Kovalcsik Kriszti: „Egy olyan világot szeretnék, ahol senki nem érdemel díjat azért, mert szolidáris”
Interjú a Hadas Kriszta Közösségépítő-díj nyertesével
Kovalcsik Kriszti Lustalányként vált ismertté a magyar Insta-közösség berkeiben, holott ennél távolabb nem is állhatna tőle jelző. Kriszti, noha a saját bevallása szerint napjai nagy részét mackónadrágban, egy laptop mögött tölti, valójában hegyeket mozgat meg: amellett, hogy őszinte posztjaival egy szolidárisabb világért szólal fel, kérlelhetetlen nyíltsággal veszi górcső alá a nőket, anyákat, családokat érintő társadalmi és politikai kérdéseket is. A közönség Krisztinek szavazta meg a WMN Fesztiválon átadott SzuperWMN Hadas Kriszta Közösségépítő-díjat, ami – noha természetéből kifolyólag keserédes elismerés mindannyiunk számára – Kriszti elmondása szerint a legfontosabb díj, amit valaha kaphatott. Takács Dalma kérdezte az influenszert.
–
Takács Dalma/WMN: Egy hét telt el a WMN Fesztivál óta, ahol átvehetted a Hadas-díjunkat. Milyen érzés most visszatekintened erre a napra?
Kovalcsik Kriszti: Őszinte leszek, borzasztóan rettegtem a díjátadótól, három napig nem is aludtam előtte. Ritkán megyek sok ember közé, szerintem a tavalyi évemben összesen találkoztam annyi emberrel, mint szombaton. Ráadásul itt rengeteg olyan személy volt, akit nagyon tisztelek, és ettől meglehetősen szorongtam – és ez nem a jófajta izgatottság volt.
Az viszont, hogy elnyertem ezt a díjat, olyan nekem, mint egy színésznek az Oscar. Úgy érzem, ezzel mindent elértem, amit valaha akartam, innen nincs tovább.
Csak még mindig nehezen küzdök meg az érzéssel, hogy méltó vagyok-e rá.
T. D./WMN: Érdekes, amit mondasz, mert ha valaki akkora követőtáborral bír, mint te, azt gondolnám, a vérében van a szereplés.
K. K.: Nagyon más a kettő. A digitális világban a saját tempómban haladok, és én szabom meg, mit láthatnak belőlem. Ha nincs kedvem vagy érkezésem rá, akkor hetekig nem posztolok. Én nem figyelem az algoritmus alakulását sem, mindig pont annyit teszek ki, amennyit komfortosnak érzek. Ezzel szemben ezen a gálán nemhogy kiállni, de még beszélni is kellett.
És bár korábban kértétek a jelöltektől, hogy írjunk össze egy kis beszédet arra az eshetőségre, ha mi nyernénk, de én nagyon nehezen vágtam ebbe bele. Nem akartam elkiabálni a dolgot. Bár nagyon szerettem volna nyerni, a kategóriám többi jelöltjét nézve azt éreztem, én érdemlem meg legkevésbé a díjat. Itt mindenki rohadtul megérdemelte volna az elismerést, úgy éreztem, inkább nekik járna a figyelem.
A mikrofon szinte mindig ahhoz kerül, aki hangosabb, és nem feltétlenül ahhoz, aki fontosabb ügyet képvisel. Ezeknek a nőknek ugyanúgy járna a figyelem, sőt!
Én annyit teszek, hogy szolidáris vagyok. És őszintén szólva szomorú dolognak tartom, hogy ez már önmagában díjat érdemel, ez alap dolog kéne, hogy legyen.
T. D./WMN: Ez igaz, de ettől még messze járunk. És nyíltan kommunikálni a saját történetedről, kiállni fontos társadalmi ügyekért, cselekvésre késztetni másokat is nagyon bátor dolog.
K. K.: Igen, és nyilván azért sok erőt adnak azok a kommentelők, követők, akik időnként megírják, hogy az én hatásomra álltak ki magukért egy nehéz élethelyzetben, vagy miattam támogatták az Örökbe fogadok egy ovit-mozgalmat. Ez pedig jó visszajelzés arra vonatkozóan, hogy még ha csak csepp is vagyok a tengerben, attól még a saját szintemen megtehetem a tőlem telhetőt. Akkor is, ha ez a laptop előtt, macinaciban történik. Egy átlagember is teheti jobbá a világot.
T. D./WMN: Ami az imposztor-szindrómát illeti. Az utóbbi időben sokan szkeptikusan állnak az „influenszer” kifejezéshez, hiszen ez már egy olyan ernyőfogalom, ami gyakorlatilag bármit takarhat a mosópor-reklámozástól kezdve a nőgyógyászati aktivizmusig. Hogy érzed, neked mit jelent? Lehetséges, hogy emiatt a kissé eltorzult jelentés miatt vannak ilyen ellentmondásos érzéseid a díjjal kapcsolatban?
K. K.: Három éve még biztosan le akartam volna rázni magamról az influenszer címkét, de ma már nem. Szerintem a lényeg az, hogy hogyan használjuk azt a mikrofont, amit kaptunk.
Nekem nincs vele bajom, ha valaki üdítőt meg nyaralást reklámoz, ez tök oké. De ha lehetőséged van rá, és fel tudod erősíteni olyan közösségek hangját is, akik máskülönben nem kapnának nyilvánosságot, akkor azt gondolom: influenszernek lenni rohadt menő dolog.
Ha több, vagy kevesebb együttműködésem lenne, egyaránt nyugodtan aludnék. Azzal viszont nem, ha eltartanék magamtól közügyeket. Azt gondolom, aki ezt a címkét viseli, annak kutya kötelessége kiállni olyan ügyek mellett, amik a társadalmat érintik. Én szeretek influenszer lenni, és ha visszanézem a posztjaimat, azt érzem, tényleg fontos kérdések mellett álltam ki.
T. D./WMN: Egy utolsó kérdésem lenne még. Hogy definiálnád azt, hogy hétköznapi hős?
K. K.: Valaki, aki az átlagnál egy kicsit több energiát fektet abba, hogy ne csak neki legyen jó, de a többieknek is. És ez megnyilvánulhat abban, hogy ha a karácsonyi ebédnél bullyingolják az unokatesódat a testsúlya miatt, akkor te mellé állsz. Vagy ha a közértben magad elé engeded az öreg nénit, aki csak egy kiflit vesz. Résen lenni és figyelni, hogy tudsz-e valakinek úgy segíteni, hogy nem feltétlenül származik belőle előnyöd.
Kiemelt kép: Chripkó Lili
