–

Egy óra, egy lélegzetvételnyi szünet

Nem gondoltam, hogy közvetlenül az indulás előtt, olyan szörnyűségek zajlanak majd hozzánk egészen közel, amelyeket álmomban sem tudtam volna elképzelni. Annak a generációnak a tagja vagyok, aki a háború borzalmaival leginkább csak a történelemkönyvek vagy családi legendáriumok által találkozott, és most értetlenül áll, hogy mindez hogyan következhetett be. Tőlünk rémisztően kis távolságra történnek felfoghatatlannak események, én pedig közben, látszólag változatlanul élem a hétköznapi életem. Igazságtalannak tűnik. Olvasom a híreket, tájékozódom, hogy mivel tehetek a legtöbbet, hogyan segíthetek a leghatékonyabban, és miközben próbálok naprakész lenni, a józan eszem is igyekszem megőrizni. Az érzések felváltva kavarognak bennem, félek, szomorú vagyok, aztán döbbent és értetlen, majd mérges és bizonytalan. Egy ponton pedig azt érzem, ki akarok szakadni a valóságból, elmenekülni és kikapcsolni az agyam, ettől pedig lelkiismeret-furdalásom lesz, hiszen mások sokkal komolyabb borzalmakon mennek át, mint az én érzelmi hullámvasutam.

Ezek között a hangulatok között lavírozom, közben pedig eljött a Közös hang premierje, és

szeretnék erre a műsorra úgy tekinteni, mint egy kapaszkodóra. Amibe én is beletehetem magam, az energiáim, az alkotó gondolataim, és a hallgatók is erőt meríthetnek belőle.

Hiszem, hogy ezek az egyórás beszélgetések lehetnek a kikapcsolás, az elvonulás, a csend pillanatai, amikor legalább egy kicsit megáll forgásában a világ, hogy töltődhessünk, és aztán felszívva magunkat továbbmehessünk.

A sorozat alaptematikáját az inspiráció adja, mely mindannyiunk számára ismerős érzés, amikor valami egyszerre érinti meg az érzelmeinket, a szellemünket és a kreativitásunkat. Ez lehet egy mondat, egy jelenség, egy gondolat, egy ötlet, egy személy, egy látvány, egy illat, vagy akár egy vita. Az inspiráció pillanatában egyszer csak meghalljuk a belső hangunkat, amit az állandóan morajló külső zaj addig elnyomott.

Az inspiráció nem keresés, hanem megtalálás.

És valóban: ebben a pillanatban megtalálunk valamit, ami addig nem volt a miénk; erőt, gondolatot, ötletet, motivációt, kiutat, megoldást, valamit, ami előre visz, kimozdít. 

A Közös hang ilyen pillanatok sorozatát hivatott előidézni a hallgatókban,

a műsorba pedig olyan vendégeket kértünk fel, akik munkájukkal, életútjukkal, gondolataikkal, eredeti világlátásukkal és működésükkel képesek ezt a folyamatot beindítani a közönségben.

A műsor első adásában Pokorny Lia és Grecsó Krisztián beszélgetett

Azt már akkor sejteni lehetett, hogy nagyon érzelemgazdag egy óra elébe nézünk, amikor a vendégek az érkezés után egymás nyakába borultak, annyira örültek, hogy viszontláthatják egymást. Pedig Lia nem is emlékezett pontosan, honnan is ismerik egymást, Krisztián viszont készséggel felidézte, hogy egy közönségtalálkozó előtti ebéden hogyan merített erőt Lia kifogyhatatlan energiájából. Lia pedig bevallotta, hogy rettenetesen tud szorongani, ha valakit nagyon tisztel. Krisztiánra pedig nagyon felnéz, de nem tűnt úgy, mint aki tele lenne görcsökkel, sőt!  

Az első adás felvétele tele volt nevetéssel, de ez nem jelenti azt, hogy ne érintettünk volna olyan komoly és drámai eseményeket, mint például Krisztián rákbetegsége, amelynek kapcsán felmerült, hogy el tudja-e raktározni egy író magában a fájdalmat, a szenvedést, hogy aztán később egy karakterében a papíron keljen újra életre.

Lia ritkán beszél a magánéletéről, mint mondja, nem a lemeztelenedéstől fél, sokkal inkább attól, hogy a sajtó hogyan fordítja ki egy-egy mondatát.

Ezért inkább a színpadon fejezi ki mindazt, ami benne munkálkodik. Nemrégiben vesztette el szeretett barátját, kollégáját, Babicsek Bernátot, akivel közös darabjuk is futott, és amelyet Lia tavasszal már valaki mással folytat. Mint mondja, az est soha nem lesz olyan, mint korábban, mégis úgy érzi, tovább kell vinnie az előadást. A beszélgetésben megrendítő őszinteséggel fejti ki, hogy miért.

Krisztián mesélt arról, hogy mit tanult meg mindössze hároméves Hanna lányától, és az is szóba kerül,

miért kell egy mignon miatt bocsánatot kérnie a legközelebbi osztálytalálkozóján egykori tanárától.

Lia megosztotta, miért nem szereti, ha azt mondják, Az ötven az új harminc!, hogy mi mindent tanult meg az évek alatt önmagáról, és az is szóba került, miért fontos hogy elengedjük az önvádat és az öngyűlöletet.

A műsor végén Lia nevetve mondta, többször kellett magát emlékeztetnie, hogy mikrofon előtt ül és felvétel zajlik, annyira önfeledt beszélgetésben volt része. Én pedig ennél nagyobb bókot nem is kaphattam volna tőle útravalónak az induláshoz.

Fogadjátok szeretettel a Közös hang első adását!

Krajnyik Cintia