A női szépség lehet(ne) szőrös – Interjú A bundátlan Vénusz szerzőjével, K. Horváth Zsolttal

–

Milanovich Domi/WMN: Emlékszem, 1999-ben hatalmas botrány kerekedett abból, hogy Julia Robertsnek a Sztárom a párom bemutatóján kivillant a hónaljszőre. Pedig akkoriban még sokkal több nőn lehetett itt-ott szőröket látni. Mára ez megváltozott: nemhogy a hónalj- vagy a láb-, de a szeméremszőrzet sem elfogadható. 

K. Horváth Zsolt: A fősodorban valóban létezik egy, a teljes szőrtelenség felé mutató gyakorlat, de azért korántsem egységes a kép. Mindig kialakulnak olyan szubkultúrák, miliők, közegek, amelyek lázadnak az uralkodó normákkal szemben, kritikusan kezelik azokat. Időről időre egy-egy modell, zenész, színésznő is akad, aki próbálja napirenden tartani a kérdést – nem minden érdek nélkül. A könyv ötlete egyébként tíz évvel ezelőtt, egy egyetemi szemináriumon fogant meg az ELTE-n. A hallgatóknak dolgozattémát kellett választaniuk, és anélkül, hogy összebeszéltek volna, mindenki testtel kapcsolatos problémát hozott (testkép a közösségi médiában, étkezési rendellenességek, tetoválások jelentősége, stb.). Ekkor javasoltam, hogy foglalkozzon valaki a szőrtelenítéssel… 

Kínos csend fogadta a felvetésemet. Azt lehetett látni, hogy a zömében fiatal nőkből álló diákság nem szívesen beszél erről nyilvánosan. Bár ebben az is szerepet játszhatott, hogy egy 15 évvel idősebb férfi tanár volt jelen. Később az kezdett érdekelni, hogy a szőrtelenítés témáját, hogyan lehet szociológiailag, antropológiailag, történetileg megragadni. Hogyan tudjuk kimozdítani a jelen konszenzusát. Kiderült, hogy gigantikus méretű szakirodalom áll rendelkezésre angol és francia nyelven. Egy Magyarországra be nem gyűrűző, kis túlzással szólva társadalomkritikai divat volt ez. 

M. D./WMN: Sokan azt mondják, a szőrtelenítés egyéni választás kérdése: mindenki maga rendelkezik a teste felett, azt tesz vele, amit akar. Miért nem ilyen egyszerű a dolog?

K. H. Zs.: 

Biológiai jellege ellenére a test lényegében társadalmi konstrukció. Azaz mindig ideologikus, van mögötte egy csomó – többnyire rejtett – társadalmi tudás. Abban pedig, ahogyan önmagunkról és a testünkről gondolkodunk, nagy súlya van a marketingnek.

Ha most odasétálnál a pulthoz, és választanál egyet a tíz üveg közül, az a te választásod lenne, de minden választás strukturált választás. Ez azt jelenti, hogy nem a világegyetem összes lehetősége közül választhatsz, hanem különböző paraméterek (például az osztályhelyzeted, a lakóhelyed, a végzettséged, az érdeklődésed) beszűkítik a választás lehetőségét. Miért pont a VIII. kerületnek ezen a részén találkoztunk? Miért nem Budán, vagy miért nem Kőbányán egy késdobálóban? Ezek kulturális választások, amelyek a testre is érvényesek. A ‘70-es évek óta napvilágot látott elméletek úgy fogják fel a testet, mint egy viszonyt. A testünk a miénk, de úgy használjuk, ahogyan azt a körülöttünk lévő társadalmi közeg megengedi. Elvárások érnek minket a párkapcsolatunkban, az utcán, a szórakozóhelyen vagy kamaszként a tornaórán. Nagy csapda szerintem azt mondani, hogy a testünk a miénk, mert nagyon erősen korlátoznak minket láthatatlan normák.  

M. D./WMN: Főleg kamaszkorból emlékszem olyan sztorikra, amelyek több órás fájdalmas epilálásokról, sírásról, 35 fokos hőségben is hosszú nadrágban töltött délutánokról szólnak. Felnőttként lazábban tudjuk kezelni a kérdést?   

K. H. Zs.: Kamaszkorban iszonyú képlékeny a legtöbb ember, nem alakul még ki a személyisége, az érdeklődése, a preferenciáit nagyban meghatározzák a szülei vagy a kortársai. Minél erősebben írják körül a kívülről kapott normák azt, hogy mi számít legitim testnek, annál nyomasztóbb a helyzet. A modern testkép nagyon szigorú – ez adja a könyv aktualitását. Mary Douglas brit szociálantropológus volt az, aki megkülönböztette a fizikai és a társadalmi testet. Azt mondta, minél nagyobb a távolság a két testkoncepció között, minél több szabály köt minket, annál többet kell reflektálnunk magunkra, annál kevésbé lehetünk természetesek. Ez nemcsak a testszőrrel van így, hanem a böfögéssel, a hangos tüsszentéssel vagy az ásítással is. Amikor ilyesmikért szólnak a felnőttek, az általában szörnyen idegesíti a gyerekeket, mert azt élik meg, hogy korlátozzák őket. 

M. D./WMN: Amikor valaki meg akar védeni egy létező társadalmi gyakorlatot, vagy a történelemre hivatkozik (már az ókorban is szőrtelenítettek), vagy a tudományra (így egészséges, higiénikus). Mennyire állják meg a helyüket ezek az érvek? 

K. H. Zs.: Nagyjából semennyire. Kezdjük ott, hogy az ókori egyiptomiak testhasználatáról nagyon keveset tudunk. Amit tudunk, az akkori népesség felső egy százalékát érinti. De még ha volt is náluk szőrtelenítés, a továbbiakban ez biztos, hogy nem lineáris történet: elképzelhetetlennek tartom, hogy olyan társadalmakban, ahol a fürdés nem tartozott hozzá a mindennapi élethez, beleértve a XIX. század végi Budapestet is, túl sok ilyen eljárást alkalmaztak volna. A polgári lakásokban volt fürdőszoba esetleg, de sehol máshol. A munkáslakásokban nem volt tisztálkodási lehetőség, sőt, még vécé sem. Nem volt bevezetve víz, nem volt fény, harminc négyzetméteren tízen–tizenöten éltek. Az amerikai sajtóban az 1910-es években jelenik meg a szőrtelenítés igénye, Magyarországon nyolc–tíz évvel később. Ekkoriban egy polgári családból származó lánynak, ha kivágott ruhát visel, már illik szőrteleníteni. Olyan foglalkozásoknál is elvárás ez, ahol a test látszik, mondjuk, a táncosnőknél. A ruhák fokozatos méretcsökkenésével persze egyre nagyobb lesz a nyilvános testfelület. Ma már aligha számít intim testrésznek a boka, a térd, a hónalj. Ami pedig látható, azt a társadalom normalizálni fogja.  

M. D./WMN: „Szőrszálak nélküli nők állnak a talapzatokon. Nincsenek kis karcolások a márványban, vékony vájatok a fában. A szépség nem szőrös” – idézed Halász Rita Magdolna gyapja című novellájából a kötet elején.  

K. H. Zs.:

 A szeméremszőr képzőművészeti ábrázolásának tilalmát nagyon erősen befolyásolta Mária Magdolna története. A „rossz hírű nő” sűrített alakjához kapcsolt Magdolna Lukács evangéliumában könnyeivel áztatta Jézus lábát, hajával megtörölte, majd illóolajjal bekente és csókolgatta (Lk, 7, 36–50).

Daniel Arasse művészettörténész szerint Magdolna feltűnően dús haja arra szolgál, hogy elfedje a testét, eltakarja a szeméremszőrt, amit nők esetében csak a férjük láthatott, ha viszont más is látott, akkor a nőt prostituáltnak kiáltották ki. A hajjal való eltakarás trükkjét a festészetben sokszor alkalmazták: amit nem lehet megmutatni, azt allegóriával helyettesítik. A szeméremszőr maga a szexualitás, az pedig az intimitás körébe tartozott. Ezt az ábrázolási konvenciót rúgja fel később a naturalizmus, amely hazugnak tekintette ezt a fajta prüdériát. Ez a maga korában óriási botrányt kavart, hiszen felszabadított egy erkölcsi normát, ami korábban elgondolhatatlannak tűnt.  

M. D./WMN: A női testszőr elsősorban a vadságot, a bestialitást jelenti? 

K. H. Zs.: A civilizáció egész folyamata Norbert Elias német szociológus szerint arról szól, hogy ami az emberben, az emberen, az ember cselekedeteiben a természethez tartozik, azt megszelídítsük, domesztifikáljuk (háziasítsuk). Ide sorolható a szőrtelenítés, de például az is, hogy nem eszünk kézzel. Miért? Sokkal praktikusabb lenne, mint „rászerencsétlenkedni” a falatokat a villára. Az evőeszközök tulajdonképpen médiumok, közvetítők, és az egész civilizáció arról szól, hogy ilyen médiumok közbeékelésével távolítjuk el magunkat a természettől. Ez most, a klímakatasztrófa korában különösen kezd problémássá válni. Ráadásul nincs benne semmi észszerűség. Az, hogy a szőrtelenítés kapcsán a higiéniára hivatkozunk, Roland Barthes francia filozófus szavaival élve, racionalizálás. Utólag magyarázunk meg valamit, amit már korábban elfogadtunk helyesnek.  

M. D./WMN: Egy fiúra hagyományosan akkor kezdenek felnőtt férfiként tekinteni, ha kiserkent a bajsza, a szakálla. Mi a helyzet a nőknél? Mennyire infantilizálja őket a csupaszság követelménye? 

K. H. Zs.: Christine Hope-nak volt egy úttörő tanulmánya, 1982-ben jelent meg. Ezt kapcsoltam össze egy Odon Vallet nevű, egyébként vallásszociológiával foglalkozó francia tudós munkájával. Ők arról beszélnek, hogy az I. világháborút követően hogyan alakul ki a tömegtársadalom, az általános és titkos választójog, a nők munkába állása, és ezek a változások, a nők nyilvános térbe való kilépése hogyan hat a nők kinézetére, külsejére, ruházatára. A magyar nagyvárosokban is hódít a párizsi divat, a bubifrizura, a kalap; a nők dohányoznak, kávéházakba járnak. Hope arra hívja fel a figyelmet, hogy miközben politikai szubjektummá válnak azáltal, hogy választójogot kapnak, azzal együtt a test látható felszínén erősödnek az őket érő úgynevezett mikrohatalmi beavatkozások: először a hónaljat kell szőrteleníteni, aztán a szoknyák hosszának rövidülésével a lábat is. Amit tehát a nők a közélet terén ebben az időszakban megnyertek, azt az intimitás területén elveszítették. 

Vallet pedig azt vezeti le történeti-etimológiai megközelítésben, hogy maga a publicus (nyilvános) kifejezés igazából a latin pubes (szeméremszőrzet) szóból származik. Ez valóban azzal áll összefüggésben, hogy a férfiak esetében azokat tekintették nagykorúnak, azaz közpolitikai vitákban való részvételre alkalmasnak, akiken megjelent a pubertáskori szőr. Ennek fordítottjára is találunk szép számmal példát, elsősorban a nők esetében. A borotválás, megkopasztás, hajvágás sok kultúrában, történeti időszakban a közösségből való kizárást is jelentette. Így büntették például Franciaországban a felszabadulás után azokat a nőket, akik német tisztekkel létesítettek szexuális kapcsolatot. 

M. D./WMN: Ez történik a Trónok harca egyik jelenetében is, amikor a rövid, megtépázott hajú Cersei Lannisternek paráználkodás miatt meztelenül kell végigvonulnia a városon, miközben az emberek megdobálják, gúnyt űznek belőle. Egyébként mennyiben járul hozzá maga a heteroszexualitás a szőrtelenítésre vonatkozó normák fenntartásához? 

K. H. Zs.: Ebből a szempontból talán a kozmetikusokkal készült kutatások a legizgalmasabbak. Interjú készült olyanokkal, akik sok-sok éve szalonokban dolgoznak. Azt mondták, ha 2000 előtt bejött volna valaki, hogy a teljes szeméremszőrzetét szeretné leszedetni, valószínűleg elküldték volna. Akkoriban ez annyira meglepő és furcsa volt. Aztán a kereslet elért egy kritikus szintet, így a szolgáltatás hamar felkerült az árlistára. Amikor megkérdezték a klienseket, miért akarják ezt, a nők túlnyomó többsége azt válaszolta, hogy a barátja, a férje kérte tőle, őt akarják meglepni, neki szeretnének tetszeni.

A szőrtelenség tehát alapvetően férfi igény volt, amelynek kialakulása valószínűleg az online pornó terjedéséhez köthető. Ez egy erősen heteroszexuális norma, a patriarchális társadalom a férfiak fantáziájában mozgó testképet kényszeríti rá a nőkre.

Ezért is fordulhat elő, hogy leszbikusok nagyobb eséllyel tudják kivonni magukat alóla, de természetesen a körükben is nagy a szórás ebben. 

M. D./WMN: Azt gondolhatnánk, a szőrtelenítés nem tartozik az emberiséget sújtó legfontosabb problémák közé. Miért komolyabb ez az egész, mint amilyennek elsőre tűnik?

K. H. Zs.: Ha egy mondatban össze kéne foglalnom, miről szól a könyv, nem is biztos, hogy a testszőrzetet említeném. Sokkal inkább a szépségeszménynek a megváltozását és hogy ennek milyen politikai-gazdasági háttere van. Maga a szőrtelenítés nem egyedül áll, nem unikális jelenség, amit semmi máshoz nem lehet kötni. Alapvetően egy beavatkozás, egy civilizatorikus gesztus, ami természetessé vált. Annyira fontos lett a normatív szépségideálnak való megfelelés, hogy az emberek szinte bármennyi pénzt hajlamosak elkölteni rá. Egészen döbbenetes, ahogyan a fogyasztói társadalom formálja, alakítja a testet. Ez még olyan egyszerű dolgokban is megnyilvánul, mint a fast fashion-ruhák méretezése. Nem a testedre készül a ruha, hanem a ruhához készül a tested. Ma már nem szabóhoz járunk, hanem próbáljuk belepréselni magunkat előre legyártott termékekbe, és meg vagyunk döbbenve, ha nem sikerül. A testhasználat nagyon komplex történet, ami még egy ilyen banális dolog kapcsán, mint a szőr, is jól megragadható. 

M. D./WMN: Sokan talán úgy vannak vele, hogy ez elméletben mind fontos, de az érzések szintjén mégis viszolygást vált ki belőlük a dús szőrzet. Mit tegyenek? Hogyan lehet csökkenteni a testünk feletti társadalmi kontrollt?  

K. H. Zs.: Sokan kérdezték tőlem, amit most te is, hogy mi a megoldás. Erre a rövid válaszom az, hogy társadalmi problémákat nem lehet megoldani, csak kezelni. Ha van egy beavatkozás, annak óhatatlanul lesznek kárvallottjai. Ez mozgatja valójában a normák rendszerét. De nem akarok kibújni a válasz alól. Azt remélem, a könyv abban segíthet, hogy megpróbáld elgondolni a testedet mint absztrakciót. Elfogadni azt a gondolatot, hogy hiába mondják sokan: „a tested a tiéd, és azt csinálsz vele, amit akarsz”, valószínűleg tízezer dolog van, ami befolyásol ebben. Ha ezt a gondolatot valaki belsővé teszi, valószínűleg elindul benne valamilyen változás. Az is fontos, amit Michel Foucault a diskurzus ritkításának nevezett: hogy minél többet olvassunk, beszélgessünk a témáról, ne vegyük készpénznek az uralkodó gyakorlatokat. A könyv rejtett üzenete pedig Eva Illouz nyomán az intimitás visszaszerzése. Az, hogy védjük a magánéletünket akár a közösségi médiával szemben is, mert ha egy párkapcsolat kölcsönös tiszteleten alapul, akkor teljesen rendben van, ha annak intim részletei csak a benne szereplő két emberre tartoznak.  

Milanovich Domi

Képek: Pozsonyi Janka/WMN