Advertisement

–

Kamasz- és kora felnőttkorom évei haverságban a gyilkos borotvával – semmi pró, csak kontra

A fentiekből kiderült, hogy a sorsom sima utánzásból, divatból összeforrt a világ akkoriban kapható legbénább borotváival. Amikor gimis voltam, a jobb minőségű női borotvákat csak külföldről lehetett beszerezni, amúgy meg csak igazán gyilkos darabokkal lehetett operálni. Szó szerint.

Pluszban nem érdekelt az utasítás, miszerint egyszer használatosak. Sem pénzem, sem energiám nem volt állandóan borotvát beszerezni, így egy-két alkalom után akár egy élesebb kővel is dörgölhettem volna a lábam a hatékonyságot tekintve. De gyalultam, gyalultam lankadatlanul a lábszáramat és a hónaljamat. Anyukám hiába szörnyülködött a rituálék utáni majdnem kötelező vérpatakon, amit nagyon ügyesen kreáltam, betudtam annak, hogy öreg és ódivatú. Kamaszként talán ez a legkevesebb, amit az anyjáról gondol egy lány, ha éppen forradalmasítja a külsejét…

Hát sikeres forradalom volt: sebekkel, gyulladt szőrtüszőkkel teli lábakkal. Pár év sem telt bele, híre-hamva nem volt szőke pihéimnek és a heti egy alkalomról két-háromra sűrűsödött a szőrtelenítési rituálék száma. De ez volt, megszoktam. Hozzászoktam.

Amikor betört a Nyugat hááárom pengével

Utolsó gimis évemben már érkeztek a jobb márkák, két-, majd hárompengés változatban, és egyszerűen a rutin része lett a borotválás. Nyáron rendszeresen, télen szinten tartó módon (értsd, amikor gorillaszerűvé váltam, akkor magamnak estem és kaszaboltam). Egyetemista koromra szinte egy magára adó férfira kezdtem el hasonlítani, ugyanis csak a mindennapi rituálé óvott meg attól, hogy az alsó lábszárammal egy-egy kihagyott nap után ne akarjon bárki sajtot reszelni, vagy éppen hajat fésülni…

Mondjuk ki: szép erős, dús szőrzetet hoztam létre hosszú évek kitartó munkájával. Én elmeháborodott barom!!! Olyannyira elszabadult a pokol, hogy bár néha kísérleteztem a gyantáztatással vagy epilátorral, de ölni tudtam volna a fájdalomtól, annyira erős lett a szőrzet. Így rendre visszatértem a jól bevált borotvához.

Tükör a zuhanytálca alján

Aztán szépen lassan, párhuzamosan a már nyitott vasfüggönyön beömlő nyugati trendekkel, meg a Szex és New York Samanthájával, bekúszott az intim fazonírozás divatja is, amit – nem tanulva az addigiakból – szintén borotvával végeztem, véletlenül sem szakemberre bízva… Aztán eljött a pillanat, amikor hat hónapos terhesen már csak úgy tudtam viszonylag rendezetté tenni magam odalenn, hogy egy tükröt tettem a zuhanyozó aljára. Na, akkor megfogadtam, hogy ha lányom lesz, még az egyszeregynél is hamarabb megtanítom neki, hogy márpedig borotvát nem használunk.

A szülés utáni időszakban aztán persze folytattam a jól bevált rutint, mivel pont akkor nem volt időm elkezdeni rászokni a gyantázásra. Őszintén szólva nem az idővel volt a baj, hanem a fájdalomküszöbömmel. Nem mondom, volt jó pár műtétem az életem során, egy friss szülésélmény is bejátszott, de a gyantázás gondolatára hideg verejtékes pánik fogott el. Pedig, ha tudtam, volna, hogy ebből is csak az első kettő nehéz…

Ébredéseim

Szóval szépen kitartóan borotváltam tovább. Ugye mondanom sem kell, hogy egy-egy nyaralásra mekkora szettel indultam el és ahelyett, hogy pihentem volna, a lenyugvó nap fényében mindig lestem, hogy mennyire nőtt már ki a szőr, mi és hol gyulladt be.

Nagyjából ekkoriban akartam elindítani egy újabb hippi-, egyben „retropunci-mozgalmat”, de tartottam tőle, hogy egyedül kevés lennék hozzá, és a szimpatizánsokat pedig nem akartam hirdetésben vagy Facebookon keresni…

A megoldás csak úgy tizenkét évvel később kezdett körvonalazódni. Ekkor ugyanis a lányom – merthogy lányom lett – elém állt, és közölte, hogy kér egy borotvát, mert „rettenetesen” szőrös a lába. Tipikus anyai hülyeség amúgy, hogy amit magamért nem léptem meg, azt miatta igen, bekapcsolt a relé, és egy megszállott erejével kezdtem érvelni a borotva ellen.

Mutogattam neki, hogy milyenné váltam, és mondtam, hogy megtaláljuk a megoldást. Ekkor vettem meg életem első epilátorát, amit nem a gyerek előtt, hanem a legjobb barátnőmhöz elvonulva vetettem be. Ugyanis tudtam, hogy zokogni fogok a fájdalomtól. Szépen rákészültünk, kiültünk a teraszra egy hosszabbítóval és nagyon sok töménnyel, és két óra kegyetlenkedés után túl voltam az első, igazán alapos epiláláson és legalább három deci pálinkán…

A következő alkalom már egy decivel is jól ment, de azért azt nem mondhattam a tizenéves gyereknek, hogy tessék, hajts fel egy kupicával, és hajrá, kezdjük el! Pár alkalom után amúgy tényleg tűrhetőbb lett a fájdalom, és így már magabiztosabban eshettünk túl az első procedúrán a gyerekkel.

Ő átmenetileg megnyugodott, nem lett borotvafüggő, én pedig kezdtem egy átlagos emberre „hajazni”, nem pedig Csubakkára.

„Te tényleg ilyen hülye vagy?”

Az igazi sikersztori azért még váratott magára. Jártam már gyantázni is, meg ment az epilálás, de valahogy nem jó rendben nőttek a szőrök. Azt nem értettem, hogy egyes helyeken nem jöttek ki újra, máshol meg megjelent pár hosszú szál, arról már nem is beszélve, hogy egyre csak szaporodott a gyulladt, vagy benőtt szőrtüszők száma.

Na, ekkor jött a képbe egy másik barátnőm: „Te tényleg ilyen hülye vagy, Krisztike? Ha ma már el lehet tüntetni teljesen a szőrt, akkor mit vered magad még mindig az epilátorral, meg a gyantázással?” Mesélte, hogy ő elment párszor villanófényes kezelésre, és most már csak olyan négyhavonta jár, úgynevezett emlékeztetőkre. Ismerve magam és a lányomat is, mi biztos elkéstünk volna, vagy elfelejtettünk volna bejelentkezni, így beleástam magam a villanófény rejtelmeibe. Nem volt nehéz, a Google félelmetes hatalom: az első keresés után minden létező social platformon feldobott egy otthon használatos gépet, ami elvileg ugyanazt tudja, mint a szalonokban használt.

Nem mondom, elaléltam az árán, de aztán gyors fejszámolással és a jövőbeli gondtalan élet reményében meggyőztem magam, és beszereztem egyet. Rendesen végigcsináltuk az előírt alkalmakat, és láss csodát, majdnem a régi lettem.

Most éppen tíz napot tudtam úgy eltölteni rövidnadrágban-bikiniben, hogy nem azt figyeltem állandóan, hogy hol nő a micsoda a micsodán… Kis lépés az emberiségnek, ámde nekem a nyolcezer kilométer távolságnál is nagyobb volt.

Szóval majdnem a régi lettem, bár más szempontból már sehogy sem látom magamban a tizenéves kamaszt. Sebaj, belenyomtam úgy harminc évet a megoldásba… De annak örülök, hogy a lányomnak már ezt nem kell, és ha újra divat lesz a szőr, vagy csak úgy dönt, hogy az is szép, akkor csak vár egypár hónapot és akkor is jól fog kinézni.

Mert nem mellékesen, harminc év szőrtelenítés ide vagy oda, nekem például az anyukám is mindig tetszett, hiába tett az egészre magasról.

Csak borotvát ne, könyörgök!!!

Marossy Kriszta

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images