Tinilányok ikonja született – Megnéztük az Enola Holmes 2.-t

–

Amikor 2020-ban debütált a Netflixen az Enola Holmes, csak forgattam a szemem: vajon hány bőrt akarnak még lehúzni Sir Arthur Conan Doyle karakteréről és történeteiről? Persze, Enola Holmes nem az eredeti művek írójának fejéből pattant ki, Nancy Springer alkotta meg a figurát, és írt neki egy már elég hosszú regénysorozatot, de hát mégiscsak a klasszikus Sherlock-sztorikra épít, azok elemeit és szereplőit használja. Úgyhogy elvárások nélkül, de azért kíváncsian ültem le anno megnézni a filmet, ami ugyan nem volt rossz, de nem lopta be magát a szívembe. Nem is újráztam belőle azóta, ám a folytatás mégis nagyon érdekelt: vajon tudnak újat mutatni, vagy kapunk egy ugyanolyan kedves, de felejthető sztorit, ami kicsit más, mint az első felvonás volt, de mégsem mond semmi újat?

Szerencsére kellemesen csalódtam: bár számomra még mindig nem akkora durranás, az Enola Holmes 2. jó film a maga nemében.

Hol is tartottunk?

Enola Holmes kezét két éve úgy engedtük el, hogy sikeresen szembeszállt az őt elnyomó társadalmi elvárásokkal, megtalálta édesanyját, és még egy nagyobb rejtélyt is sikerült megoldania, bizonyítva, hogy képességeit tekintve ő sem marad el méltán híres nyomozónagyágyú testvérétől, Sherlock Holmestól.

Az események fonalát itt vesszük fel a második részben, az első sikerén felbuzdulva Enola úgy érzi, neki is a magánnyomozói vonalon terem majd a legtöbb babér, így saját irodát nyit. Csakhogy testvére árnyéka nagyobb, mint ahogy azt ő képzelte, és hamar rájön, hogy egy megoldott ügy után nem lesz valaki keresett detektív. A Holmes név a kirakaton a londoniak fejében még mindig kizárólag Sherlockkal párosul,

így aki Enolához betér, az a bátyja szolgáltatásait keresi, és amint megtudják, hogy egy másik Holmes állna rendelkezésükre, már ki is fordultak a fiatal lány irodájából.

Enola tehát nagyot koppan, és már épp felhagyna újdonsült hivatásával, amikor egy kislány, Bessie felkeresi, hogy segítsen megtalálni eltűnt testvérét. Bár fizetséget nem remélhet, az ifjú Holmes elvállalja az ügyet, hiszen már rég nem a megélhetés motiválja, hanem a bizonyítási vágy: egyedül is képes megállni a lábán, van olyan jó és eltökélt detektív, mint a bátyja.

Szélvész kisasszony

Visszatértünk tehát a viktoriánus Londonba. A hangulat és a látvány továbbra is pazar, a zene pedig rengeteget tesz hozzá az amúgy is pörgős eseményekhez. A kétórás játékidő ellenére ugyanis a film tempója igen feszes, emiatt viszont nem igazán van lehetőségünk együtt nyomozni Enolával. Mire feldolgoznánk az információkat, a lány már össze is rakta a képet, és robog tovább a cselekmény. Ez egyeseket talán zavarhat, ám ezek a részek azok, amik bemutatják, hogy Enola mégiscsak Sherlock vére, és neki is úgy vág az esze, mint a beretva, úgyhogy én ezt az alkotói döntést el tudom fogadni.

A csavarok nagy része azért működik, mert végig csak loholunk Enola nyomában, de amikor a nagy finálé előtt kicsit lelassulnak az események, és van időnk átgondolni, hogy akkor mi is történhetett pontosan,

és azt hisszük, hogy tudjuk a megfejtést – nos, akkor tényleg így van.

Az ügy megoldásában nincs semmi olyan, amit ne láthattunk volna már korábban, ez valahogy mégsem vágja haza a filmet.  

Feminizmussal beoltott ifjúsági kalandfilm

Az már az első film feminista felhangjából kiderült: az alkotók fontosnak tartják, hogy nőjogi kérdéseket boncolgassanak, nincs ez másként most sem. Sőt, csavartak egyet a dolgon, ugyanis míg először egy teljesen fiktív történeten keresztül mesélték el a tanulságokat, most okosan fűzték össze a saját sztorijukat egy fontos történelmi eseménnyel, aminek köszönhetően még izgalmasabb és hatásosabb a mondanivaló. Emellett pedig más, ma is aktuális problémákat is megkapargatnak, és bár nem mennek mélyre például a munkások kizsákmányolásának problémakörében, mégis fontos, hogy érintik ezeket a kérdéseket. 

 

Ha már a mondanivalónál tartottunk: ahogy annak lennie kell, Enola megtanulja a maga a leckéit a kalandjából, ám ahelyett, hogy ő maga jönne rá például arra, hogy nem kell mindig mindent egyedül megoldania, és nem attól lesz erős nő, hogy nem kér segítséget, ezeket rendre valaki a szájába rágja. Meg a miénkbe is. Bár úgy tűnik, a főhős ért a jószándékú szóból, mégis nehéz elhinni, hogy az amúgy makacs tinédzser az anyai „hegyibeszéd” hatására átgondolja a dolgait, és megfogadja a tanácsát.

Sokkal ütősebb lett volna, ha maga eszmél rá ezekre a fontos tanulságokra, és talán a nézőnek se lenne olyan érzése, hogy néhány percre kiszedik az események folyásából, csakhogy kiselőadást tarthassanak neki az alkotók.

Henry Cavill in da haus

Hála az égnek, a szereposztás nem változott, Millie Bobby Brown ezúttal is lubickol a szerepben, kétség sem fér hozzá, hogy neki találták ki. Látszik rajta, mennyire élvezi, és tényleg ő viszi el a hátán az egész filmet – ezt ő is érzi, és talán ezért lehet, hogy néha túl sok. Leginkább akkor, amikor, az előző filmhez hasonlóan, lebontja a negyedik falat, a kamerába néz és a nézőhöz beszél. Ilyenkor már-már ripacskodik, és mivel ezzel a kikacsintással a film első felében túl gyakran élnek a készítők, ezért kicsit sok. Ám ahogy haladunk előre a cselekményben, és egyre több szereplő veszi körül Enolát, a modorossága szépen kikopik, és a türelmünkért cserébe a többi szereplő bőségesen megjutalmaz minket a játékával.

Itt van rögtön Henry Cavill mint Sherlock, akiért a széria rajongói már az első filmben is odavoltak, ezt felismerve pedig az írók sokkal több teret adtak a karakterének. Mondanám, hogy Sherlock, a legendás nyomozó kap több szerepet ebben a filmben, ám Cavill karaktere leginkább csak a nevében Sherlock, a detektív más vonásait nyomokban sem tartalmazza.

Félreértés ne essék: Cavill jó, a szerep jó, a kémia közöttük Brownnal jó, csak éppen, akit Sherlocknak neveznek a képernyőn, köszönőviszonyban sincs azzal, akit az eredeti történetekből megismerhettünk.

Az csak egy dolog, hogy sokkal érzelmesebb a megszokottnál, ám egy ideig zavarba ejtően lomha, ami a saját nyomozását illeti.

Itt kell megjegyeznem: ironikus, hogy a nemezisén, Moriartyn csavartak bizonyos értelemben a legnagyobbat az alkotók, viszont mégis ő áll közelebb az alapkarakterhez, ami a működését illeti. Szemben Cavill Sherlockjával, aki a felszínen mutat némi hasonlóságot, ám mégis igen távol áll attól, akit Sherlock Holmesként ismerünk több mint száz éve.

De a többiekben sem kell csalódnunk: Enola és Tewkesbury vikomt (Louis Partridge) között továbbra is izzik a levegő, a Holmes-anyukaként csak egy rövid időre beugró Helena Bonham Carter is kihasználja a neki járó képernyőidőt, és a gonosz rendőrt alakító David Thewlis is kihozza abból a kevésből a legtöbbet, amit lehet.

Tinilányok ikonja születik?

Az Enola Holmes 2. nézése közben végig az járt a fejemben, hogy ha most lennék kiskamasz, zabálnám az Enola Holmes-filmeket. A főhős talpraesett, okos és vicces, de ezzel együtt olyan szeleburdi tini, amilyen szinte minden lány ebben a korban.

A történet kicsit kiszámítható, de ezzel együtt érdekes és izgalmas. Az üzenetei relevánsak, bár kicsit szájbarágósak. A szereplők szerethetők, a hibáik könnyen megbocsáthatók, és úgy összességében kedves, sőt, bájos kalandfilmet kap, aki rászánja azt a két órát.

Az Enola Holmes 2. nem váltja meg a világot, nem is várja el tőle senki – egyelőre. De jó úton halad felé, hogy később akár ilyen ambíciókat dédelgethessen a fiatal detektív.

 

Képek: Netflix

Dián Dóri