Both Gabi: A karantén elviselhetetlen szabadsága – Koronanaplók

–

Huszonhat napja itthon – három kamasszal

Március kilencedike óta nem voltak iskolában a gyerekeim, és valószínűleg ebben a tanévben már nem is nagyon mennek. Nem mondhatnám, hogy túlságosan örülnének ennek a váratlan „szabadságnak”. Még a fiam is vágyik az iskolára, pontosabban a közösségre. Esténként hosszan beszélgetünk arról, mennyire megviseli őt ez a helyzet. Bár alapjáraton nem rajong az iskoláért, mégis vágyakozva mesélte, milyen volt, amikor a földszintről föl kellett rohanniuk – tornaóra után – a negyedik emeletre, ahova becsöngetés előtt három másodperccel érkeztek meg, majd lihegve ültek a padban, aztán minimum negyedóráig fogalmuk sem volt, miről is beszélt a tanár.

A karantén idején minden társas kapcsolat felértékelődik, és a leghétköznapibb dolgok is kiemelt helyet kapnak az emlékezetben, ahogy a vágyakban is.

A digitális oktatás buktatói – szintén három kamasszal

Mindannyian tudjuk, micsoda heroikus erőfeszítésébe került a pedagógustársadalomnak, hogy gyakorlatilag a semmiből hozzanak létre működő oktatási platformokat. Le a kalappal előttük, mély főhajtás.Tényleg! 

Arra viszont kevesen számítottunk, hogy a gyerekeink, akik elvben már a digitális korban nőttek fel, mennyire nem tudják, hogyan kell digitálisan tanulni. Persze, honnan is tudhatnák? Nyilván van olyan kivételezett gyerekcsoport, amelyik kapott erre való felkészítést, de a nagy átlagnak fogalma sincs, hogyan kell egyáltalán elkezdeni.

A mi iskolánkban az informatikaórán még mindig az óvodások szintjén folyik az oktatás a hatodikos gyerekek számára. Legalábbis ezt szűrtem le abból a keserves első hétből, amelyet a fiammal együtt szenvedtünk végig, ennyi ideig tartott, mire nagyjából átláttuk a helyzetet. 

Majdnem biztos vagyok abban, hogy az oktatást azzal kellett volna kezdeni, hogy megtanítjuk a gyerekeket az éppen használatos platformok kezelésére... Akkor talán sok család élete nyugodtabb lett volna  az első pár napban.

A fiam gyakorlatilag nem tudott aludni a stressztől. Semmit nem értett, én sem tudtam neki segíteni azon kívül, hogy megpróbáltam nyugtatni, pedig megnéztem egy csomó tutorialt a YouTube-on, de ez is kevésnek bizonyult. Végül a gyerekek egymástól tanulták meg a felület kezelését, még szerencse, hogy elég sok informatikus apuka van az osztályban, gondolom, ők segítettek nekik.

A mostani oktatási rendszernek muszáj okulnia ebből a helyzetből, mert nem csupán arról van szó, hogy a gyerekeink digitális kompetenciái nem elegendők az otthoni tanuláshoz, hanem arról is, hogy nem tanítottuk meg őket tanulni.

Nincsenek módszereik, technikáik, szinte teljesen elveszve bolyonganak a digitális térben, ha valós ismeretek megszerzéséről van szó, nem pedig vicces videók osztogatásáról.

A lányaimnak sem ment zökkenőmentesen az átállás, majdnem egy hétig tartott, amíg felállt a rendszer, ami előtte többször összeomlott. Aztán az első napon olyan mérhetetlen mennyiségű feladat zúdult rájuk, hogy cseppet sem irigyeltem őket.

Antiszakácsnőből élelmezésügyi felelős – még mindig három kamasszal

Normális esetben hétköznaponként igen ritkán főzök, megvannak a jól bevált csatornáink a főtt ételek beszerzésére, illetve megvoltak. De most muszáj főznöm.

Nem vagyok benne biztos, hogy el tudjátok képzelni, mennyi ételt pusztít három nagykamasz. Az egyik gyerekem ráadásul vega, neki külön főzök.

A szokásos sült krumpli-pizza-spagetti-tengelyből most ki kellett mozdulniuk. Egyelőre jól veszik az akadályokat. Igyekszem velük lépést tartani...

Nagyon hálás vagyok például Mautner Zsófi Insta-oldalának, mindenképp próbáljátok ki a medvehagymás krumplilevesét savanyú káposztával és tejföllel. A lányaim is habzsolták. (A fiam rá sem nézett persze…) Annyit főztem belőle, hogy négy napig ettem, de a negyedik napon eszembe jutott anyukám húslevese, amit karácsonykor ettünk utoljára… És nagyon összeszorult a szívem attól, hogy nem tudom, mikor jön el az a pillanat, amikor a forró levest fújva újra elönthet a teljes boldogság. Levest én is tudok csinálni, de a boldogságot valahogy soha nem sikerül belefőznöm.

Amúgy erősen visszaszorítottuk a húsfogyasztásunkat a magas árak miatt. Egyébként is döbbenetesen sokba kerül három kamaszgyerek etetése, de azt hiszem, megteszi most az is, ha kicsivel több tojásos ételt fogyasztunk, és sokkal-sokkal több zöldséget meg gyümölcsöt. Én például most konkrétan karalábéfüggő lettem.

Vannak azért jó dolgok is – megint csak három kamasszal

A fiammal, aki nemrég múlt tizenhárom éves, és még van benne egy kis „maradék gyerek”, megint nagyon intenzív lett a kapcsolatom, pedig már kezdett a nagyfiúság miatt zárkózottabb lenni, de most éjszakába nyúlóan társasozunk, kártyázunk, kockázunk és dumálunk. Az ő lelkét nyomja legjobban a karantén. Igyekszem hát enyhíteni a szorongását… Itt látható a jó kis játékos túlélőkészletünk.

A lányaim pedig kiválóan elszórakoztatják egymást, és néha engem is bevesznek a buliba. Rengeteget röhögünk együtt. ÍRTAM pár napja egy cikket a mesék életmentő szerepéről a karantén idején, abban már vallottam arról, hogy a mostani jó viszonyunkat a mindennapos mesélésnek köszönhetem. Tizenhat és fél évem van abban, hogy most nem megyünk egymás agyára.

Mozgás!

Több mint öt éve naponta háromszor mindenképp le kell mennem az utcára, ha esik, ha fúj, és most már akkor is, ha önkéntes karantén van. Merthogy a belváros közepén, az ötödik emeleten egy kutya nem tudja elvégezni a dolgát (bár azért néha tesz rá kísérletet, de csak ritkán).

Lujzi kutya minden alkalommal elkísér engem vécére, nem tudom az okát, valószínűleg ellenőrizni szeretné, hogy nem eszem-e véletlenül… Dacára annak, hogy ez eddig még soha nem fordult elő, minden alkalommal tiszteletét teszi a mellékhelyiségben. (Biztos, hogy nem eszel? – kérdezi a tekintetével). Ilyenkor megpróbálom neki elmagyarázni, hogy mi is ennek a folyamatnak a lényege, vagyis miért üldögélek a vécén, de az istennek se képes megérteni, mit kellene csinálnia.

Úgyhogy maszkban, kesztyűben, hülyére fertőtlenítve mindent, reggel, délben és este sétálunk. Ha az idő engedi, és a gyerekeket is sikerül kicsalogatnom, akkor – az embereket kerülgetve – együtt sétáltatjuk Lujzit. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor voltak utcán, ritkán jön össze, és nem is nagyon erőltetem, féltem őket.

A lányaim mozgás gyanánt féktelenül táncolnak és énekelnek itthon, ahogy én is (sokkal kevésbé féktelenül), a fiam pedig súlyzózik. Pár napja belekezdtem egy remek, könnyen elvégezhető gyakorlatsorba, ami tizenöt percet vesz igénybe, viszont utána úgy érzem magam, mint akit kicseréltek. Öt tibeti rítus a neve, keressetek rá. Tényleg csudajó. Persze néha vigyorgok magamon, hogy egy jógaszőnyegen tibeti rítusokat végzek az ötödik emeleten, de ha egyszer jólesik…

Minden rosszban van valami jó!

A világháló összeköt, és persze szét is szakít, ám most jóval több az összefogás, mint a széthúzás. Az egyik gyerekem iskolaorvosa például írt a szülőknek, hogy bármikor hívható, ha szükségünk van rá, szívesen ad tanácsot telefonon. Szívmelengető felajánlások tömkelegéről olvashatunk a közösségi oldalakon, sokszor kapom magam azon, hogy szipogok, amikor egy-egy ilyen elér hozzám.

Egy történet, ami örökre összeköt bennünket

Néhány éve ÍRTAM egy könyvajánlót a Levél a királynak című elmondhatatlanul jó könyvről, szerencsére jó sokan elolvastátok, ennek is köszönhetően a második kötete is megjelenhetett magyarul, ami szintén zseniális. Nemrégiben – a könyv alapján – készült a Netflixen egy sorozat ugyanezzel a címmel. Sajnos két nap alatt befaltuk a fiammal együtt, és elhatároztuk, hogy újraolvassuk a könyvet, mert annyi nosztalgikus emlék ébredt bennünk a film láttán. Nagyon „píszí” lett a sorozat, talán kicsit túlságosan is az, és természetesen hihetetlenül gazdag kiállítású, elképesztően igényes. Annak, aki olvasta a könyvet, mégis hiányérzete lehet, mert az a mélység, ami egy jó könyvnél elengedhetetlen, nem feltétlenül fér bele egy sorozat kereteibe. Mégis ez a pár óra jó volt arra, hogy tökéletesen kizárjuk a külvilágot, abszolút elfelejtettük, mi van körülöttünk. Szóval nézzétek meg a Netflixen a Levél a királynak első évadát, ha egy kicsit bele akartok feledkezni valami jóba.

Szerelem, szerelem, szerelem…

Az van, hogy már több mint három hete nem találkoztam a barátommal, mert baromi beteg voltam, féltem, nehogy elkapja tőlem a nyavalyát. Aztán jöttek a korlátozások, neki viszont be kellett járnia a munkahelyére tömegközlekedéssel, maszk nélkül, mert akkor még nem lehetett szerezni semmilyen védőfelszerelést.

Szóval ez átfordult abba, hogy most már attól félek, ő szedte össze a vírust – még akkor is, ha nincsenek tünetei.

Micimackó alaptézisét az életem minden területére tudom alkalmazni: „Ezeknél a méheknél sohase lehessen tudni.”

(„You never can tell with bees.”) Micimackónak most is igaza van. Sajnos…

Ezért aztán fogalmam sincs, mikor fogunk találkozni legközelebb. Nem mondhatnám, hogy jó a kedve, mert ő egyedül él, nekem meg, ugye, azért van társaságom. Én sem örülök ennek a helyzetnek, de tuti, hogy nem érezném magam biztonságban, ha találkoznánk, mert a külön élő pároknál ajánlott kétméteres távolságot nem hiszem, hogy meg tudnánk tartani… 

Lehet, hogy már el is kezdődött a világvége?

Arra jutottam derűsebb pillanataimban, hogy ez még nem lehet a világvége. (De talán kicsit közelít hozzá.)

Azért micsoda óriási fricska a globalizált világ számára, amiben már szinte mindent meg lehet csinálni, hogy egy makacs vírus romba dönti a gazdaságot, megállítja az elképesztő, esztelen pénzhajhászást, és lelassítja a Föld energiáinak kizsigerélését. 

Ebből (talán) most már a politikusok is megértik, miért nem szabad a saját országuk egészségügyét és oktatását feláldozni az ostoba és kisszerű politikai játszmák terepén.

Biztos vagyok abban, hogy ha egyszer vége lesz a pandémiának, akkor jobb hellyé változik a világ.

Nagy hatással volt rám Jane Goodall egyszerű, érthető és megindító videója, mindenképp nézzétek meg, és tegyétek magatokévá a gondolatait. 

Vigyázzatok magatokra, vigyázzunk egymásra! Rajtunk múlik, milyenné tesszük az új életünket.

Both Gabi