Krajnyik Cintia/WMN: Nem utálod még nagyon az interjúkat?

Fluor Tomi: Az életútinterjúkat utálom, de amúgy egyáltalán nem. Egy ideje csak olyan interjúkat vállalok, ahol arra számítok, hogy lesznek olyan kérdések, amiket tudok szeretni. Egy időben nagyon sok beszélgetést vállaltunk, de amikor már tizennyolcadjára mondtuk el, hogy Diaz miért Diaz, én miért vagyok Fluor, és miért Wellhello a Wellhello, akkor úgy éreztük, hogy ezt egy időre kimaxoltuk.

K. C./WMN: Most nem lesz szó a Wellhellóról, ígérem. A jubileumi, egyben utolsó Pilvakerre készültök, és storyban posztoltad, hogy nagyon sok régi történetet elevenítetek most fel a felkészülés során. Mi minden zajlik benned?

F. T.: Épp agyalgattam a mérföldköveken, és belém csapott, hogy: „Úristen, ez a tizedik, akkor ez tíz év az életemből!” Huszonnégy voltam, amikor ez az egész elkezdődött, és vissza is néztem pár videót, ahol még úgy állunk, mint egy kis osztály az osztályteremben, és kicsit most is úgy is érzem magam, mint egy ballagás előtt. Szerintem még fel sem fogtam, hogy lezárul egy korszak.

Rengeteg próba, rengeteg hülyeség, de még annál is több barátság van a hátunk mögött, plusz egy olyan közeget ismerhettem meg, olyan emberekkel lettem jóban, akikkel amúgy nem biztos, hogy kapcsolatba kerültem volna.

Olyan, akár rapperarcokkal, akikkel miért hozna minket már össze bármi, vagy színészekkel. Kautzky Armanddal sem hiszem, hogy sűrűn összefutottam volna. Össze se tudom számolni, hány dalban vagyok benne, most tizenegyben fogok szerepelni 15-én, és ez egy szűkített lista. Minden évben izgalmas volt a felkészülés. Különböző korszakok voltak, például, amikor még se Wellhello, se a Halott pénz nem volt, a Follow the Flow még nem futott be. Mindenkinek átalakult az élete. Van, aki sikeresebb lett, volt, akinél kisebb lett az érdeklődés, volt, aki feladta útközben, mások csatlakoztak, tök jó utazás volt az egész. Ennyi idő alatt mindenkinek kirajzolódott a jelleme, megtanultuk, ki mire ugrik jobban, mi az, amire kell figyelni. De egyébként meglepően kevés vitaszitu volt.

K. C./WMN: Nem sajnálod, hogy pont most van vége, amikor már így ennyire megvan ez a harmónia köztetek?

F. T.: Vegyesek az érzelmeim, mert ha minden évben lenne még a végtelenségig, akkor lehet, hogy egy idő után vagy mi fáradnánk el, vagy a közönség. Bár hozzáteszem, be lehetne húzni új arcokat, például szerintem egy Lil Frakk vagy egy Beton.Hofi, vagy Ohnody, ezek az új generációs arcok tök jól mutatnának ebben, és meg is tudnánk ugrani. Hiszek ebben, de abban is, hogy ez a fajta Pilvaker velünk véget ér, aztán esetleg jöhet az új osztály ezekkel az arcokkal, és akkor ők lesznek az új generáció. Mint a Skinsben, amikor egy évad lement, és utána még néha felbukkantak a régi szereplők, de átvették a helyüket az újak. Én még az a korosztály vagyok, amelyik nem Eufóriát, hanem Skinst nézett.

K. C./WMN: Annak a bája nem hiányzik, amikor még csak az Erkel Színház színpadára léptetek az Aréna helyett?

F. T.: Én jobban bírom az Arénát, de lehet, hogy azért, mert én nem vagyok az ülőközönséghez szokva, és nekem ez egyébként a színházban feldolgozandó élmény volt, hogy a nézők lelkesek, tapsolnak, nyomják a szöveget, de ülnek. Én ahhoz vagyok szokva, hogy fenn a kéz, mindenki ordít, toljuk ezerrel, ha kell, öntse le egymást sörrel a közönség és vaduljanak meg. Ehhez képest nagy kontraszt volt, hogy a színházban mindenki kis csiniben ül és nézik az előadást. Amikor viszont átkerült a műsor az Arénába, megváltozott az atmoszféra, de az a mélység, ami a színházban volt, megmaradt, és nagyon sok pillanat volt, amikor mindenki azt érezte, hogy aztakurva. De pont ugyanannyira izgultam a színházban is, mint az Arénában. Egy évben lenyomunk ki tudja, hány Wellhello-koncertet, ott nyilván már nem izgulok úgy, de a Pilvaker még mindig ki tudja ezt váltani.

Úgy megyek ki a színpadra, hogy nehogy elrontsam a szöveget, mert egy versidézetet elrontani… Annak nagyobb súlya van.

Felvétel készül, felkerül a YouTube-ra, és kész, onnantól nem tudsz mit csinálni, az úgy marad az idők végezetéig. Aztán a színpadra lépéstől számított tizenötödik másodpercben ez a feszültség el is száll, de előtte mindenki izgul, nézünk egymásra, a monitorra, van, aki még beénekel, vagy szöveget ismétel. 

 

K. C./WMN: Felértékelődik a mostani dupla előadás, az által, hogy két évvel ezelőtt és tavaly is elmaradt, ráadásul ez lesz az utolsó?

F. T.: Pont azt mondtam Ákosnak (Takács Ákos, a Red Bull Pilvaker alapítója – a szerk.), hogy most még nem is esik le annyira. Kicsit olyanok vagyunk szerintem ebben, mint a kisgyerekek a gyászban, hogy először nem fogják fel, hogy valaminek vége van, aztán el kell telnie egy kis időnek, és utána bömbölnek, mint az állat. Most még ilyen öntudatlan búcsúban vagyunk, de biztos vagyok benne, hogy a végén sírni fogunk.

K. C./WMN: Amúgy nehezen engedsz el dolgokat az életedben?

F. T.: Nem. Nagyon gyorsan elengedem, ha úgy érzem, hogy valaminek már nem tetszik az iránya. Nem szeretek beleragadni szitukba, nem szeretek ugyanolyan lenni, nem is tudok ugyanolyan zenét csinálni három-négy évnél tovább. Volt már pár megújulásom az underground raptől a Mizun át a Wellhellóig, de a Wellhello is folyamatosan átalakul. Volt másfél év, amikor már rutinná váltak a koncertek, le tudtam hozni a bulikat persze, de éreztem, hogy megrekedtem. Mindig akkor érzem jól magam, amikor kiások valami újat, valami izgalmasat, amit nem ismerek.

K. C./WMN: Sosem fordult elő, hogy már untatott a rutin, de frusztrált, hogy azt mégsem tudtad, hogyan újulhatnál meg, hogyan nyerhetnéd vissza a lendületed?

F. T.: Én ezt mindig érzem. Volt egy-másfél évem, amíg agyaltam, hogy mi lehetne az új stílus, hogy merre kéne menni, miben érezném jól magam, hogy lehetnék még önazonosabb ebben az egészben. Ez lehet, hülyén fog hangzani, de mindig a teraszra mentem fel gondolkodni, és elképzeltem, ahogy kockák repülnek, elkapom őket, és folyamatosan rakosgatom, illesztgetem őket, hogy a megfelelő formát adják ki. A popzenében ezek a kockák folyamatosan mozognak, fél évvel később már nem aktuális, ami korábban tökéletesen passzolt. Nincs Messiás-komplexusom, de mindig valami olyasmit szeretnék csinálni, amit előttem még senki, kitalálni, teremteni valami újat. Ahogy Bérczesi Robi sora is szól: „Kitaláltam, és attól kezdve van.” Engem ez motivál:

megálmodni valamit, ami aztán létezni kezd, tényező lesz, és nem lehet megkerülni.

Ha úgy vesszük, kifejezetten szeretek elengedni dolgokat. Szeretek kockáztatni. Nekem unalmas, ha ugyanabban el lehet lötyögni harminc évig.

K. C./WMN: Grecsó Krisztián beszélt arról a Közös hang adásában, hogy neki hosszú időn át kellett tanulnia, hogy meg tudjon állni, és élvezni azt, ha egy kitűzött célt sikerült elérnie. Amikor kitalálsz valami újdonságot, és beteljesül, véghez vitted az elképzeléseid, le tudsz egy pillanatra lassulni és örülni a sikernek, vagy már azon kattogsz, hogy mi a legyen a következő kihívás?

F. T.: Egy darabig tudom élvezni. Nem sokáig. Ez egyébként nem jó tulajdonság, mert nem éppen a lelki békét szolgálja. A filmek általában hepienddel zárulnak, mindenki boldog, de a valóságban mindig van egy hepiend utáni nap, és akkor feltesszük a kérdést, hogy: „Na, most mi van? Most kéne akkor örökre boldognak lennem, mert elértem a célom?” Én nem attól leszek boldog, hogy véghez viszek valamit, attól elégedett leszek, meg sikeres. Boldoggá addig tesz, amíg el nem érem, és utána még egy darabig, de utána megint kell az új, a szikra, a varázs. De ezen kell még dolgoznom, hogy akkor is megéljem a boldogságot, amikor alapállapottá válik.

K. C./WMN: Ez a magánéletedben is így van? Mindig kell az új impulzus, a pörgés, a folyamatos zsongás?

F. T.: Igen, a nyüzsit azt szeretem (nevet). Bár sokat papásodtam a Covid alatt, most próbálom leszoktatni magam az esti tévénézésről. Aztán hétvégén meg néha ezért vadulok meg nagyon.

Magamhoz képest lenyugodtam, de nem vagyok benne biztos, hogy ezzel megbékéltem.

Most például Marics Petiékkel csinálunk egy közös dalt, és az a rohadt energia, ami bennük van! Berúgják az ajtót, felgyújtják a házat, lángol a város, és tombolnak a közepén! Nyilván ennyi idősen már nem ez van az emberben, de azért néha úgy szeretném, hogy ez legyen. Úgyhogy kicsit néha megvadulok, utána visszatérek, mosok, teregetek és közben nézem az esti híradót. Érdekes kettősség ez. A Covid sok mindent megváltoztatott. 

Arra jó volt, hogy rengeteget olvastam, egy csomó mindent megbeszéltem magammal, hetente jártam pszichológushoz. Bevédtem magam, hogy ne hülyüljek meg, mert láttam embereket, akik nagyon megreccsentek közben. Én nagyon nehezen állok meg, és látod, most is frusztrál, hogy lassúnak érzem magam ahhoz képest, amilyen szeretnék lenni. Csak hát már tatásodom, és energiával se bírom [nevet].

K. C./WMN: Egy tavaly év végi interjúban azt mondtad, hogy könyvírás és szerelem, ezek a 2022-es tervek.

F.T.: Igen? Ilyeneket mondtam? [nevet]

K. C./WMN: Bizony.

F. T.: Hát nem ez a kedvenc kérdésem [nevet].

K. C./WMN: Tudom [én is nevetek].

F. T.: Egyik sem áll sehogy. A könyvíráshoz nagyon kell a segg. Amíg tavaly el nem indult a fesztiválszezon, én azt hittem, hogy ez menni fog. Aztán heti négy koncert plusz a forgatások mellett rájöttem, hogy ez most nem az a könyvírós időszak. Mondjuk, a Covid alatt is csak húsz oldalt sikerült írnom. Úgyhogy már csak kb. háromszáz hiányzik.

K. C./WMN: Ez egy életrajz lenne?

F. T.: Több ötlet van bennem. Az alapelképzelés az volt, hogy tíz nap velem úgy, hogy közben kihallatszanak a gondolatok a fejemből. Ide megyek, oda megyek, fesztivál, backstage, autó, forgatás, klipek, otthon, csajok, telefon, ezzel beszélek, azzal találkozom, tehát egy ilyen teljes káosz. Közben sztorik is megelevenednének, amelyekre visszaemlékezem, szóval van benne életrajzi elem is, de okádnék tőle, ha harmincnégy évesen megjelenne az életrajzom.

A szerelemmel meg úgy vagyok, hogy majd jön, ha jön, de azt hiszem, már eléggé unhattam azt az interjút [nevet].

K. C./WMN: Balázsék műsorában mondtad, félig persze viccesen, hogy a Pilvaker óta rájöttél, hogy mindennel lehet csajozni. Ha egy éjszakát értünk a csajozáson, akkor biztosan megkönnyíti a dolgod, de ha komoly kapcsolatra vágysz, akkor nem nehezíti meg rettenetesen a randizást az ismertséged? Nehezen látom magam előtt, hogy Fluor Tomi felmegy a Tinderre, és komolyan tud ismerkedni.

F. T.: A Tinder miatt egyébként kicsit haragszom a Blikkre, hogy állandóan lehozta, amikor fent voltam [nevet]. De egyébként rendesen randiztam ott megismert lányokkal, szóval lehet ott is találni, ha az ember úgy keres. Nyilván az nehéz, hogy mindenki gondol valamit, mindenki látott belőlem már egy pici szeletet, olyan nincs, hogy valakinél a nulláról indulok, és ne gondolna rólam valamit. De például az könnyít a helyzeten, ha sokkal szarabb arcnak gondol, mint ami a valóság, és ha nem vagyok egy tuskó, már pozitívan csalódik. Egy ideje nem jutok el odáig, hogy le legyek nyűgözve, hogy tudjak arról az oldalról is mesélni, amikor valaki annyira megfog, hogy elragadtatom magam, és küzdeni akarok érte.

Én mindig pici dolgokba szeretek bele, apróságokba. Akkor nagyon elkap az érzés, és nem tudom megmagyarázni, hogy miért történik.

Az embernek vannak ilyen gyengéi, amikor valaki pont úgy mosolyog, úgy néz, úgy hadonászik, úgy lóg be a haja – nyilván ezek a külsőségek –, vagy valami olyat mond, úgy mondja, az árad belőle, ami.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

K. C./WMN: A folyamatos zenei megújulás mellett a karakteredben, a személyiségedben is volt egy érzékelhető váltás. Az Elviszlek magammal-ban is beszélgetettek erről DTK-val, hogy tiéd volt a hülyegyerek karakter, ebből pedig mintha a megmondóember szerepébe kerültél volna át. Ez a váltás tudatos volt?

F. T.: Nem, egyáltalán nem. Egyszerűen eljutottam arra a pontra, ahol az igazságérzetemet sértette, ami körülöttünk történik, és vannak olyan dolgok, amelyek mellett nem tudok elmenni. Például az, hogy én a politikába elkezdtem, idézőjelben, beledumálni, az onnan indult, hogy letiltottak. És elkezdett érdekelni, hogy ez hogy történhet meg 2016-ban.

Előtte én nem foglalkoztam ennyit a politikával. Bár hozzáteszem, előtte a politika sem foglalkozott ennyit az emberekkel.

Nem szúrta ki a szemet két centinként egy plakát, nem másztak be a hálószobákba, az életedbe, mindenbe. Inkább arra jöttem rá a Mizu idején, hogy hát igen, ha ezt kommunikálod, ezt fogják gondolni rólad. Ott egy kicsit fullba nyomtam a kretént, úgyhogy akkor éreztem, hogy azért nem baj, ha egy kicsit mutatok a másik oldalamból is. Sokan írnak rám egy-egy nyilatkozat után, hogy de jó, hogy kimondtad, mert kevesen állnak bele dolgokba. Most már azért nyugodtabban csinálom, kicsit mindig beszélek arról, ami zavar, elmagyarázom árnyaltabban, és akkor nem robbanok, nem rajzolok pöcsöket diktátorok fejére [nevet].

Krajnyik Cintia

Képek: Red Bull / Somay Márk