–

Légyszi!

Szeretném az elején leszögezni, hogy imádom a Stranger Thingst. Minden hibájával, logikai buktatójával és hiányosságával együtt. A legtöbben a sorozat sikerét és báját az egyedi hangulatának, a ’80-as évek megkapó ábrázolásának és a szerethető kalandnak tudják be, de nekem a karakterek és a köztük lévő dinamika miatt lett az egyik kedvenc sorozatom.

Talán túl sok infó, de összeszorított seggel nyomtam meg a lejátszás gombot – egyszerre voltam halálosan izgatott és féltem rettenetesen, pont azért, mert a karakterek terén okozott csalódást a negyedik évad. Az előző szezon zárásáról azt írtam, kockázatmentes és súlytalan: állatira haragudtam, hogy nem merték bevállalni, hogy végre elveszítsünk egy központi szereplőt – Maxet –, dühítő volt Jonathan és Will szerepeltetése (vagy inkább annak nyúlfarknyi mivolta), Argyle szerintem az egyik legrosszabb dolog, ami a Stranger Things-zel történt, egyetemben a Suzie-hoz tett látogatással, és már az évad elejétől bűzlött, hogy olyan sok lett a karakter, hogy a készítők egyszerűen nem tudják kézben tartani őket úgy, hogy mindenkinek megfelelő játékidő jusson.

Ami azért is volt nagy baj szerintem, mert addigra többeket három, másokat két évad alatt volt időnk alaposan megszeretni, és amikor egyértelműen csak tengődnek az események sűrűjében, pusztán azért, mert muszáj ott lenniük, de érdemi részt nem kapnak a nagy egészből, az egyszerűen kiábrándító.

Ezzel együtt azért tudtam szeretni a negyedik felvonást is: jól megágyazott a végső leszámolásnak, Max szála egyértelműen a cselekmény fénypontja volt (leszámítva a gyáva újraélesztést), és volt annyira izgalmas és lendületes az egész, hogy izgatottan várjam a befejezést – majd, amikor eljött a nap, minden porcikámat összeszorítva üljek a tévé elé, azt mormolva az első epizód főcímének: légyszi! Légyszi, legyél jobb! Légyszi, tanulj a hibáidból! Légyszi, ne veszítsd el végleg azt, amitől olyan jó voltál!

De sikerült?