–

Nyolc évvel ezelőtt kezdődött. Akkor húsz kilóval kevesebb voltam, mint most, és három éve egyedül neveltem a gyerekeimet. Egy negyvenes nőt képzeljetek el három kicsi gyerekkel, aki beleburkolózott a mesék felhőjébe. (Gyerekkönyvekkel foglalkoztam akkoriban.) A női önbecsülésem romokban hevert. Nem tudtam elképzelni, hogy létezhet olyan pasi a világon, aki ilyen kondíciókkal érdekesnek tarthat engem. Olyan zárt voltam, mint egy páncélszekrény.

Sírtam, amikor valaki kiposztolt egy képet magáról és a párjáról. Sírtam, amikor láttam, hogy mások nem egyedül töltik az életüket. Sírtam, de csak akkor, amikor egyedül voltam. És nagyon-nagyon egyedül voltam. A külvilág annyit látott belőlem, hogy repkedek egyik gyerekirodalmi rendezvényről a másikra, hajnali háromkor is válaszolok a levelekre, és szinte mindenhova cipelem magammal a rendkívül strapabíró gyerekeimet.

Aztán nyolc évvel ezelőtt megtörtént a csoda. Jött egy pasi, aki szeretett. Olyannak, amilyen akkor voltam. És most is szeret, amikor húsz kilóval több vagyok.

Hamar kiderült, hogy ez nem egynyári szerelem lesz, hanem annál sokkal erősebb a kötődés.

A nagy boldogság nálam majdnem mindig azzal jár, hogy boldogan zabálok. És mivel a pasi, aki szeret, nagyon bírja, ha jó éttermekben finom ételeket tömhet belém, elkezdtem lassan, de biztosan hízni. Először csak két kilót, aztán, négyet. Ebből lett – öt év után – tíz kiló. És most, nyolc évvel később, húsz olyan kiló van rajtam, ami egyáltalán nem hiányzott rólam.

Igyekszem odafigyelni az evésre, és tényleg rendszeresen járok tornázni, az egyik kedvenc közös tevékenységünk pedig a jó vacsorák mellett a futás. De mindig is hízásra hajlamos voltam, és a klimax óta minden egyes dekáért, amit leadok, véres verejtékkel kell küzdenem.

A pasim persze simán lefogy egy hét alatt öt kilót. Két gyümölcsnapot tart, kihagyja a vacsorát, elmegy futni, és máris öt kilóval kevesebbet mutat a mérleg.

Én bezzeg hetekig nem vacsorázom, hetente háromszor megyek sportolni, elhagyom még a teljes kiőrlésű kenyeret is, és három hét alatt, mondjuk, két kilót fogyok. (Nincs igazság a földön, na!)

A testparáim hosszú sorában a hasam foglalja el az első helyet. Hasra hízom. Ott látszik meg leghamarabb, ha fölszedek két kilót, és ott látszik legkevésbé, amikor leadok hetet.

Van egy pasim. Szeret. A hasamat is szereti.

Nem a csípőm körkerülete határozza meg az irántam való érzelmeit. Engem szeret. Így, ahogy vagyok.

Az sem érdekli, hogy megereszkedtek a melleim. Majdnem hét évig szoptattam. Érdekes is lenne, ha nem ilyenek volnának. Szereti, hogy anya vagyok. Szereti, ahogy szeretem a gyerekeimet. Mindenben támogat, a tenyerén hordoz(na, ha elbírna).

A nyolcadik közös évünk után egy nappal úgy ébresztett a pasi, aki szeret, hogy megcirógatta a hasamat. Amit alvás közben nem tudok behúzni, pedig amúgy elég jó vagyok hasbehúzásban.

Szóval megcirógatta a hasamat, mert indult dolgozni. És persze előtte hagyott engem aludni. Mert tudja, mennyi restanciám van belőle. Simán megcsinálta magának a kávéját, kivasalta az ingét, és nem bánta, hogy tegnap elfeledkeztem arról, hogy megvegyem neki az uzsonnára valót.

És este megint elvisz vacsorázni. Hogy megünnepeljük ezt a nyolc évet.

Lehet, hogy ettől újabb kilók szaladnak rám.

De van egy pasi. Aki szeret. A hasamat is.

És hogy én szeretem-e őt?

Szerintetek?

Both Gabi

 A képek a szerző tulajdonában vannak