Tetováló, képzőművész, tanár, óvó bácsi, állatvédő egy személyben – ismerjétek meg Kárpáthegyi Istvánt

–

A gyönyörű Merse a klasszikus, agarakra jellemző riszálással rohan elénk örömében, Pista óriási mosollyal, nagy öleléssel köszönt. Ezt a barátságosságot jól ismeri mindenki, aki valaha a vendége, tehát a barátja lett – nála a kettő viszonylag gyorsan összekapcsolódik. Azt hiszem, ez egyformán szakmai ártalom és személyiség kérdése is. A tetoválás nagyon intim és nagy bizalmat követelő művészeti ág, ha pedig már eljutsz odáig, hogy egy másik ember órákon át az intim zónádban legyen és megváltoztassa a külsőd, miért ne beszélhetnétek meg közben az élet nagy dolgait?

Valószínűleg ez lehet Pista hitvallása is, mert bármikor varr, be sem áll a szája: sztori sztorit követ, mesél az egri évekről, a kapcsolatairól, a szalon sztorijairól, a vallásról alkotott véleményéről és nagy berúgásokról egyaránt, és tíz perc után már úgy érzed magad a kezei között, mintha évek óta ott ülnél.

Pedig nem volt mindig ennyire felszabadult, extrovertált srác.

Egy Eger melletti kisfaluban nőtt fel két lánytestvérével és keramikus anyjával, aki már akkor felfedezte, hogy a fia rajzkészsége mennyire kiemelkedik a kortársai közül, amikor Isti még csak négyéves volt. A férfi a családjáért és a pedagógusaiért egyaránt nagyon hálás – részben ez vezetett a döntéshez, hogy ő is a tanári pályát válassza –, és sokáig fürdőzött abban a kiemelt figyelemben, amit jó kézügyessége és művészi vénája miatt kapott. (Igaz, saját elmondása szerint később pont ennek itta meg a levét.) A családjától nemcsak művészet iránti elkötelezettséget, de az állatok és a sport szeretetét is megörökölte – első dobermanja és a dzsúdózás élménye nagyban hozzájárult ahhoz az Istihez, aki most szemben ül velem. 

„Míg sok gyereket a szülei beszélnek le a művészi pályától, engem pont abba az irányba tereltek. Én igyekszem ebből kivenni azt, amit ki lehet, de kezdetben például az állatok sokkal jobban érdekeltek”

– meséli, hozzátéve: tizenegy évesen már bejárt az egri egyetem rajzóráira, ahol Földi Péter Munkácsy-díjas művész vette a szárnyai alá. Azonban akkor még nem volt egyszerű feladat az egyébként is későn érő, kissé figyelemzavaros kiskamaszt órákra lekötni az akadémikus rajzi alapokkal – akkoriban még inkább kommandós, kutyológus, kalandor, valamint karatemester jövőről álmodozott.

Tizennégy évesen aztán felkerült a budapesti Kisképzőbe, ám ez több szempontból is törést jelentett számára. A fiúkollégiumban lakva leromlott az iskolai átlaga, és míg a sport – akkoriban a kung-fu – egyre nagyobb szerepet játszott az életében, a tanulás mindig a fontossági sorrend végére került. Így történt az, hogy háromszor kellett nekifutnia az első évnek – de utoljára már újra Egerben.

„Gyerekkoromtól kezdve zsenitudatot építettek bennem, és ennek rengeteg káros oldala volt. Minden rajzpályázatot megnyertem, mindig kiemeltek, és ha irodalomórára nem tanultam meg egy verset, elfogadták, hogy illusztrációt rajzoljak helyette.

Na, a Kisképzőn ez már nem így volt, nem voltam többé kirívó. Az ügyesebbek közé tartoztam, de voltak ott ötször tehetségesebb diákok, és ez egyszerre jelentett óriási inspirációt, de szorongást is. Mivel sosem tanultam meg igazán tanulni, gondjaim adódtak a reáltárgyakkal."

Végül a középiskolát kissé sértetten ugyan, de legalább kiegyensúlyozott körülmények között Egerben fejezte be, innen pedig az egri főiskola rajz- és vizuális kommunikáció szakára vezetett az útja, ahol újra belekerült a korábban ismert csapdába. Ismét a legjobbak között bizonyított, és egy ösztöndíjjal még Koreába is kijutott a természetművészeti szimpóziumra, azonban, mivel az szeptemberig tartott, utána nem tudott elhelyezkedni tanárként. Így hát, mint az osztálya egyik legkiemelkedőbb tehetségű művésze, elhelyezkedhetett…

… nos, a csepeli Tesco árufeltöltőjeként.

És ez az egy mondat gyakorlatilag magába is foglalja Isti életének egyik legfőbb kihívását: hamar kiderült ugyanis, hogy a művészet mint magasztos cél, nem jelent biztos egzisztenciális hátteret, és se rajztanárként, se képzőművészként nem egyszerű vele elhelyezkedni. Kihívásos évek következtek, amikben Isti akkor sem maradhatott volna talpon hosszú távon, ha egy nap nem 24, hanem 48 órából áll. 

Csak a teljesség igénye nélkül leírva, dolgozott óvó bácsiként és karateoktatóként, díszletfestőként filmekben, bölcsis nevelőként magánintézetben, múzeumpedagógusként a Szépművészetiben, rajztanárként egy százhalombattai iskolában – ezeket sokszor egymással párhuzamosan –, mellettük pedig próbált időt szakítani a festésre az Amadeus Alapítvány ösztöndíjasaként. 

Egy szó, mint száz: folyamatos idő- és kapacitáshiányban szenvedett, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy bár imádja a kölyköket, mellettük nem marad ideje az alkotásra, így lassan búcsúznia kellett. Az első óvodából úgy engedték el, hogy annyi különböző ecsetet kapott, ahány gyerek volt ott, mindegyikbe belegravírozva a nevük. A képzőművészi pálya azonban még mindig nem akart beindulni.

Isti akkori kedvese unszolására végre beadta a derekát, és megszerezte első tetováló-felszerelését, majd autodidakta módon gyakorolni kezdett. 

„Nagy áttörés volt számomra, amikor elkészült az első tetkóm a combomra, anno még a Fatum szalonban.

Ott realizáltam, hogy itt tényleg helye van a képzőművészetnek, ezek az alkotók nemcsak másolatokat készítenek magazinokban megjelenő mintákról, hanem fontos az egyéni látásmód és a művészeti közösség.

És ez pont akkor jött, amikor már kiégtem a tanításban.”

Ezzel párhuzamosan az élete más területén is nagy változások álltak be, ekkortájt került ugyanis kapcsolatba az Agár Fajtamentőkkel, akiktől befogadta első kutyáját, Bugát, és önkénteskedni kezdett náluk. Az agarak véglegesen elrabolták a szívét, és életre szóló szövetséget kötött velük. Nevetve meséli: Bugát úgy hozta el, hogy se a korát, se a nemét nem tudta, de nem is érdekelte, annyira belezúgott.

„Emlékszem, hogy tizennégy éves koromban kaptam nagyapámtól egy felhúzós órát, hogy az rendszerességre neveljen. Na, ez egy hétig volt így, aztán elengedtem. Elmondom, mi nevelt rendszerességre: az, amikor harmincévesen meglett az első kutyám.

Szerintem minden gyerek mellé kéne egy állat, mert következetességet, érzékenységet, felelősséget tanít. Nem születünk kutyásnak, de azzá válhatunk.”

Na de vissza a tetováláshoz: neki is keresztül kellett mennie a tetoválók között csak „balatonozásként” emlegetett kulimelós időszakon, amikor stílusbeli megkötések és szigorúbb etikai szabályok nélkül tetovált mulatozó turistákat heti hat napban – és noha lesütött szemmel beszél erről az időszakról, hangsúlyozza: kezdőként ráfért a gyakorlás, itt tanulta meg igazán az alázatot. Egy ponton pedig kikönyörögte a főnökeitől, hadd járjon be a hetedik napon is azzal a feltétellel, hogy ott a saját tervezésű mintáit varrhatja, amikből portfóliót építhet. Végül ez a befektetett munka repítette el a Fine Heart szalonba, ahol már profi közegben, profi körülmények között alkothatott, barátok között.  

„Ott lettem igazán tetováló. Ott tanultam meg olyan dolgokat, amik meghatározzák a tetoválás hagyományait, amik az alapköveket jelentik. Négy évet töltöttem ott, amiért örökre hálás leszek. Végül azért jöttem el újra egyedül dolgozni, mert szeretnék még tanulni, és erre úgy van lehetőségem, ha magamnak osztom be az időmet. Szeretnék könyveket illusztrálni, többet tanulni a kutyákról, rengeteget sportolni, kiállításokat szervezni.

Pár éve áttértem a karatéról a kick-boxra, mellette rengeteget tekerek, most az UltraBalatonra készülök, a párommal pedig csináljuk a Kéktúrát. És ha minden jól megy, idén elkezdem a Gödöllői Egyetemen a kinológia szakot, ahol végre olyan előadásokat hallgathatok a kutyákról, amik igazán érdekelnek”

– mondja, aztán halkan megsúgja: már a csőben van egy új lehetőség is, ugyanis hamarosan saját alkotóteret nyit egy barista és egy cukrász társaságában a Nyolcésfélben. 

Emellett nemrég megkeresték egy csoportos kiállítás kapcsán is, így ismerkedett meg az Önzine és a Pikszis csapatával. „Fantasztikus látni, hogy az elmúlt tíz évben kinőtte magát egy olyan réteg, akik kortársaim, fantasztikus képzőművészek, megértjük egymást, és segíthetjük egymást abban, hogy jobb lehetőségekhez jussunk. A képzőművészet most már nem egy szűk sznob réteg játszótere, hanem valami olyan, ami elérhető bárki számára és inspiráló benne mozogni” – mondja el, miközben telefonján már a következő kiállításához készült terveket mutogatja, amiket egy építész barátjával közösen rendeznek majd be. 

Jól látszik: tervekben nincs hiány, Isti sosem hagyja abba a zsizsgést. Ha nem nézek az órára, valószínűleg estig itt ülnék, de lassan mindkettőnknek indulnia kell. Merse jelzi, szívesen sétálna, én meg edzésre megyek, de hazafelé mindenképp útba ejtem a Pikszist, hogy vessek egy pillantást az ott installált alkotásaira is. Jó látni, hogy ennyi kreatív arc van itthon, akiknek a munkája nemcsak vizuális élményt, de kortörténeti pillanatfelvételt is jelent, amire klassz lesz visszanézni tíz-húsz év távlatából. Ha úgy adódik, majd újra eljövök Istihez – ki tudja, lehet, hogy akkor már nem mint tetováló, hanem mint az ország ismert kinológusa mesél nekünk történeteket. 

Képek: Chripkó Lili/WMN

Takács Dalma