ szereplők is helyet kapnak a sorozatban, de ha idővel a szexuális orientációjuk válik az egyetlen fontos szemponttá velük kapcsolatban a történetben, az baromi kontraproduktív), és az elkerülhetetlen világvége közepén csak a szerelmi életéről rinyál, Steve, aki jobb híján a volt csaja után epekedik, és Nancy, aki szende stréberből igazi vezetővé vált, jól megkínálják Vecnát két Molotov-koktéllal, majd a teljes revans érdekében egy tárat is beleengednek.

Ha egy valamit megtudtunk az Upside Down-ban tanyázó gonosz lényről, az az, hogy rosszul viseli a meleget, és a tűz az egyetlen (Tizenegyen kívül, persze), ami elpusztíthatja.

Ennek ellenére a finálé után a két lábon járó Vecna-radar Will csak úgy közli, hogy a szörnyeteg ezt is túlélte.

Hawkins alatt pedig megnyílt a föld.

A srácok tehát ezt a csatát elbukták, ám az utolsó képkockákra már világossá válik, hogy a háború csak most kezdődik.

Lekerekített súlytalanság

Mindennek ellenére a Stranger Things negyedik évada nem lett szörnyű. A zenei betétek fantasztikusak, a látvány elképesztő, a horror hátborzongató, a történet izgalmas. Jó ideje érett már, hogy többet is megtudjunk a démoni dimenzióról, és ezt a vágyunkat maradéktalanul kielégítik. És továbbra is itt van minden, amiért szeretjük a sorozatot: a nyolcvanas évek fíling és a szerethető karakterek – csak kár, hogy egyesekből elég keveset kaptunk. 

 

A Duffer-testvérek nem hazudtak, amikor azt mondták, ez az évad minden eddiginél nagyobb lesz: hosszabbak lettek a részek, komplexebb lett a cselekmény, és egy méltó főgonoszt kaptunk, akiről tényleg elhisszük, hogy elhozza a világ pusztulását.

Kár, hogy ez a grandiózusság csak a felszínben mutatkozik meg, és amikor valódi tétet lehetett volna adni az eseményeknek, az alkotók meghátráltak.

Pedig a Trónok harca óta tudjuk, hogy a fő karakterek halála nem egyenlő a sorozat halálával.

Reméljük, az ötödik, a sorozatot lezáró évadban majd ezt is megkapjuk a Stranger Thingstől.

Neked hogy tetszettek az évadzáró epizódok? Írd meg nekünk kommentben!

Dián Dóri

Az első hét részről Krajnyik Cinti véleményét ITT olvashatjátok el. 

Fotók: Netflix