A legkevesebb, amit tehetünk, hogy gondoskodunk azokról, akik a frontvonalban vannak – Így segítik anyukák az egészségügyi dolgozókat

–

Azt szoktuk mondani, hogy egy fecske nem csinál nyarat. Nos, tényleg nem, de az az egy fecske történetesen szól egy másiknak, ami megint szól még egynek, és hirtelen seregnyien csivitelnek együtt, és ettől már bizony érezhetjük, hogy tényleg közeledik a melegebb évszak. Így álltunk neki mi is tavaszt csinálni (amiből később majd nyár lehet): összedugtuk a fejünket, és csivitelni kezdtünk.

Az okot vagy a miérteket szerintem nem kell magyaráznom. A szülők, a pedagógusok, a takarítók, a bolti eladók, meg igazából mindenki benne van. Nyakig. De ténylegesen az egészségügyben dolgozók vannak még mindig az első frontvonalban; emberfeletti, amit mindennap végigcsinálnak, tulajdonképpen már egy éve.

Már nem tapsolunk esténként, az ablakokba kitett piros szívek kezdenek fakulni. Mindenki elfáradt. Ők a legjobban.

Egy falat csoki vagy keksz is rengeteg pluszenergiát tud adni, de talán inkább maga a gesztus jelent nagyon sokat, hogy azt nekik szánták, valaki gondolt rájuk.

Tavaly karácsonykor már volt egy hasonló KarantÉNsüTEAM projektünk, ami szintén nagyon sikeres volt; akkor a mentőállomásoknak sütöttünk, hihetetlenül sokan jelentkeztek arra is.

Harmath Eszter, a KarantÉNkonyhám csoport alapítója megkeresett egy héttel ezelőtt, hogy a kórházakban dolgozó ismerősei is jelezték, nekik is jólesne egy kis sütemény. Sütne ő megint, de ehhez ő egyedül nem elég (pedig dehogynem, nézd csak, Eszter, mit indítottál el!), segítsek neki ebben, kérjük meg a Nem ősanyák csoport tagjait is. Mondanám, hogy tipikus anyukacsoport, de nem az. Elég nagy a taglétszámunk, 19 ezer nő segíti és támogatja egymást itt. Igen, tudom, ez biztos ellentmondásnak hangzik, de itt tényleg nincs ítélkezés, nincs kioktatás, nincs tabutéma, röhögünk, sírunk, segítünk egymásnak. Édesanyák vagyunk, alapvetően ez mégsem egy kismamacsoport, inkább belevaló, modern nők közössége, akiknek egyébként gyermekeik is vannak. Minden téma szóba jöhet, ami egy jó kávé vagy egy pohár bor mellett csajok között felmerül. Ebben a hihetetlen virtuális női menedékben lehetek én adminisztrátor. A csoporttagok már ismerik a rendszert, és ennek megfelelően kommunikálnak egymással, nagyon ritkán kell beavatkozni a beszélgetésekbe. A mi csoportunk testvércsoportja Eszter KarantÉNkonyhám csoportja, innen a barátságunk, innen az ismeretség.

Összedobtam egy posztot Eszter ötletéről, és mivel jelenleg a katonaság vezényli az egészségügyi vonalat, viccesen katonai toborzóként fogalmaztam meg. Elég pozitív volt a poszt fogadtatása, még nevetgéltünk is ezen Eszterrel, mert mondtam, hogy kicsiben neki se kezdjünk, ha csináljuk, akkor csináljuk nagyban vagy sehogy, ezért megosztottam a saját oldalamon is. És akkor itt jön egy igazi kattintásvadász mondat, de ami ezután történt, arra tényleg egyikünk sem számított. Ömleni kezdtek a kommentek és a megosztások, mindenki első szóra ugrott.

Több mint 1200 ember jelentkezett egy hét alatt az ország különböző pontjairól.

Mivel hirtelen lett nagy a kínálat, elkezdtük begyűjteni mellé a keresletet is. Egyeztettünk a kórházakkal, hogy milyen járványügyi szabályokra kell odafigyelnünk, mit vihetünk, mire van szükségük. Nagyon megható volt egyébként hallani a vonal másik felén lévők reakcióit erre az egész kezdeményezésre, bevallom, hogy elég sokszor pityeregtem…

Engedélyeket kértünk, és kaptunk kapcsolattartókat is, akiknek jelezhetjük, ha éppen csomag érkezik. A szeretetpakkok meg tényleg elindultak a kórházakba.

Mivel országos megmozdulássá nőtte ki magát a dolog, ketten már kevesek voltunk arra, hogy levezényeljük ezt az egészet, de az az igazság, hogy nem is volt rá szükség, mert önellátóvá, vagyis inkább önszervezővé vált a mozgalom, a nagy tömeg több kisebb csoportra osztódott. Saját csoportokat hoztak létre, önállóan beosztották, hogy ki mikor mit visz a saját kórházuknak.

Vannak, akik csak a fuvarozásban tudnak segíteni, ők szégyenlősen szabadkoztak, hogy nem tudnak sütni, pedig szerintem nincs miért, elképesztő segítség már az is, ha valaki elviszi a süteményeket vagy palackos vizeket.

A jelentkezők zöme anyuka, dolgozó nők, vállalkozók, zsúfolt mindennapokkal, home office-szal, digitális oktatással, mégis segíteni szeretnének. És mivel mi nem állhatunk oda a lélegeztetőgépek mellé, ez a minimum, amit megtehetünk, hogy gondoskodni próbálunk azokról, akik viszont tényleg ott vannak.

Apróság, de a visszajelzések és a reakciók alapján mégis nagyon sokat számít. 

Szóval amit igazából ezzel az írással mondani szeretnék mindenkinek: köszönöm!

Köszönöm, hogy csatlakoztatok!

Győrik Léna

Kiemelt kép: Őszi Szilvia