–

A felnőtt nőkön természetesen növő szőrrel kapcsolatban is rengeteg a vita, illetve a megszégyenítés – jellemzően azok esnek neki áldozatul, akik nem követik az aktuális divatot. Még csak az utóbbi években kezdtük felfogni és talán-talán elfogadni, hogy a nők teste teljesen normális módon szőrös, és ez nem jelent ápolatlanságot, ez nem kórtünet, nem gusztustalan, egyszerű biológiai tény. Már megjelent az első olyan reklám, amiben a borotválkozó nők nem a nagy lila semmit húzzák le a lábukról vagy a hónaljukról egyetlen könnyed, elegáns mozdulattal. Már azok is merik hallatni a hangjukat, akik úgy döntöttek, éppen nem borotválkoznak. Arról viszont kevesebb szó esik, hogy mégis

hol van a szőrtelenítés korhatára? Kinek joga eldönteni, mit tegyen a gyerek a saját testével, és pláne mikor? Eltávolítandók-e a pihék?

Nagyjából ezen dilemmázik egy hatéves kislány anyukája, aki a Mumsnet felhasználóit kérdezi a témában. Hatéves lánya testén a szokásosnál erősebb pihék nőnek. Egészen addig ez az egész nem volt téma, amíg a kislány rá nem jött, hogy másoknak nem ilyen „szőrös” a teste, és el nem kezdte zavarni a különbözőség. Az anyuka elmagyarázta neki, hogy mindenki úgy szép, értékes és különleges, ahogy van, de a lányka azóta sem szeret úszóedzésre járni, mert zavarja a víztől összeálló pihehalom a lábszárán, a szőrtelenítés álmát pedig nem hajlandó elengedni. Az anyuka, aki arra gyanakszik, lányánál valamiféle hormonzavar állhat a sötét pihék hátterében, nem tudja, mivel tesz jót: ha enged lánya kérésének, vagy ha nem.

Még nagyon is jól emlékszem, amikor mindenféle betegség gyanúja nélkül átestem majdnem ugyanezen, és hiperérzékeny lettem a témára. Ötödikesek voltunk, ültünk az udvaron, a padon, mindenki rövidnadrágban vagy szoknyában. Úgy gondoltam, kicsit vékonyabb a testalkatom, de egyébként ugyanolyan vagyok, mint a többiek: csupa végtag, sportos, növésben lévő friss felsős, aki a kamaszkor határán egyensúlyozik. Aztán, ahogy ott ültem, a napfény megcsillant szőke szőrszálaimon, mire oltári röhögés közepette gúnyolni kezdtek az osztálytársaim.

Nevetve mutogattak a lábaimra, megkérdezték, fiú vagyok-e, mondtak még néhány nem túl kedves hasonlatot, majd az egyik lány megjegyezte, hogy le kéne borotválni, ha jót akarok magamnak.

Életemben meg sem fordult a fejemben addig, hogy egy: nekem bármi baj van a lábaimmal, hiszen amióta az eszemet tudom, ilyenek, kettő: a szőrt le lehet borotválni róla. Sajnos az sem, hogy esetleg a többieknek nincs igazuk. Kérdés nélkül elhittem, hogy pihéim szörnyűek, és amíg meg nem szabadulok tőlük, addig szégyellnem kell magam. Aznap este elcsentem apám borotváját, és hússzor megvágva magam lenyúztam a térdem alatti területről a szőrt. Továbbra sem értettem, miért van erre szükség, de vagy ez, vagy a gúnyolódás holnap is, és azután is, és azután is. Nem volt kérdés. Aztán a nagy művelet közben megtorpantam: a combomról nem beszéltek, azon ugyanannyi szőr van, mint a lábszáramon volt, most felezzem el a lábam, vagy mi legyen? Aztán lekaptam a combomról is. A bikinivonalamat csak azért nem, mert még nem volt mit leszedni. Tizenegy éves voltam, és alig kezdtem pelyhedzeni.

Előbb tudtam meg, hogy a szőr valami rossz, mint hogy rendesen kinőtt volna.

Azóta persze rettenetesen megbántam az egészet. Hosszú évekig minden nap borotválkoztam, míg végül már a karjaimon is nekikezdtem, hiába erősködött a kozmetikus, hogy a szőke szőr alig látszik. Az én osztálytársaim látták. A pihék persze megerősödtek, amíg rá nem jöttem, hogy van epilátor és gyanta is a világon – na meg a velük járó iszonyatos fájdalom. A szőr innentől nemcsak rossz volt, de kínzó is.

Nagyon-nagyon szeretném visszaforgatni az idő kerekét, hogy felnőttként visszamehessek arra a napfényes délutánra, odaálljak a kis Zsófi mellé, aki gyanútlanul élvezi a napsugarakat, és még semmi baja a lábával, majd az első gúnyolódónak visszavágni. Megmutatni neki, hogy az ő lába ugyanolyan szőrös, mint az enyém, sőt, az isten szerelmére, tizenegy évesek vagyunk, még mindannyiunk lába tök ugyanolyan! Amiben meg eltér, pont az tesz egyedivé a sok egyforma tucatember között. Törődjetek már bele, hogy mindenki másképp néz ki, és ezzel nincs az égvilágon semmi baj!

Aztán összezavarodott kislány-szemembe néznék, és azt mondanám: így vagy jó, ahogy vagy. Akkor is, ha ők mást mondanak. Te döntöd el, mihez kezdesz a pihéiddel, később a szőröddel, mert olyanod is lesz, de

te határozd meg, tetszik-e a látvány vagy sem, levágod, növeszted, színezed, befonod. Ne a Julcsi meg a Pisti. Semmi közük hozzá.

Nekik csak a saját testük felett van rendelkezési joguk, a tiéd felett nincs, és soha nem is lesz. Azt pedig, hogy szép vagy-e, nem csak a külsőd dönti el, és végképp nem a szőrszálaid. Vannak lányok, akiknek erősebb, másoknak gyengébb, van szőke, vörös, barna és fekete, vannak kis bajszok, derékpihék, összenőtt szemöldökök, „lábszőr” alsóban és felsőben is, és ez mind teljesen normális.

Legszívesebben ezt mondanám annak a szorongó hatéves kislánynak is, aki az anyukája segítségével már most lecsupaszítaná a lábát, mert előtte – szerintem – lecsupaszították az önbizalmát.

Fenyvesi Zsófi

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ mrs