A mi történetünk talán átlagos, vagy csak egy picit eltérő, de biztosan nem a legdrámaibb, legborzasztóbb, legérdekesebb történetek – vagy bármilyen más szempontból a legek – közé sorolandó. Épp ezért, bárkivel megeshet. És – ha csak részleteiben is, de – meg is történik nők, családok százaival nap mint nap. Számunkra ez az út nehéz volt, sokszor félelmetes; aggodalommal, de közben mégis reménnyel teli. Ez a mi történetünk.

Örömből rettegés

Pont ahogy terveztük, 2019 júniusának egy szép reggelén pozitív lett a terhességi tesztem. Jöttek a már ismert rosszullétek, és az első vizsgálatok. A leendő nagytesó, az akkor hároméves Brúnó boldogan konstatálta, hogy a kistestvére növekszik a pocakomban. Minden rendben ment, hármasban hallottuk meg először a baba szívhangját, és miután szuper értékeket mutatott a tizenkettedik heti genetikai vizsgálat is, lassacskán a nagyvilág: a család, a kollégák is értesülhetettek a jó hírről. A tizenhatodik heti ultrahang azonban nem azt hozta, amit vártunk: kiderült, a méretei alapján a magzat két héttel le volt maradva a fejlődésben.

Két hét a terhesség utolsó szakaszában már nem feltétlenül jelentős lemaradás, ilyen korai szakaszban azonban még komoly gondot okozhat.

Az első szülésem nem volt jó élmény, de hogy mennyire negatív nyomot hagyott bennem, azt a második terhesség első heteiben fogtam csak fel igazán. Ezúttal mindenképpen olyan szülészorvost szerettem volna választani, aki amellett, hogy szakmailag is megkérdőjelezhetetlen, emberileg is rendben van, és képes leszek bízni benne. Nagyon sok pozitív vélemény után a Honvéd Kórház egy fiatal orvosát kértem fel, de az elején mégis két lépés távolságból figyeltem, hogy valóban ő lesz-e a megfelelő számunkra. Annak alapján azonban, ahogy ezt a helyzetet, és innentől fogva az egész terhességet kezelte, bebizonyosodott, jól választottam. Az említett ultrahang után mindenről részletesen tájékoztatott bennünket; beszélt a lehetséges okokról, az esetleges további vizsgálatokról. És bár azt kérte, próbáljunk nem izgulni, számunkra egészen aggasztónak tűnt a helyzet.

Kivel van a gond?

Attól kezdve kéthetente ultrahangvizsgálatra jártunk, és miután az elmaradás értéke nem csökkent, megkezdődtek a javasolt vizsgálatok is. Két opció volt: velem vagy a magzattal van valami probléma. Négy–öt hónapos terhesen elképzelni, hogy esetleg a babával lehet olyan gond, ami a terhesség megszakításához vezethet, elviselhetetlen – nem kívánnám az ellenségemnek sem. Miután több orvossal is konzultáltunk, és számtalan vizsgálatot elvégeztek rajtam, bizonyossá vált, hogy a méhlepény valamilyen, – azóta sem ismert – oknál fogva megsérült, és idővel egyre nagyobb területen károsodott, azaz nem működött megfelelően. Ultrahangtól ultrahangig izgultunk, vajon nő-e a magzat, össze tudja-e szedni a számára szükséges tápanyagot, vagy – ahogy az a huszadik héten egy vizsgálat során elhangzott – esetleg nem sikerül megugrania a következő időszakot. A magzat a huszonnegyedik héttől tekinthető életképesnek – eddig kellett tehát eljutnunk, hogy bármi esélye legyen az életben maradásra.

„Nem kicsi a hasad?”

Az élet közben tovább folyt. Esténként testvérváró történeteket olvastunk fel Brúnónak, asszisztáltunk a tervezgetéséhez arról, hogy fog majd játszani a hugival – mert addigra már azt is tudtuk, hogy egy kislányt várunk olyan nagyon. Közben tovább dolgoztam, tárgyalásokra jártam, fogadtam a gratulációkat és az érdeklődő kérdéseket:

„Hányadik hónapban jársz? Oh, igen? Nem kicsi a hasad? A feleségemé nagyobb volt már ekkor, érdekes.”

Hallgattuk a sok „segítő” hozzászólást, és legbelül rettegtünk, hogy egyszer csak vége, nem sikerül megugrania a növekedést. És bár az orvos emlegette már a kórházat, azt reméltük, ha szükség is lesz rá, hogy befeküdjek, ez még távol van tőlünk. A közeledő ünnepekre koncentráltunk – hogy olyan széppé és varázslatossá tegyük majd Brúnónak a karácsonyt, amennyire csak lehet –, és arra, hogy szeressük őt nagyon-nagyon. Még jobban, mint valaha, hisz nem tudtuk, a következő időszak mit hoz számunkra. 

Anya, a rettenthetetlen nem sír

Egy novemberi vizsgálat során azonban kiderült, hogy a helyzet súlyosbodott, az orvosom pedig az állandó kontroll szükségessége miatt azt javasolta, azonnal feküdjek be a kórházba. Teljesen elvesztem még a gondolattól is: Brúnót otthon hagyni napokra, hetekre, sőt, a baba szempontjából legjobb szcenárió szerint hónapokra?! Mindemellett magamra maradni egy kórházi szobában? Azt hiszem, a bebörtönzésem híre sem érintett volna rosszabbul. Végül megegyeztünk, hogy hetente három alkalommal bejárok vizsgálatokra, és amennyiben az értékek nem romlanak, elég, ha legkésőbb december 27-én este befekszem – így még otthon tölthetem a karácsonyt. A terhességem ekkor vált igazán izgalmassá, pedig addig sem volt eseménytelen. Háromnaponta azzal a tudattal mentem vizsgálatra, hogy bármikor bent tarthatnak. Közben teltek a mindennapok: Mikulás-ünnepség, fenyővásárlás, izgalom, hogy vajon mit hoz a Jézuska, óriási séták, boldogság, hisz egy hároméves nem érezheti meg az anyukáján az aggodalmat. A karácsony családi körben telt finom ételekkel, rengeteg ajándékkal, sok mosollyal és boldogsággal – belül pedig rengeteg félelemmel. Ha nem én vagyok „anya, a rettenthetetlen”, akkor biztos, hogy sírok. Sokat.

Ha vannak is nagyobb problémák a tiednél, a félelmeid, az érzéseid attól még jogosak

Végül 27-én együtt összepakoltunk, és elindultunk a kórházba. Pár bent eltöltött nap után, ahogy megismertem a szinte napi rendszerességgel változó szobatársaim történeteit, rájöttem, azon felül, hogy rettenetesen sajnálom magam, hozzájuk képest igazából semmi bajom. Úgy tűnt, Panni – mert ekkor már név szerint őt vártuk – és én teljesen jól vagyunk.

A cél az volt, hogy minél tovább a pocakban maradjon, hogy a szervei minél jobban fejlődjenek, ha a méretei már nem is változnak jelentősen.

CTG-vizsgálat naponta, hetente kétszer ultrahangvizsgálat, flowmetria-ellenőrzés… A kórházi mindennapok ezen kívül elviselhetetlenül unalmasnak tűntek. Egy idő után azonban rájöttem, hogy az ablakon kihajolva felhívni a rég nem hallott barátaimat már majdnem olyan, mint a Városligetben inni velük egy kávét. Szerencsére otthon is minden rendben volt: Brúnó minden várakozásomat felülmúlva fantasztikusan viselte a távollétemet. Megértette, hogy most így kell lennie az én és a testvére egészsége érdekében.

1490 gramm

Eltelt a szilveszter, az új év első napjai, majd január 13-án a reggeli, teljesen normális CTG-eredmény után az orvosom üzent, hogy meg tudná csinálni a soron következő flowmetria-vizsgálatot. Az első, amit az ultrahangkép láttán megemlített, hogy Panni megfordult, és ismét a lábai vannak lefelé – de ennek nem is tulajdonítottunk túl nagy jelentőséget. Az eredményeket látva azonban magához hívta a szonográfus kollégáját, majd közölte, úgy tűnik, ma lesz Panni szülinapja. Sokkot kaptam, megállíthatatlan remegés lett úrrá rajtam. Eredetileg február közepére voltam kiírva, leghamarabb január végével számoltunk a szüléssel – legalábbis én biztos. Ismét elfogott a rettegés: vajon készen áll már ez a pici lány a világra? Pár órán belül előkészítettek a sürgősségi császárra, ahová a férjem is szerencsésen befutott. Közben riadóztattuk a szomszédokat, hogy hozzák el Brúnót az oviból, Mama pedig már vonatra is ült, ha esetleg Gábor nem érne haza időben – minden megszervezve egy pillanat alatt.

Nem tudtam kontrollálni a testem, abbahagyni a remegést. Féltem, aggódtam, szédültem. Ebben az állapotban kerültem be a műtőbe, ahol rengeteg szeretettel, türelemmel, kedvességgel és megértéssel fogadtak. Mindenki profin végezte a dolgát, az orvosomról nem is beszélve. Panni pár perc múlva felsírt, és ahogy egy pillanatra ránézhettem, már tudtam, hogy minden rendben van. 1490 grammal született, harmincöt hétre és hat napra. Gyorsan inkubátorba rakták, én pedig boldogságtól mámoros állapotban, fáradtan lebegtem át a következő órákat.

A koraszülöttosztályon teljesen inkompetensnek érzi magát az ember

Megszületik a babád, de nem rakhatod mellre, ahogy tennéd ösztönszerűen, nem ölelheted meg. Egy kis műanyag doboz felé mutatnak neked, hogy ő az, ott benn.

Amikor először kivehettem az inkubátorból, szinte mozdulni sem mertem, nehogy bajt csináljak – orrszonda, légzésfigyelő a babán, zsinórok mindenütt.

A nővérkék felajánlották, hogy cseréljem ki a pelenkáját, ha gondolom. Ott, az inkubátorban. Teljesen kétbalkezesnek, inkompetensnek érzi magát ilyenkor az ember: nem tudja, hol, hogyan kellene megfognia a saját babáját. Közben megkezdődik a tej fejése: fejőgépek a kis szobában, nyolcan egymás mellett, szigorú menetrendben, háromóránként, papíron vezetve, kis üvegekben gyűjtögetve. Nem volt egyszerű. De megküzdöttünk, és sikerült.

A mi 2020-as sikertörténetünk

Bár Panni extrém kis súllyal, a koraszülöttosztályon lévő sorstársaihoz viszonyítva azonban „idősen” született (ő volt az öreglány), ami teljes szervi érettséget jelentett. Így a kezdeti orrszondát leszámítva semmilyen plusz külső segítségre nem szorult. Ahogy képes lett az önálló evésre, és apránként gyarapodni kezdett, az ott dolgozó nővérek belém vetett bizalmának hála, 1830 grammal hazahozhattuk. Brúnó boldogan jött érte aznap, amikor először találkozhattak. Az orvosom, akinek örökké hálás leszek a profizmusáért, hihetetlen odafigyeléséért, pozitív hozzáállásáért, és azért, hogy családként, emberként tekintett ránk végig, búcsúzóul csak annyit mondott: „Ugye, tudják, hogy ez egy sikertörténet?”. Tudjuk.

Nekünk 2020 így, egy sikertörténettel indult. És végtelenül hálásak vagyunk érte.

Csizmadia Dóra

Fotók: Szabó Gábor