Talán egyszer nem boldog pocakok között ülve kell órákat várniuk azoknak, akik éppen vetélnek

–

Azt gondoltam eddig, hogy a vetélés már agyonbeszélt téma

Podcastok, cikkek, szivárványbabák ünnepe – egyre több szó esik a meg nem született babák gyászáról. És mégis, amikor én kerültem erre az útra, fogalmam sem volt, mit kell tennem.

A második gyermekemet vártam, amikor megérkezett a laboreredmény. A HCG-szint nem emelkedett megfelelően. Aznap egy enyhe barna pecsételés is elindult. Tudtam, mit jelent.

Két barátnőmmel beszéltem. Az egyiküknek nem volt hasonló élménye, a másik azt tanácsolta, várjak. Egy szülésznő viszont, akinek elküldték a laboreredményt, azt mondta, menjek be a kórházba, mert van, amikor még vissza lehet fordítani a folyamatot.

Este ott ültünk az asztalnál a párommal és a kisfiunkkal. A másnapi születésnapi zsúrjára készítettük az ajándékokat, közben pedig fogalmunk sem volt, mit tegyünk. Hova menjünk? Melyik kórházba? Egyáltalán menjünk? Senkit nem értünk el telefonon. Még a nőgyógyászomat sem, akihez egyébként negyvenezer forintért jártam tízperces vizitekre.

Bennem közben ott volt a kettősség. Hagyjam a természetet a maga útján haladni, vagy tegyek meg mindent?

Hiszen még nem történt igazán semmi. Nem véreztem erősen, nem fájt a hasam. Csak ott volt a kezemben egy laboreredmény és néhány barna folt.

Végül autóba ültem, és bementem abba a kórházba, ahol az első gyermekemet szültem. Fogalmam sem volt, hova kell mennem, így besétáltam a baleseti ambulanciára. Kedvesek voltak, és felküldtek a nőgyógyászatra. Ott már hullottak a könnyeim.

Tudtam, hogy épp megy el a babám

Jólesett, hogy van tere a fájdalmamnak, és nem kell mindezt a gyerekem előtt elfojtanom. Közben azon is szorongtam, vajon szabad-e itt lennem. Nem fognak leszidni? Nem mondják majd, hogy „minek jöttem”?

Bennem volt minden, amit az elmúlt 38 évben ebben a rendszerben megtapasztaltam.

De nem ez történt.

A fiatal nővér csak annyit mondott:
– Jó, hogy jött.

Ennyi kellett.

Hogy azt érezzem: habár egyedül ülök itt, mégsem vagyok egyedül. Van helye annak, amin keresztülmegyek.

A doktornő is kedves és alapos volt. A vizsgálat meggyorsította a folyamatot. Még ott volt minden. Még láttam azt, aminek pár hete annyira örültem. De kimondta: elkezdődött a bevérzés. Egy másik ultrahangon már látszott, hogy ez már a vetélés.

Nekem sok eszközöm van már arra, hogy egy ilyen helyzetet megéljek

Képes vagyok kifejezni az érzéseimet, tudok sírni, segítséget kérni. De emögött hosszú évek önismereti munkája van. Rengeteg pénz, energia, pszichodráma, terápia.

Közben egyre erősebben érzem, hogy ezeknek az eszközöknek nem luxusnak kellene lenniük: helyük lehetne a nevelésben, az oktatásban, az egészségügyben is.

Másnap vissza kellett mennem a laboreredmény miatt. Addigra már erősen véreztem, és a hasi fájdalom is egyre fokozódott.

Reggel ugyanúgy el kellett látni a gyerekünket. Elindítottuk az iskolába, és szóltunk a tanárának, hogy most nehéz időszak van itthon.

Talán erről külön cikket is lehetne írni. Arról, hogyan beszélünk egy majdnem nyolcéves gyerekkel, mi zajlik anya testében és lelkében. Mert amikor látja, hogy az anyja sír, fáj a hasa, kórházba megy, akkor valamit úgyis érezni fog. A kérdés csak az, mit kezdünk ezzel.

Hazudjunk? Tegyünk úgy, mintha semmi nem történne? Miközben sokan úgy nőttünk fel, hogy gyerekként éreztük: anyával valami baj van, de nem szabad kérdezni.

Én húszéves voltam, amikor kiderült, hogy tízéves koromban lett volna egy testvérem. Akkor értettem meg, anyukám miért sírt hónapokon keresztül. Addig azt hittem, én csinálok valamit rosszul.

Mi azt választottuk, hogy őszinték leszünk. Csak a legszükségesebbet mondjuk el. Tudja, hogy anya most szomorú, nincs jól, sír. De azt is, hogy ezen majd át fog menni.

Sokat segített, hogy közel áll hozzánk a természet. Azt mondtuk neki: van úgy, hogy a tojásban látjuk, lehetne belőle kispipi, de nem mindegyikből lesz kiscsibe. Ez így van az embereknél, az állatoknál, az egész természetben is.

Nem tudom, jól csináltuk-e, mert erre sem volt mintánk

De azt láttam, felszabadító volt neki, hogy sírhatott. Kimondhatta, hogy ijesztő látni, amikor anya nincs jól. Közben össze tudtunk kapcsolódni ebben a veszteségben. Lehetett kérdezni, újra és újra visszatérni ugyanazokra a kérdésekre. Szóltunk az iskola felé is, hogy most nehezebb időszak van.

Közben ugyanúgy tudtunk nevetni, játszani, kapcsolódni. Mert ez is az élet.

Szerintem a gyereknek nem az segít, ha azt mutatjuk, hogy nincsenek nehézségek, hanem az, ha megmutatjuk, hogyan lehet átmenni rajtuk.

Másnap, amikor visszamentem a kórházba, azt éreztem, visszacsöppenek az elmúlt 38 év valóságába

Elmondtam, hogy tegnap este itt voltam vetélés miatt, és a laboreredményem felől érdeklődnék. A fiatal, kigyúrt srác eldobta a tollat:
– Hát és én itt magával mit kezdjek? Miért ide jött? Fogalmam sincs, mit kezdjek magával.

Megálltam, vettem egy nagy levegőt, és azt mondtam:
– Kezdjük újra. Én most éppen vetélek. Tegnap este azzal küldtek haza, hogy jöjjek vissza az ambulanciára a laboreredmény miatt.

A férfi teljesen megdöbbent.
– Nagyon sajnálom. Nem tudom, ilyenkor mit kell csinálni, megkérdezek valakit.

Aztán visszajött, elnézést kért, és elmondta, hogy valószínűleg a nőgyógyászati ambulanciára gondolhattak. A „valaki”, akitől segítséget kért, már nagyon kedves volt. 

Szerencsés vagyok, mert van egy kétbetűs vacak a nevem előtt. Ami semmit nem jelent, mégis teljesen más lesz tőle a hangnem. Nevetséges.

Nagy nehezen megtaláltam az ambulanciát. Közben egyre erősebbek lettek a görcseim és a vérzés is. Az ambulancia az onkológia mellett volt. Azt hittem, gyors lesz az egész, mert előző este azt mondták, csak öt percre ugorjak be a laboreredményért. Nem így volt, sokat kellett várni.

Közben hallottam, ahogy egy nénivel ordítanak az onkológián. Ott, ahol a legtöbb ember csendben nyelte a könnyeit. Én is a saját könnyeimet nyeltem, miközben két nagy pocak között ültem, és tudtam, hogy az én babám éppen távozik.

Az asszisztensnő kijött ordítva:
– X néni! Nem érti, hogy mióta várunk magára? Jöjjön már!

Nekem ott már semmi veszítenivalóm nem volt.
– Hű, de bunkó a másik „néni”…

A váróban többen felkuncogtak. De senki nem szólt rá. Mindenki attól félt, hogy akkor vele is így fognak beszélni.

Hosszú várakozás után végül elmondták, hogy nem kell szurit kapnom, hazamehetek folytatni a vetélést.

Aztán mennem kellett a kisfiamért az iskolába. Útközben azon gondolkodtam, vajon hány nő csinálja ezt ugyanígy. Csendben. Egyszerre gyászolva, testi és lelki fájdalmak között, miközben tovább kell vinni az életet.

Az iskolában volt a legnehezebb

Leültem egy padra a napsütésben. Kimondhatatlanul fájt a hasam, és csak reméltem, hogy nem vérzik át a betétem. Jó volt látni a fiamat. Jó volt erőt meríteni abból, hogy boldogan játszik. És jó volt látni azt is, hogy olyan helyen vagyunk, ahol meg lehet pihenni. Ahol rendben van, ha egy anyuka csak ül egy padon.

Néztem a gyerekeket, a homokvárakat, a fogócskát. Amikor úgy éreztem, kicsit összeszedtem magam, hazamentünk.

Addigra a párom is hazaért. Segített. Nekem már csak lefeküdni volt erőm. Akkor jött a csúcspont. Remegtem, iszonyúan fájt a hasam. A testem dolgozott. Aztán sok órán át aludtam. Amikor felkeltem, jobb lett. Testileg is, lelkileg is.  

Autóztunk, kártyáztunk, beszélgettünk. Nevettünk azon, hogy a fiunk új angol szót tanult:
– Quiet!

Gyógyító beszélni erről, kiírni magamból

Vettem egy kis fekete szíves nyakláncot. Segít emlékezni. Segít nem elfojtani ezt az egészet. Segít az a tudat is, hogy talán emiatt majd egyszer más nem úgy ül otthon, hogy fogalma sincs, mit tegyen.

Talán egyszer másképp beszélnek majd azokkal, akik vetélnek. Talán egyszer nem boldog pocakok között ülve kell órákat várniuk.

Közben azt is láttam, hogy ezek az egészségügyi dolgozók emberfeletti munkát végeznek. Láttam egyiküket, ahogy egyszerre vesz vért, köt be infúziót, segít fürdetni, kötöz, laboreredményeket néz – és egy percre sem ül le.

Azt az éjszakai fiatal nővért örökre magammal viszem. Mert mindezek közepette képes volt rám nézni, és azt mondani:

– Jó, hogy jött.
– Jó helyen van.
– Itt vagyunk.

Abban a pillanatban pontosan ezt adta nekem: azt az érzést, hogy nem vagyok egyedül. Szerintem ő eléggé jól volt ahhoz, hogy kapcsolódni tudjon egy másik emberhez.

Miért ne lehetne segíteni azoknak is, akik nincsenek jól? Akik emiatt ordítanak a betegekkel.

Miért ne lehetne ennek helye az oktatásban, a képzésben? Miért kell ezekért napi harmincezer forintot fizetni? Bárcsak lenne kutatás arról, mi történne, ha az egészségügyi dolgozók segítséget kapnának ahhoz, hogyan bánjanak emberekkel, hogyan ismerjék fel, mi történik bennük. Például azt, hogy dél van, még nem ettek, százhúsz beteget láttak el, túlterheltek, és fogalmuk sincs, hogyan segítsenek saját magukon. Közben abban is segítséget kapnának, hogy őket is lássa valaki.

Mert emberfeletti munkát végeznek. Talán nem büntetni kellene azokat, akik kiégnek vagy ordítanak, hanem segíteni nekik.

Azért írtam le mindezt, mert hátha valaki most ugyanezt éli át otthon, és azt érzi, egyedül van. Pedig nincs egyedül.

És talán azért is, mert érzem, hogy valami már elindult a fiatal orvosokban, a nővérekben. Azokban, akik képesek azt mondani:
– Itt vagyunk.

Én pedig csak remélem, hogy ez a változás tovább áradhat, és egyszer majd természetes lesz segítséget kérni.

Embernek maradni akkor is, amikor valaki éppen darabokra törik.

WMN szerkesztőség