–

Az amerikaiak gondolkodásmódja egyre inkább változni látszik az élet végével kapcsolatban, ami azzal is jár, hogy az élet végével kapcsolatos eddig ismert, hagyományosnak tartott rituálék átalakulóban vannak.

2018-ban fordult elő először, hogy több amerikai szeretett volna hamvasztást, mint koporsós temetést, és ezzel felforgatta a 16 milliárd dolláros temetkezési iparágat.

Ez egyébként olyannyira hatott az egész szegmensre, hogy még a nyelvezetén is alakított, így az urnás temetést ma már „emlékművészetnek” nevezik, utalva arra, hogy mennyiféle mód áll az ember rendelkezésére a hagyományos temetésen túl. Amerikában pedig ezeknek a lehetőségeknek a tárháza folyamatosan növekszik.

A zöld temetéstől az űrtemetésig

Egyre többek számára fontos, hogy visszaadjanak valamit a környezetüknek – vagy legalább, hogy a temetésük ne jelentsen további terhet annak. Ahogy a dokumentumfilmből kiderül: a hagyományos, koporsós temetés során több mint 50 kg fát, fémeket és nagy mennyiségű mérgező balzsamozó folyadékot használnak. A zöld temetés során ezzel szemben a holttestet lebomló anyagba burkolják és koporsó nélkül sekély sírba temetik (a talaj felső 30 centiméterében vannak ugyanis azok az anyagok, amelyek elősegítik, hogy a test minél gyorsabban visszaadja magát a természetnek). Ilyen temetés mellett döntött Barbara is, aki végstádiumú rákkal küzd. „A halál az élet része. Ezt kaptam, ez következik” – mondja. A barátnője segítségével maga választotta ki végső nyughelyét egy erre specializálódott cég erdejében. És mivel ragaszkodott hozzá, hogy a testével egy új életet tápláljon, amikor végső nyugalomra helyezték – aminek nézőként mi is részesei lehettünk – a teste mellé egy fát ültettek.

Ez az elgondolás vezette Leila családját is, aki apjának választott egy igazán formabontó nyughelyet.

Mivel az elhunyt rajongott az óceánért, egy mesterséges, telepített zátonyba építették bele a hamvait

– a szertartás részeként maga Leila végezte el a folyamatot, és ő is részt vett a zátony vízbe eresztésében. A természetes korallzátonyok eltűnésével ez a mesterséges zátony aktívan építi a környezetet az által, hogy élőhelyet nyújt az óceán lakóinak – minimum ötszáz évig.  

Minden, amire valójában kíváncsi lennék a ma 40 éves Vilmos herceggel kapcsolatban

Kult – 2022. június 21. – KC

 

De olyan formabontó – és kevésbé környezetbarát – temetkezési módokat is megismerhetünk, mint az űrtemetés. A film stábja 45 család hozzátartozójának „végső küldetésénél” volt jelen, amikor a NASA egyik űrrakétájában fellőtték a hamvaikat – kvázi potyautasként, hiszen az űrprogram keretében a rakétát így is, úgy is felküldték volna – az űrbe. A hozzátartozók beszámolóiból az derült ki, hogy ezzel a búcsúval leginkább azok előtt tisztelegtek, akik életükben a világűr és az űrutazás megszállottjai voltak. A szertartásnak pedig egészen frenetikus hangulata volt a közös visszaszámlálással, kilövéssel és a hozzátartozók számára azzal a tudattal, hogy szerettük a végtelen részévé vált.  

Ünnepelni az életet – amíg lehet

Ha kategóriákba kellene sorolni a filmben bemutatott módjait a búcsúnak, akkor hangsúlyos szerepet kapnának a rituálék, melyek során a haldokló életét ünneplik a hozzátartozók – sok esetben még a jelenlétében.

Az élő tor lényege, hogy a haldokló azzal a tudattal mehessen el, hogy szeretik őt – és ennek kifejezésére lehetőséget adjanak a tágabb családnak.

Az áttétes, végstádiumú rákkal küzdő Guadalupe élői tora olyan volt, akár egy esküvő: színes lufikkal, régi fotókkal, zenészekkel és az egész családdal, akik őt ünnepelték. Mindenkinek lehetősége volt személyesen elmondani neki, mit jelent számára, mit adott neki, ezzel valamennyire megkönnyítve az elengedést. Az egész elgondolás az ember egyik legnagyobb szorongását igyekszik enyhíteni szerette halálával kapcsolatban: méghozzá, hogy nem tud majd megfelelően elbúcsúzni tőle. Szürreális, mégis megindító volt látni, ahogyan a biztos és közeli vég tudatában ünnepelték szerettük életét – még a jelenlétében. Ahogy ugyanis Guadalupe élői torán a falra felakasztott felirat is hirdeti: „Az életet ünnepelni kell. Az egészet. A végét is.”

A döntés szabadsága

A legmegkapóbb történet azonban mind közül Dick búcsúja volt, aki asszisztált öngyilkosság keretében vetett véget az életének. A film forgatásának idejében Amerikában a főváros mellett hat állam rendelkezett a „méltóságos halálról”, amely megengedi, hogy a halálos betegséggel küzdő – előzetes, szerteágazó fizikai és pszichológiai vizsgálatokat követően – gyógyszerek segítségével fejezhesse be az életét, amikor ő elérkezettnek látja a pillanatot. Dick korábban mérnökként dolgozott, végstádiumú rákkal küzd, nagyon is tisztán látja a helyzetét, így az életét még azelőtt szeretné befejezni, hogy magatehetetlenné válik. Számára ez a lehetőség a döntés szabadságát jelenti. 

Az asszisztált öngyilkosságot sok helyen morális vagy épp vallási okok miatt tiltják, itthon sem áll rendelkezésre ez a lehetőség, így érdekes végigkövetni a folyamatot a haldokló szemszögéből.

A stáb jelen volt annál a pillanatnál is, amikor Dick végleg távozott (a szerek bevétele után pár perc múlva az ember kómába esik, a halál pedig fél órán belül bekövetkezik). Az pedig, hogy nézőként jelen lehettünk a pillanatnál, amikor egy élő emberből szó szerint távozik a lélek (annak minden hangjával kísérve), hihetetlenül megrázó élmény – még képernyőn keresztül is.

De miért fontos mégis megnézni ezt az alkotást?

Amikor annak idején Biró Esztert, a Magyar Hospice Alapítvány pszichológusát arról kérdeztem, mit tapasztal, gondolkodnak-e az emberek a saját halálukról, azt válaszolta: „Nem nagyon. Ha gondolkodnának, akkor valószínűleg többet is beszélnének róla”.

És épp itt van a kulcsa annak is, miért olyan fontos ez a dokumentumfilm: mert bár sok esetben egészen hajmeresztő módokat is megismerhetünk belőle a hagyományos temetkezés, illetve búcsúzás alternatíváiként – pláne a hazai viszonylatokhoz képest –, mégis más megvilágításba helyezi a halálról való gondolkodást és elősegíti az arról való diskurzust. Mindezt pedig a szereplők bátor hozzáállásával, szembenézésével hozza el – akik hihetetlen nyíltsággal és természetességgel képesek kezelni, hogy az életük végéhez értek. Mindeközben bemutatja azt is, milyen különböző módjai lehetnek az elfogadásnak a gyászolók számára.

Nem hatásvadász, nem ítélkezik, csak jelen van minden olyan pillanatnál is, amit nehéz végig követni. De senki sem ígérte, hogy könnyű lesz.

Filákovity Radojka

Képek: HBO Max