A szavak csodálatos élete – Ma lenne 71 éves Esterházy Péter

–

Hogy jövök én ahhoz, hogy Esterházy Péterről írjak cikket a születésnapja alkalmából, amikor nem vagyok irodalmár? 

Hát, úgy, hogy majdnem tíz évig lehettem annak a baráti társaságnak tagja, amelyikkel rendszeresen összejárt. Minden karácsonykor összejött egy népes, kiváló emberekből álló kör a Római-parti házában. Legendásan finom volt a karácsonyi menü, köszönhetően Péter feleségének, Gittának, aki fantasztikusan főzött, és csodás volt a borfelhozatal is, de akkor én még egyetlen kortyot sem ittam, viszont lenyűgözve hallgattam, milyen hozzáértéssel és szeretettel beszélt Esterházy a borokról.

Nyáron is voltak összejövetelek a kertben, ahol Umberto, a kutya mindig átvette a főszerepet. Péter látszólag nem kedvelte Umbertót, soha nem tudta megemészteni, hogy a gyerekei a tudta nélkül szerezték be, mégis így nyilatkozott róla később: „Ténykérdés, hogy a kutyánk azért lett Umberto, mert a gyerekek így próbáltak engesztelni, mert a hátam mögött vették meg a kutyát. Azt gondolták, hogy ha kollegáról (Umberto Eco – a szerk.) nevezik el, akkor enyhül atyai haragom.

Atyai haragom nem enyhült, de aztán mégis elszivárgott. Maga a kutya szivárogtatta el, akivel nem keveredtem baráti viszonyba, de elláttam rendesen, és ez mélyebb, mint a baráti viszony. Enni adni valakinek.

Nagyon félt a villámlástól, ilyenkor én is vele szenvedtem. Abban volt valami megrendítő. Aztán elkerült Umberto vidékre. Jó dolga volt ott. Amikor évekkel később meglátogattuk, már nem volt fiatal. Az volt a szomorú, hogy nem tudtam százszázalékosan eldönteni, megismert-e.”

Csípős humor

A másik legenda, ami folyton visszatér, ha megidézzük Esterházyt, az a csípős humora. Aki olvasta a könyveit, jól ismerheti a jelenséget, hogy a hosszú mondatok között egyszer csak felrobban egy óriási poén… Egy-egy ilyen után még napokig azon kaptam magam, hogy a legváratlanabb helyzetekben is vinnyogva röhögök  Én is bőven részesültem a csípős humorából, senkit nem kímélt, de nem bántam. Jó volt vele röhögni akár magunkon is. Jó kedélyű volt, de ugyanannyira borongós is. Akkor is mélyen érintette bármilyen igazságtalanság, ha nem őt érte. Ilyenkor mindig körüllengte az empatikus bánat.

Jó kaják és finom italok

A sokadik legenda az evéshez és az iváshoz kapcsolódik. Nagyon tudott enni. Igazi ínyenc volt. A legegyszerűbb ennivalók ugyanúgy elvarázsolták, mint a különleges fogások. Amikor még a Pannónia utcai nagyon kicsi lakásunkba hívtunk egyszer egy társaságot vacsorára, ők is jöttek Gittával, a feleségével.

Bőrös malacsült volt a menü hagymás krumplival. Péter izgatottan sündörgött körülöttem a falatnyi konyhában, amikor kivettem a sütőből a húst. Még tűzforró volt, de már megkóstolta, nem bírta kivárni, amíg bevittem.

Nagyon ízlett neki, azt mondta: igazi művészet úgy sütni a csülköt, hogy kívül ropogós lesz, belül pedig puha marad.

Akkoriban sokkal-sokkal többet főztem, mint mostanában. (Illetve ez mostanság nem igaz, mert megint nagyon sokat főzök, ITT írtam róla a koronanaplómban.) Szárnyakat adott ez a dicséret, utána nagyobb kedvvel csináltam minden ételt. Kellett is a kedv, mert elképesztően élénk társadalmi életet éltünk.

Berlin, Berlin, Berlin…

Életem egyik legeslegjobb korszaka Berlinhez kötődik. A gyerekeim apja kapott egy egyéves ösztöndíjat, és vele egy gyönyörű lakást a Storkwinkel Straßén. Péter sokszor evett nálunk, mert épp akkor – egy másik ösztöndíjjal – ő is Berlinben lakott. Heti rendszerességgel voltak a lakásunkban összejövetelek, sok szállóvendégünk is jött Magyarországról, akik legalább egy hétig maradtak, és olyankor mindig hatalmas társaság verbuválódott nálunk, nagyon szerettük ezeket a bulikat.

A tökmag legendája

Berlinben is lehet kapni tökmagot, különösen a török piacokon, ez valamennyire ehető, viszont az, amit a boltokban árulnak, semmiképp nem ajánlott annak, aki magyar tökmagon szocializálódott. Aki vendégségbe jött hozzánk Berlinbe Budapestről, annak néhány „kötelező” ajándékot kellett hoznia. Tökmagot (egy bizonyos fajtát), gyulai kolbászt, túrót és savanyított káposztalevelet.

A tökmag kardinális kérdés volt Péter számára.

Amint bejött hozzánk, és kapott enni-inni, rögtön a lényegre tért. „Tökmag van?” Persze volt. Mindig volt. Nem bírta abbahagyni. Ha egy egész csomagot raktam elé a tálban, azonnal veszekedni kezdett velem. „Ne tedd elém az egészet, az anyád úristenit, tudod, hogy addig eszem, amíg tart.” Az anyád úristenit. Sokszor használta ezt a kifejezést, de olyan szeretettel mondta, hogy kicsit sem volt bántó.

Ötven spirálfüzet a születésnapjára

Esterházy ötvenedik születésnapja igen jeles esemény volt az irodalmi életben. Hatalmas bulit csaptunk náluk ennek örömére. Tudvalevő, hogy Péter mindig kézzel írt, és egy bizonyos fajta spirálfüzetet kedvelt. Sokáig tanakodtunk, mivel lephetnénk meg, míg végül eszembe jutott, hogy vegyünk neki ötven spirálfüzetet. Az írószerboltban úgy néztek rám, mintha megőrültem volna, amikor kijelentettem, hogy ötven darabot kérek abból a bizonyos füzetből. E. P. is így nézett ránk, amikor beállítottunk a hatalmas csomaggal a buliba.

Nagyon-nagyon örült neki, de megint perlekedett velünk: „Az anyátok úristenit, hogy ilyen őrültségeket tudtok kitalálni”. Persze mindannyian nevettünk. Amúgy ez volt az egyetlen ajándék, amit azonnal a szobája rejtekébe vitt a nyüzsgő társaság elől.

Racionális szeretet

Esterházy a sok-sok bölcsész között a matematikai műveltségével és a racionalizmusával egész másképp szemlélte a dolgokat. Minden megnyilvánulásában ott volt a természettudományok mély ismerete és a racionalizmus, amit a számok világából hozott.  Másként közelítette meg a világot, mert olyan sok szempontot vett egyszerre figyelembe, amire a többnyire bölcsész végzettségű művésztársak képtelenek voltak.

A matematikát ugyanúgy halálosan komoly játéknak tartotta, mint az irodalmat, a filozófiát, a vallást vagy a futballt. Nála ez az egész körbeért. Egyben láttatta vele a világot a matematika, amit képtelenség racionalizmus nélkül megérteni.

Mindig úgy éreztem, a szeretete sem nélkülözi a racionalizmust.

Egyszer Berlinben a Művészeti Akadémiára mentünk egy eseményre, de csak a helyszínen derült ki, hogy igen borsos a belépő. Egyrészt nem volt nálunk annyi pénz, másrészt nem is nagyon engedhettük meg magunknak ezt a luxust. Péternek volt meghívója, neki nem kellett belépőt fizetnie. Mi pedig úgy döntöttünk, inkább hazamegyünk. Ő ezt nem hagyta annyiban.

A bejáratnál álló hölgyet bűbájos németséggel egyetlen perc alatt rábeszélte arra, hogy a vele lévő másik kiváló magyar író és a felesége mennyit emel majd az esemény fényén. Csak mondom, hogy amúgy a Nobel-díjas Günter Grass tiszteletére gyűlt össze a neves társaság… Szóval ehhez képest elég érdekes logika mentén vitt be bennünket az Akadémiára, de ő ilyen volt. Igazságtalanságnak érezte volna, ha nem mehetünk be a drága belépő miatt.

Van egy nő. Szeret.

Az Egy nő című Esterházy-kötetet digitálisan is el lehet olvasni, mindenkinek ajánlom, aki eddig kihagyta, IDE kattintva kiderül, milyen mélyen ismerte Esterházy a nőket. Minden – hozzá valamennyire közelálló – nőnek bókolt. Mondott valami szépet, átölelte, de néha kicsit többet is megengedett magának.

Megadta a módját az evésnek, az írásnak, az életnek, a futballnak, ahogy az udvarlásnak is.

Nem mintha bármit is akart volna az illetőtől, egyszerűen és elegánsan közölte, hogy kedvére való a hölgy társasága. Velem is sokat „cicázott” (jó-jó, ez huszonvalahány éve történt), de olyan sármos volt, hogy nem lehetett haragudni rá. Az ő könyve ihletett például ERRE az írásra. Mertem bátor lenni. Sokat kaptam tőle. 

„Mindezt majd megírom még pontosabban is”

Esterházy sokat idézett mondatával fejezem be az írást. A szív segédigéi című megrendítően jó könyvének ez az utolsó mondata. Szintén olvasható teljes terjedelmében a Digitális Irodalmi Akadémia oldalán.

Annyi bizonyos, hogy a magyar irodalom és a közélet is fájdalmasan nélkülözi azt a szikrázó és elegáns szellemet, ami annyira jellemző volt rá. Igazán nemes lélek volt, a szó minden értelmében. Az a burjánzó családtörténet, amivel megajándékozott bennünket, nem csupán az Esterházy-család története, nem történelem és nem is „csak” irodalom, hanem ennél sokkal, de sokkal több. Az igazság. Ez még akkor is így van, ha „Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot”.

Both Gabi

Kiemelt kép: Stekovics Gáspár