Advertisement

Hadd ne kelljen szégyellni, hogy az ember néha giccsre vágyik, hogy az is de jól tud esni a lelkének. Különösen egy olyan év után, mint az idei meg persze a tavalyi volt. Most már aztán igazán. Teljesen érthető, sőt törvényszerű volna, ha egy ilyen időszakban visszaszorulnának a világ égető problémáira fókuszáló alkotások, a szociodrámák és a társadalomkritika, és egy időre legalábbis érvényes, hovatovább nemes gesztusnak tűnne a giccs. (Giccsnek azt nevezem, ami az élet napos oldalát mutatja csak, és az árnyékosat szándékosan eltakarja, vagy minimum bagatellizálja. De azt is mondhatnám: giccs az, aminek van megoldási javaslata az élet valójában megválaszolhatatlan kérdéseire.) 

Éppen ezért nagyon vártam, sőt szinte szomjaztam már egy olyan filmet, ami abba a hitbe ringat, hogy az élet végül is szép (karácsony táján különösen), és a dolgok majd maguktól kisimulnak. Ezzel a reménnyel ültem be a Nagykarácsonyra, és bár ez veszélyes hozzáállás, mert könnyen csalódásba torkollhat, ezúttal szerencsém volt: pont azt kaptam, amire áhítoztam.

Pedig nem könnyű vállalkozás a hollywoodi (vagy akár a legnépszerűbb brit) filmek magyarított verzióját elkészíteni, ezt bárki megmondhatja. Láthattunk már jó pár elhasalást, amikor az eredeti recept nem működött kelet-európai környezetben, mert nem sikerült azt a részét alkalmazni, ami igazán fontos belőle, azt meg eldobni, ami idegen tőlünk.

Itt ugyanis erről van szó: hogyan lehet a romantikus vígjátékok jól bejáratott gépezetét integrálni a mai magyar valóságba – mert egy kis magyar valóság akkor sem hiányozhat belőle, ha az nem éppen rózsás. Ennyi só még az édes süteménybe is kell.   

Tiszeker Dánielről lehet tudni, hogy elsősorban ez a műfaj vonzza, meg úgy egyáltalán: a műfaji film, és azon belül is az úgynevezett feel good movie (amitől jól érezzük magunkat). A magam részéről pedig nagyon örülök, és hálás is vagyok azért, hogy van olyan rendezőnk, aki ezt tűzi a zászlajára (azért szerencsére nem csak ő), és alázattal tanulgatja ennek minden csínját-bínját – még akkor is, ha első próbálkozásában, a #sohavégetnemérős-ben még inkább csak a bukdácsolást láttam. Annál jobban esett idén azzal a jókora sóhajjal állni fel a moziszékből, hogy „Na, igen, ez az. Ez már az!”

És miközben öröm járta át a szívem azért, mert meg tudta csinálni, amit szeretett volna, és ami – remélhetőleg sok embernek okoz még örömöt –, és látszik benne a sok munka, odafigyelés, gondosság, és jó szándék, a lényeg mégis abban van (azt hiszem), hogy Tiszeker Dániel szereti a színészeket.

És aki a színészt szereti, rossz rendező nem lehet.

Készített tehát egy olyan filmet nekik, amiben jó sokan megcsillogtathatják a tehetségüket, és boldogan lubickolhatnak a szerepükben. Ha az ember a színészen azt látja, hogy önfeledten komédiázik, akkor már tulajdonképpen célba is értünk.   

Ez mindjárt azzal kezdődik, hogy Tiszeker Dániel Ötvös Andrást nézte ki főszereplőnek, aki önmagában főnyeremény (és nemcsak a művészi minősége okán, hanem mert az embersége is minden alakításán átsugárzik), aki végre eljátszhatta azt a karaktert, amire gyerekkora óta vágyott: tűzoltó lehetett. Ez nem pusztán neki volt ajándék, hanem jó ötlet is, mert talán így kicsivel több férfi hajlandó a párjával beülni egy romantikus vígjátékra (hiszen valaha ők is tűzoltók akartak lenni), másrészt főhajtás egy olyan hivatás előtt, aminek finoman szólva sincs meg a kellő társadalmi megbecsültsége.

Mi sem jelzi ezt jobban, mint hogy Ötvös tűzoltóját is mindjárt a film első húsz percében elhagyja a menyasszonya (Rujder Vivien), hogy inkább egy filmszínész karjaiba omolhasson (Szabó Kimmel Tamás), mert az nyilván sokkal menőbb. Szegény tűzoltónak (akit a filmben Arnoldnak hívnak) minderről épp akkor kell tudomást szereznie, amikor meg akarná kérni a lány kezét, a lehető legromantikusabb módon: egy tűzoltódaruról (vagyis magasmentőről, ahogy a filmben hívják). A sokktól lezuhan, és innentől tériszony gyötri, vagyis nemcsak a magánélete omlott össze egy perc alatt, hanem a szakmai pályafutása is, hiszen a tériszonyos tűzoltó eleve paradoxon.

Arnold tehát egy karácsonyi vásár tűzvédelmi felügyelőjeként találja magát, amíg le nem küzdi a lelki sérülését, és ott mindenféle defektes emberrel, koravén gyerekkel, és egy tündibündi tanárnővel (Zsigmond Emőke) kell elütnie az időt. Nehezen megy neki, de ahogy az lenni szokott, ez lesz csak az élet igazi nagy tanítása. 

Mindezzel párhuzamosan a menyasszonyát elcsábító filmsztár (Szabó Kimmel Tamás személyesen) hasít a mozikban az új filmjével, amiben egy kőkemény tűzoltót játszik, és ott kísért Arnold fejében is, míg gyötri a féltékenység. De elég csak a film plakátjára nézni, hogy lássuk: minimum hat főszereplője van a filmnek (az említetteken kívül Pokorny Lia és Scherer Péter is), de akadnak még fontos (és igazán üdítő) epizodisták is, mint például Csuja Imre, Orosz Ákos, Egger Géza, Dékány Barnabás, Hernádi Judit, Szerednyey Béla vagy Mészáros Máté. Szerintem igazi bravúr, hogy ennyi remek színésznek jut egy-egy értékes pillanat, és hogy a legkisebb szerepekben is kiváló művészek bukkannak fel (mint Telekes Péter, Trill Zsolt és Szűcs Nelli).

De, ami legalább ilyen fontos: olyan szövegeket adnak a szájukba, és olyan poénokat, amiket jól lehet mondani, és amikből alkalomadtán aranyköpések is lehetnek. Fehér Boldizsár, Fehér Gáspár és Horváth András Dezső forgatókönyvírók is eddigi legjobb formájukat hozzák.

Természetesen egy romantikus vígjátékban minden sokkal színesebb és csillogóbb, mint a valóságban – ez a film pedig nem a műfajt akarja megújítani, csak tisztességesen kiteljesíteni. Ez is becsülendő. A következő lépcsőfok, amikor már lehet feszegetni a határait.

A fene sem bánja, hogy „az életben” azért a dolgok nem egészen így szoktak történni, és ez az apró részletektől a nagyobb akciókig megmosolyogtatja az embert. Ha valami kifogásom lehet, az inkább a fő női karakter, Eszter sztereotipizálása, mert míg szinte minden más karakternek jut a kettőnél több dimenzió, ő a régi romantikus mesékből kölcsönvett angyali fényben úszik, nincsenek igazán árnyalatai. Zsigmond Emőke színészi kvalitásai pedig bőven megengedték volna, hogy kicsit komplexebb legyen, bár mindenképp dicséret jár azért, hogy végre filmen is főszerephez segítették, és a hamvas bája megmarad az utókornak.

Ezen felül Szabó Kimmel Tamás talán még sosem volt olyan vicces és önironikus, mint itt, Egger Géza régi vágású modorát boldogság vásznon is látni, Orosz Ákost bárhol, bármiben, Scherer Péter üzembiztosan hozza a tőle várt színvonalat, Mészáros Máté meg elérte megint (a fenébe is), hogy könnyesre röhögjem magam a jelenetein. 

Csak egy aggodalmam maradt: korán van még ahhoz, hogy ez a film bekerüljön a szokásos karácsonyi tévéprogramba, legalább egyszer moziban kellene látni. Ahhoz meg biztonságos körülmények kellenének, és emberek, akik szívesen váltanak rá jegyet. Hogy ez idén hogyan alakul, még mindig kiszámíthatatlan, pedig nem vitás, hogy vígjátékot még mindig közösségben a legjobb nézni.

Gyárfás Dorka

Képek: Takács Attila