„Ha őszinte szembenézést akarok, akkor a bajuszszőrnek is ott a helye” – Szabó Eszter Ágnes, aki művészi szintre emelte a háziasszonyszerepet

–

Nagymamám, Zalai Imréné

Esztert gyerekkorának meghatározó élményei Tapolcához kötik, ahol a nagymamája élt, akinek élete jelentős hatással volt a későbbi művészetére is. Az egyik legismertebb alkotásán, a hímzett falvédőn – amelyen David Bowie mellett szerepel – is neki állított emléket. Zalai Imréné Mangold Irma háborús özvegy volt, a férje – Eszter nagypapája – megjárta a Don-kanyart és a munkaszolgálatot is, később az itt szerzett betegségekben halt meg. Az elvesztése fölött érzett fájdalom mellett azonban élni kellett, nevelni a gyerekeket, művelni a szőlőt. Ez a sors nem volt egyedi, sőt szinte általánosnak volt mondható a háború után. De nem elég túlélni az elképzelhetetlent, mellette észre kell tudni venni és megélni az örömöt is, amit az élet nyújt. A nagymama méretes szabó és varrónő volt, akihez rendszeresen jártak a megrendelők és a barátnői – akik ebben a korosztályban szintén sokan özvegyek voltak – ruhapróbákra. Általuk Eszter már nagyon korán megismerhette az életnek ezt a kettősségét: a sosem múló életörömöt, amely mély fájdalommal van átitatva, de közben nem mond le arról a minőségről és értékrendről, ami egy kisvárosi polgári nőt jellemez. Beleértve a legmagasabb szintű konyhaművészetet, a főzés nagyszerűségét és hangulatát is.

Ez a közeg erősen meghatározta Eszter önmagához és az öregedéshez való viszonyát is. „Sokat voltam a nagymamámmal és a barátnőivel, az ő ruháikat is hordtam. Láttam ugyanis, hogy ezeknek az egykor gyönyörű nőknek mennyire fájt az öregedés, az, hogy tönkrementek, belerokkantak a háborúkba és a küszködésbe. A nagymamám szépségéről legendák szóltak: Zalai Imréné Mangold Irma szőke volt, magas és kék szemű, egy legenda szerint, amikor kilépett a strandon az öltözőjéből, megtapsolták.

Arra gondoltam, ha én már fiatalon is hordom az ő késői ruháit, nem kell átmennem ezen a fájdalmas folyamaton, hogy már eleve kiegyensúlyozott lelkivilággal tudok majd megöregedni.

A képzőművészetbe is a nagymamám ruháiban érkeztem, és talán ezért is foglalkoztat a virágos otthonkák világa” – mondja Eszter.

Generációs traumákon túl

Gyerekként volt benne egy jó adag extrovertáltság, amivel a családja – a többi közt épp a generációkon átívelő traumák, illetve poszttraumák miatt – nem akart azonosulni. Eszter szavaival élve: az életfilozófiájuk a megfelelés és a rejtőzködés volt, nem szerették a feltűnő ruháit és viselkedését, amik miatt rendszeresen ki is rúgták az iskolákból. „Három gimnáziumba jártam, kettőből kirúgtak. Pedig a családom egy normális polgári család volt. Sokkal inkább megfelelési kényszeres és perfekcionista. Borzasztóan szerették volna, hogy ne öltözzek extrán, ne csináljak semmi olyat, amivel kilógok. De ez kódolva is volt, hiszen mindkét szülőmben volt valami elementáris erő és kreativitás. Nagyon individualista, szabad emberek voltak, bár ők ezt próbálták elnyomni magukban” – meséli.

Eszter számára egyenes út vezetett a drámatagozatos gimnáziumba, sokáig musicalszínész szeretett volna lenni, de teljesen egyértelmű volt, hogy a vizuális művészetek jobban érdeklik. Úgy döntött, hátrébb lép, de a sztárság fogalma, illetve megélése egész munkásságában jelen van valamilyen módon. „Végül is nem sikerült a frontemberséget, a sztárságot előretolnom a személyiségemben. Sokáig kerestem magam, azt, hogy hol a helye annak, amit én tudok csinálni, mutatni. De amikor rájöttem, hogy a képzőművészetben, a vizuális művészetekben nem kell magam feltétlenül előtérbe helyezni, hanem egy folyamat része vagyok, ez biztonságot adott.”

Varrónői és bőrdíszműves szakmát, majd tanári és intermédia-művész diplomát is szerzett, és ezek mindegyike beépült az eszköztárába, így nehéz lenne pontos definíciót adni a munkásságának. „Képzőművész vagyok, de kezdetektől az alkotói folyamat hatásmechanizmusa érdekelt.”

Még szőrös is legyek?

Ez a kategóriák feletti kívülállás, és a saját magához való önreflexív hozzáállás ösztönözte arra, hogy olyan tabukhoz nyúljon a művészete során, amelyekkel nem kényelmes szembesülni – ha megtörténik, mégis felszabadító. Ilyen a női szőrzet is, ami az idealizált női test nem kívánt eleme. Mégis megállíthatatlanul nő, kezdeni kell vele valamit, hiszen ez az elvárás – hogy külső-e vagy már magunkévá tettük teljesen, mindegy is.

„Itt vagyok én, egy félsztár, fél-előadóművész identitással, egy öregedő nő, és akkor még szőrös is legyek?

Ennek ellenére meg szokott velem történni, hogy nincs időm ezzel foglalkozni. Amikor az ember alkot, olyan, mintha a víz alatt úszna, ha viszont a felszínre tör, és meglátja magát a tükörben, sokszor megrémül. Rendszeresen megtörtént velem, hogy az utcán, egy kirakatba pillantva szembesültem vele, hogy nézek ki, így rohamgyantázásba kezdtem: beszaladtam a drogériába a bajuszgyantáért, és egy kirakat tükrében gyorsan gyantáztam egyet. Az ember igyekszik beilleszkedni a környezetébe, esztétikalilag is megfelelni, de ez is érdekes, hogy a külső elvárás ekkora pánikot tud kelteni bennem: hogy mi lesz, ha mindenki a bajuszomat nézi?

A művészi önarckép valamennyire egy idealizált állapotot próbál megjeleníteni, és egyszer csak bekattant, hogy az egyikre ráhímzem a bajuszszőreimet is. Ha ugyanis őszinte szembenézést akarok, annak ott a helye” – mesélte Eszter, aki több mint tíz éve foglalkozik már festett kerámiákkal, zsánerjelenetekkel. Így adta magát a gondolat, hogy milyen vicces lenne gyantázós önarcképpel egy tányért készíteni, amiről enni is lehet. A hazai női művészek közül is egyre többen foglalkoznak a szőr témájával, ennek ellenére szerinte a művészetnek nem lesz „szőr korszaka”, de a téma alkalmas arra, hogy felhívja a figyelmet erre a problémára, és diskurzus induljon róla.

Egy üveg dzsem 25 ezerért – a háziasszonyi szerep művészete

Amikor ennek kapcsán arról kérdezem, a női lét mennyire határozza meg, hogy művészként milyen témákhoz nyúl, azt mondja: a női szerepek megkérdőjelezhetetlenül a saját tapasztalatai. Ha pedig az ember önazonos szeretne lenni a művészetében (is), akkor olyan témát választ, amiben „stabilan áll”.

A képzőművészeti diskurzusban egyébként nincsenek meg a férfi-női szerepek, és ma sem az a fő témája, hogy a művészeten belül van, aki fest, és van, aki mosogat. Őt azonban borzasztóan szórakoztatja ennek a felcserélhetősége.

Itt nagyon fontos hozzátenni, hogy a művészetben lehetőség van arra, hogy ne osszuk fel a szerepeket, és valószínűleg a szakmai vitának ez lehet az alapja, hogy ez mégis megtörténik.

„Lehetőség lenne rá, hogy ne nőként legyünk jelen, hanem »művészként«, ami egy komplexebb fogalom, és én például azt várom, hogy ezek a tevékenységek, mint a mosogatás, ilyen komplex fogalomként jelenjenek meg a műveimben: hogy egy mosogatószivacs-mozaikból szemiotikailag leolvasható legyen az egész gondolatmenet. Emlékszem, amikor a Tilos Rádió számára felajánlottam az 1999-es napfogyatkozás alatt eltett szederdzsememből egy üveget, ami annak idején huszonötezer forintért kelt el. Ezzel ki is alakult a dzsemekért cserélt műgyűjteményem árfekvése. Akkor azt mondtam az egyik művészkollégámnak, hogy ezzel bebizonyítottam, egy olyan hétköznapi dolog kapcsán is lehet művészi kontextusban beszélni, mint a dzsem. Az asztalra borulva kinevetett, mondván, nem gondolom komolyan. De nem szabad ettől megrémülni, jó, kitartó munkával igenis megoldható, hogy a kontextusváltás megtörténjen a művészetben” – fejti ki.

A krumplis tészta jövője

Eszter a hazai eat art úttörője, a főzés, illetve az étkezés témája jó huszonöt éve került a figyelme középpontjába. Az elsők között, még a streamelés előtti időben kezdett el online főzős művészeti eseményeket közvetíteni. Ezek külföldi megmozdulások voltak, amikhez 2003-ban meg kellett nyitni egy FTP-csatornát, és felküldeni a képet egy központi szerverre, ahonnan a fogadó fél letölthette – ami ma már szinte elképzelhetetlenül nagy előkészületeket igényel. Mivel fontos számára, hogy minél nagyobb tömeget érjen el, a művészeti akcióit nem a kiállítótérbe, hanem az utcára viszi. Bécsben például egy utcai pop up konyhában káposztás pontyot főzött, ami Mátyás király korabeli étel és recept. „Fontos, hogy az étel mindig egy földrajzi, történelmi és gazdasági helyzetet modellez. Mátyás korában még nem volt burgonya, ami később Európát az éhínségtől mentette meg. A gyarmatosításnak sok aspektusból haszonélvezői vagyunk – ha nem az emberi jogi, politikai oldalát nézzük, hanem a globalizáció pozitív következményeit.

A klímaváltozás azonban komoly hatással van az étkezésünkre is” – mondja. 

Annak ellenére, hogy a 2000-es évek elején még azt hitték, az ökodizájn, illetve ökofelfogás nagyon széles körben el fog terjedni, még a mai napig nem evidencia a szemlélet, ami a fogyasztást kicsit visszafogja. Épp ezért a nyilvános szereplései során Eszter megpróbál tenni valamit a pazarlás, a fogyasztói életmódunk megváltoztatásáért azzal, hogy módszereket mutat a túlélésre, vagy az újrahasznosításra, a nem szemetelésre.

Amellett, hogy részt vesz a Capa Központ Capazine – Let’s eat workshopján, jelenleg az OFF-Biennále MENÜ imaginaire projekt keretében hétköznapi egytálételeink jövőjének elképzelésében segíti az nézőket; a magyar konyha hagyományosnak tartott fogásait gondolja újra és igazítja egy forróbb éghajlathoz. Manióka Show – Gyökér-előrejelzés című spekulatív főzőshow-jának középpontjában pedig a manióka áll, amely Afrika és Ázsia olyan területein is megterem, ahová a központi hatalom keze nem ér el. „Meg lehet vele teremteni egy olyan infrapolitikát, ami független az állami hatalomtól, de jó társadalomszervező hatása is van. A manióka azonban egyelőre még nem tud itthon megtelepedni, ahhoz tovább kell melegednie a légkörnek. A klímaváltozás étkezésünkre gyakorolt hatása egy hosszabb folyamat, a változás egyik nagyon is jól érezhető jele azonban az, hogy az édesburgonya már bekerült a hazai termelői piacra is” – teszi hozzá.

Eszter izgalmasnak tartja, hogyan lehet a klímaváltozást lekövetni művészként, illetve megválaszolni a kérdést, hogy ez egyáltalán művészetnek tekinthető-e. „Nagyon sok háziasszony vezet ma már úgy háztartást, hogy a környezettudatosság alapvetésként van jelen benne. Jogosan merülhet fel a tehát, miért számít ez művészetnek. Hiszen így élünk! A feladat ugyanakkor mindig az, hogyan tudjuk ezt az életmódot bemutatni a művészeti térben. Fontos, hogy érzékenységünkkel előrevetítsünk problémamegoldásokat, vagy egyszerűen prognosztizáljunk a műveinkkel.”

A siker fokmérője

Annak ellenére, hogy Eszter több évtizede meghatározó és trendteremtő alakja a hazai művészeti szcénának, nem tartja magát sikeresnek. Szerinte meglehetősen nehéz is intermédia-művészként a sikert mérni. „Nem lehet tudni, hogy felszálló- vagy leszállópályán vagy. Csak mész egy nagy kifutón, és nem tudni, mi a csúcs: egy kiállítás New Yorkban vagy a Ludwig Múzeumban már annak számít, vagy csak kilométerkövek az úton, amíg életünk végén – vagy utána – eljutunk az életmű-kiállításig? Ráadásul ebben a műfajban nagy összegű eladás sincs nagyon.

Így a siker leginkább az az öröm, amit alkotás vagy kutatás és felfedezés közben élünk át” – teszi hozzá.

A művei lényege nem az eladhatóságukban rejlik, a műtárgykészítés helyett sokkal jobban motiválja a szériagyártás vagy egy nyilvános workshop, mondjuk, nyugdíjasokkal, akik nem jutnak el kiállításra. A tányérjait, hímzéseit, ruháit, szatyrait a különböző társadalmi témájú munkái melléktermékeinek tekinti. „Sokszor kérdezik, hogy a bowie-s falvédőmmel milliomos lettem-e. De az csak egy darab, nem folyamatosan gyártom, viszont tényleg olyan mű, ami szétfeszítette a saját kereteit. Érdekes, mert ez is egy analógia a popsztárléttel: ott áll a frontember több százezer ember előtt, majd, amikor levonul a színpadról, az öltözőben már teljesen magára marad, és ezeket a váltásokat lehet jól kezelni. Meddig és hogyan határozza meg a sikeres mű az alkotó mindennapi életét?”

Filákovity Radojka

A képek Szabó Eszter Ágnes tulajdonában vannak

Kiemelt kép: Bognár Benedek & Simon Zsuzsanna