Oldja meg holnapra, doktornő! – Egy fiatal, kisgyerekes kórházi orvos egy napja

–

0.12 Elalvás után, félálomban. Anyaaaa, apaaa, félek. Semmi baj, kislányom, gyere, bújj hozzánk.

1.25 Azt álmodom, hogy vízbe estem, és fulladok. Ágy ring, mint egy hajó a tengeren. Viharos tengeren. Puha talpak fojtogatják a nyakamat. Horkolás három szólamban, egy nagy és két kicsi. Ezek szerint az iskolás is csatlakozott. Nem csoda, hogy nem férünk el.

6.03 Az iskolás ágyában ébredek, nem emlékszem, mikor kerültem oda. Nagyon fáj a derekam, és elfeküdtem a nyakamat is.

6.14 Úristen, el fogunk késni. Mennünk kell. Drágám, ébredj, mennünk kell. Gyere, feküdj vissza, hozok kávét. Nekünk kakaót. Nektek kakaót. Isteni a kávé. Isteni a kakaó, mondja a nagyobbik, miközben a kisebbik kirúgja a kezéből. Jaj, a kedvenc ágynemű… mindegy, futnunk kell.

6.58 Fél ötnél tovább nem tudok maradni, mondja a bébiszitter, akinek kifizetjük a teljes havi fizetésemet. Elviszi és hazahozza a középsőst. Ha beteg, itthon marad vele. Ugye, hazaérnek. Hazaérek, mondja a férjem, talán már négyre is. Keveset operálunk, fogy az anesztes.

7.07 Fent hagytam a telefonom. Rendben, fuss vissza, addig megfordulok.

7.36 Este találkozunk. Ma nem. Holnap este találkozunk. Ó, basszus, ügyelsz? Elfelejtettem. Ügyelek. Puszi. Szeretlek. Szeretlek. Kitartás.

7.50 Reggeli megbeszélés a Vörös zónában. Huszonhat Covid-pozitív van, négynek enyhe, huszonkettőnek középsúlyos vírusos tüdőgyulladása van. És van tizenhárom gyanús eset. Közülük legalább öt biztos pozitív lesz. A többit felszabadíthatjuk, és mehetnek másik osztályra, vagy haza, ha jobban vannak. A megbeszélés végén már csak fél füllel figyelek, az asztal alatt az Fb-t nézem.

A negyedik bé anyukás csoportjának a bejegyzéseit olvasom. Zúgolódnak, hogy milyen nehéz volt a matekfelmérő. Kurvára elfelejtettük. Ráírok sms-ben a fiamra. Nem felejtettem el, írja vissza azonnal, biztos szünetük van. És milyen lett? Kettes. Szegény kisfiam. Kettes lett a gyerek matekfelmérője, mert elfelejtettünk segíteni neki, írom a férjemnek. Most megyek a műtőbe. Most akkor az én hibám? Otthon se voltam, ügyeltem. Basszus, miért lenne az ő hibája. Bármit mondok, kritikának veszi. Dehogy, nem azért írtam, válaszolom.

Doktornő, itt van? Megtenné, hogy a megbeszélés alatt nem nyomogatja a telefonját? Igen, főorvos úr, elnézést, itt vagyok. Szóval ma maga vizitel a Covid-pozitív folyosón. Igen, tudom. Honnan tudja? Én vagyok az ügyeletes. Igen, persze.

12.54 Végeztünk a vizittel a Covid-osztályon. Először a súlyosakat néztem végig. Kettő közülük fiatal, két negyven körüli férfi. Elég jól bírják a nehézlégzést. Óriási áramlással megy beléjük az oxigén, így is alig 92 százalék körül van a vér oxigén telítettség. Az ő korukban az 97-98 százalék kellene hogy legyen. Ijesztő a CT-felvételük, csupa homály, azt sem tudom, hol folyik a gázcsere abban a meggyötört tüdőben. Kérték, hogy fektessük össze őket. Bár nem ismerik egymást, de állítják, hogy úgy könnyebb. Meg kellett ígérnünk, hogy egyikük se hal meg. Tudja, doktornő, mi, fiatalok félünk a haláltól, mondja az első. Mire a másik: És mi, romák még annál jobban is félünk.

A fiatal cigány ember kövér, cukorbeteg, nem túl jó a helyzete, de túl vagyunk az első hét napon, talán nem lesz rosszabb. Én sose láttam még halott embert, mondja az első. Ne nézz így rám, méltatlankodik a második.

A negyedik kórteremben annyira meleg van az overall, maszk és arcvédő alatt, hogy kicsit kivetkőzünk a nővérrel, hogy ne fulladjunk meg. Amikor visszavesszük a menetfelszerelést, megnézek két idősebb nőt. Gyógyulnak. Egész jól bírják, így hatvan felett. Fegyelmezettek. Felülnek és hasra fordulnak, ha kérjük, és velünk együtt örülnek, hogy jobbak lesznek az értékeik. Az oxigénmaszkot fegyelmezetten viselik.

A következő kórteremben két idősebb férfi fekszik, állandóan lekapkodják magukról az oxigént és szoronganak. Sajnálom szegényeket, próbálok beszélgetni velük. Ijedtek, a mamát akarják. Aki nem az anyjuk, hanem a feleségük. Ők azok a férfiak, akiket kiskorukban az anyjuk, felnőttkorukban a feleségük gondoz. Akiknek mindig kikészítették a ruhát. Sőt, segítettek felvenni is. Akiknek egész életükben megmondta valaki, hogy hova álljanak és mit mondjanak.  A kedves külső  időnként basáskodó férfit rejt, aki otthon terrorizálja a családját. Ezek ketten nem olyanok. Simán teszetosza bácsik. Persze, nem könnyű elviselni a bezártsággal súlyosbított fulladást.

Összességében nem rossz a helyzet az osztályon. Úgy tűnik, hogy ma senkit nem kell lélegeztetőgépre tenni, és nincs menthetetlen sem. Elhúzódik az idő, megint azt érzem, hogy el fogok ájulni a melegtől. Még egyszer kivetkőzünk, én egy szál fehérneműben kiállok a vécéablakba, és magamra engedtem a hideget. Utána megyünk végig a többi kórtermen.

14.18 Lemegyek a büfébe. Mármint a bezárt büfébe. Egykor bezárt. A francba. Hol vannak a régi szép idők, amikor a lakosság lelkesen küldött nekünk enni-innivalót?! Átmegyek az udvaron a főépületbe, ott háromig nyitva vannak. Saláta van? Saláta nincs, rántott húsos szendvics van. Mindenki állandóan salátát akar. Mik vagytok, nyulak?, kérdi és vihog a kövér büfésnő. Tegez minket, fiatal orvosokat. Ha mindenki mindig salátát akar, miért nincs több adag, kérdezem. Mondtam én is a főnöknek, de hiába. Azt mondja ő is, hogy mik ezek a fiatal doktornők, nyulak? Akkor kell rántott hús, vagy nem kell? Köszönöm, kérek. Pont ezt mondja a főnök is, meglátod, Ilus, a salátazabáló kákabélűek megeszik a rántott húsos szendvicset is, ha nincs más. Lesz valami más is? Még egy szendvicset, vacsorára, köszönöm. Na, mit mondtam, okos ember a főnököm.  

14.38 Facebook negyedik bé csoportja. Kenyeret kelesztenek az anyukák, bár ritkábban, mint tavasszal. Home office-olnak. Szépen felöltöznek otthoni munkára is. Szép a körmük is. Csupa ötöst kap a gyerekük. Irigykedem. Azért illendőségből nyomok néhány szívecskét. Hol van, doktornő?, szól rám az osztályos nővér, a főorvos úr égen-földön keresi.

17.57 A főorvos utasít, hogy készítsem elő holnapi távozásra azokat a betegeket, akiknél megjött végre az eredmény, és nem igazolódott a koronavírus-fertőzés. Végül nem tudok ezzel foglalkozni, mert folyamatosan jönnek az új betegek. Igazolt pozitívak, fulladósak és gyanúsak is, ezerféle bajjal, felborult cukoranyagcsere, szívelégtelenség, veseelégtelenség, vastagbéldaganat miatti kezelés következtében kialakult vérszegénység, emlőrák miatt kialakult mellkasi folyadékgyülem, hasi fájdalom, lábszárfekély, dohányos hörghurut és még sorolhatnám. Többen nem igényelnének kórházi ellátást, azonban a háziorvosi szolgálat alig érhető el, így itt kötnek ki nálunk. Közben nyolc betegnek érkezett meg a negatív eredménye. Hat nem is akar hazamenni, panaszkodnak erre-arra. Aki hazamenne, azt nem fogadják. A család is panaszkodik erre-arra. Hogy nem tudják vállalni az anyuka, apuka, nagynéni otthoni ellátását. Féltik a munkahelyüket. Nem, aki otthon dolgozik, az sem tudja megoldani a betegfelügyeletet. Oldja meg holnapra, utasít a főorvos telefonon.

19.07 A Józsi úr sem kell senkinek. Valójában nincs is szüksége kórházi kezelésre. A családnak sincs szüksége rá. Éjjel ordít, nappal alszik, felügyeletre szorul. Nem beteg, „csak” évtizedes alkoholizmusának következményeitől szenved. Agya összezsugorodott, elméje elborult, idegeinek huzaljai felrostozódtak, kiszáradtak, lábai fájdalmasan zsibbadnak, járása bizonytalan. Hasa a megnagyobbodott májától és a hasvíztől feszesen elődomborodik, a kitágult vénák medúzafej-szerűen kanyarognak kidülledő köldöke körül. Józsi úr átmeneti tudatállapotában káromkodik, és a földre pisil. Közben újabb és újabb betegek érkeznek.

20.40 Lerogyok a nővérpihenőben. Egy diplomás és két szakápolóval toltuk végig a mai napot, vendégnővérek. Van még egy segédnővérünk is reggelig.

21.04 Új beteget ad fel az SBO. Idős hölgy, végstádiumú rákos daganattal a medencéjében, lázasnak érzi magát, fáj a dereka. Nem köhög, nem fullad. Kiderül, hogy fertőzött a vizelete, és rossz a veséje. Kap antibiotikumot, folyadékpótlást. Nehezen alszik el, többször odarendeli a nővért és engem is. Alig állunk a lábunkon. Látja rajtunk a fáradtságot, és hirtelen megváltozik. Ne haragudjanak, kedveskéim, utálatos öregasszony vagyok, tudom. Elcsípjük egymás tekintetét, az övében a régen elmúlt fiatalság élénk és dacos villámai, az enyémben a régen nem dacos és főleg nem élénk fiatalság kihunyó fényeit és a haragomat láthatja. Megfoghatom a kezét?, kérdezi. Elszégyellem magam. Nemsokára visszajövök, mondom neki utána. Aztán reggelre meghal, semmit nem tudunk tenni.

23.03 Megnézem a telefonomat. Másra úgysincs erőm. A gyerekekről lekéstem, ma nem beszéltem velük.

Az anyukás Facebook-csoportban a mai leckét beszélték ki, arról is lemaradtam persze. Újra rám tör a szorongás. Arckrémekről, körömlakkokról cseverésznek. És van egy hosszú vita a Covid-járványról. Szidják az egészségügyet. Mit szidják?! Fröcsögnek. Hogy elérhetetlenek vagyunk. Hogy idegen hatalmak fertőznek mindent. És majd a védőoltásnak nevezett méreggel fogják őket kiirtani. És hogy a maszk egészségkárosodást okoz. Nem bírom tovább olvasni. Lehunyom egy percre a szemem.

0.08 Hívnak a nővérek. Józsi úr pizsamaalsó nélkül kitört a folyosóra. Jolán, ordítja, Jolán, gyere ide, a kurva anyádat. Megint verést akarsz kapni, te? Jolán állítólag a felesége. Mások szerint a menye. Hosszú, gombás karmok vannak Józsi úr lábán, és amikor erővel belerúg a nővérpultba, leszakad az egyik nagylábujjáról. Ömlik a vér, ordít a fájdalomtól. Jolán, gyere ide, zokogja, ezek itt engem megölnek. A nővérek nehezen tudják lecsitítani. Legalább már van két negatívja, mondja az egyik nővér. Képzelje, doktornő, amikor ugyanezt csinálta pozitívan, és mi overallban, maszkban, fejvédőben kergettük.

Nem akarom elképzelni. Haza akarok menni matekozni a kisfiammal és babázni a kislányommal. A rohamszerűen rám törő lelkiismeret-furdalástól elakad a lélegzetem. Egész nap nem gondoltam rájuk. Micsoda anya vagyok?, gondolom ezredszer. Home office-ban szeretnék lenni, kovászos kenyeret sütni, maszkot hímezni szeretnék, online jógázni vagy akvarellt festeni, és real time-ban a férjemmel lenni. Jolán!, hallom az üvöltést.

1.23 Elbóbiskoltam. Felriadok a telefonra. Mentő jött, beteget hoztak. Covid-fertőzés, áll a beutalón. Mi a panasza?, kérdezem az idős nőt. A menyem azt mondta a mentőknek, hogy lázas vagyok és köhögök, válaszolja rezignáltan. Még a lázamat se mérte meg, álmomból költött fel, meg akart szabadulni tőlem, magyarázza. Kérdőn a mentőkre nézek. Mindkét ápoló megvonja a vállát. Nem tudjuk, hol az igazság. Mire kikérdezem és megvizsgálom és elküldöm röntgenre, hajnali kettő lesz, fél háromkor hozzák vissza a beteghordók. Amikor a nővérek ágyba teszik, elkezd sírni. Nem kellek senkinek, mondja. Nincs tüdőgyulladása, sem láza, de akár lehetett is. Nem tudjuk, hol az igazság.

5.27 Aludtam legalább három órát. Nem tudok lezuhanyozni. Nincs hideg víz, ami a csapból jön, tűzforró. Nem lehet megjavítani, mondja a kórházi szerelő. Semmit sem lehet megjavítani, minden régi, ócska, törött vagy szakadt.

7.03 Levizitelek, és átadom az osztályt az ügyeletes orvosnak.

10.00 Végigküzdöttem magam a reggeli dugón, és majdnem elaludtam az egyik lámpánál. Huszonnégy óra nem alvás fél ezrelék véralkoholszintnek felel meg. Egy sörrel nem lehet vezetni, ügyelet után lehet.

10.10 Ruhában lefekszem a kanapéra, és azonnal elalszom.

11.30 Anya, anya, hazaküldtek, riadok fel a kisebbik hangjára, mert tüsszentettem. Hogyhogy hazaküldtek? Nem érték el sem a doktornőt, sem a kedves férjét, mondja szemrehányón a bébiszitter. Ránézek a telefonomra, lemerült. Tudna maradni?, kérdezem óvatosan, csak egy kicsit, próbálkozom. Sajnos nem tud.

12.30 Anya, anya, ne aludj el!, riadok fel újra az óvodás hangjára. Legózunk. Aztán ebédelünk. Hétvégi maradékot. Délután együtt alszunk. Mennyei délutánunk van.

16.20 Anya, kaptam egy fekete pontot, hazaértek a fiúk. Szegénykém, miért kaptál fekete pontot? Mert nem csináltuk meg a házit. Milyen házit? Azt, amiben egymást le kellett volna rajzolnunk. Mások szülei megcsinálták. És ti nem. És én fekete pontot kaptam. Szegény, szegény kisfiam. Este hétig tanulunk. Anya, ne aludj, hallom félfüllel. Szegény, szegény kisfiam.

19.00 Anya, anya, leestem a hintáról, aludhatok veletek?, kérdezi az óvodás, amikor megjönnek az apjával. Nem aludhatsz, válaszoljuk kórusban. Leáll a magánrendelő, mondja hirtelen a férjem. Megfagy bennem a vér. Miből fizetjük a törlesztést?, kérdezem, és majdnem sírok. Elmegyek háziorvosi ügyeletbe, az jó pénz, válaszolja. Alig fogunk találkozni, és már tényleg sírok. Megoldom, ne aggódj. Vagy beállok a McDonald’sba, egész jól fizetnek. Én pedig Lidl-pénztáros leszek, és teledobállak áruval. Nevetünk, a gyerekek boldogan ugrálnak körülöttünk, hogy minket örülni látnak.

20.00 Vacsora, fürdés, mese, anya, anya, ne aludj.

22.00 Megszerelmeskedlek, mondta a férjem. Hulla vagyok, mondom. Kár lett volna kihagyni, gondolom utána mégis, és szorosan hozzábújok. Magához ölel, megfogja és megsimogatja a kezemet. Megoldunk mindent, ne aggódj. Éhen fogunk halni, mondom. McDonald’s- és Lidl-dolgozóként, röhög, éppen hogy el fogunk hízni.

0.14 Álmomban mekis fánkot eszem, megakad a torkomon, fuldokolni kezdek. Puha talpak nyomják a nyakamat. Horkolás három szólamban, egy nagy és két kicsi. Ezek szerint az iskolás is csatlakozott. Újabb holnap van.

Havas Juli*

 Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images
*A szerző nevét kérésére, személyiségi jogaira való tekintettel megváltoztattuk.