Buster Keaton vagyok, és ez itt a Jackass! – Az ember, aki a halállal flörtölt minden forgatási napon

–

Noha Hollywood némafilmes aranykorában legendák sora született a filmszínészek és színésznők szívfacsaró, rejtélyes vagy épp frivol magánéletéről, az egészen bizonyos, hogy Buster Keaton kvalitásairól nem kellett mitológiát gyártani. Pedig úgy szól a fáma, hogy a kis Buster már ötéves korában képzett artista volt, ami azért mégiscsak korainak tűnhet kissé. Pedig igaz.

Merthogy Buster – eredeti nevén Joseph Frank Keaton – mutatványoscsaládba született, egyszerre tanult meg járni és esni. Mármint nem úgy, mint az átlagos gyerekek, hanem profin: a Buster nevet a színész saját elmondása szerint nem más ragasztotta rá, mint Harry Houdini, aki szemtanúja volt, hogy a kisfiú lezúg néhány lépcsőfoknyit, aztán sértetlenül felkel, és megy tovább. (Más források szerint ez egy George Pardey nevű színész előtt esett meg, de hát a Houdini kétségtelenül jobban hangzik.) A szabadulóművész alig hitt a szemének, és el is nevezte az ifjú kaszkadőrpalántát Busternek, ami a korabeli szlengben nagyjából annyit jelenthetett, hogy ezt a nem mindennapi gyereket nem olyan könnyű összetörni.

Hát, ebben sajnos tévedett. De átmenetileg legalább valóban mindenálló lett a fiú.

Gyermekbántalmazás vagy családi móka?

Ahogy a kis Buster cseperedett, egyre nagyobb szerepet kapott a családi, Harry Houdinivel közös varietében: a Keaton Houdini Medicine Show Company (amely a színpad mellett gyógyhatású készítményeket árult, innen a név) fő attrakciója a kis Buster lett, aki sértetlenül esett-kelt a színpadon.

Keaton később elmagyarázta, hogy a titok abban rejlett, hogy ő tényleg járás közben tanulta meg, miként kell úgy tompítani az eséseket, hogy karcolás nélkül ússza meg a mutatványokat. Háromévesen (!) már fellépett szüleivel hármasban az olyan hangzatos műsoraikkal, mint A sérthetetlen kisfiú vagy A legdurvább szám, amit valaha színpadon láthattak. Noha Keaton élete végéig kitartott amellett, hogy az olykor kifejezetten erőszakosnak tűnő jelenetek közben az apja valójában sosem ért hozzá, és sosem bántotta, a titkuk a tökéletes technikai kivitelezésben rejlett,

nem volt ritka, hogy feljelentették a családot gyermekbántalmazásért, és előfordult, hogy letartóztatták a szülőket, hiába bizonygatta a kis Buster, hogy egy árva karcolás sincs a testén.

(Elképzelhető a jelenetek brutalitása egyébként, ha belegondolunk, hogy a XX. század elején ekkora felháborodást voltak képesek kiváltani…)

Szaktudás és precizitás

Keaton minden egyes jelenetét maga igyekezett felvenni – ettől csak a filmstúdiók tudták néha eltéríteni: a főmuftik ugyanis hallani sem akartak arról, hogy az aranytojást tojó tyúkjukat agyoncsapja vagy feldarabolja valami. Egyik híres interjújában a színész-rendező elmondta: azt, amit ő tud, lehetetlen imitálni. Ezek nem trükkfelvételek, és ha valaki mímelni próbálná, amit ő előad a vásznon vagy amit a színpadon gyerekként művelt, gyorsan belebukott volna.

Ugyanis ő maga is rendszeresen közvetlen életveszélyben volt egy-egy felvétel során, és olykor csak az mentette meg az életét, hogy szó szerint úgy mozgott, olyan reflexekkel reagált, akár egy macska.

Abban a híres jelenetben például, amelyben szó szerint ráomlik egy ház homlokzata (amit 2020-ban újra meg újra elővesznek a közösségi oldalakon az évünk méltó leképezéseként), annyira precízen kellett például kimérnie, hova álljon, hogy egy szeg feje jelölte a pontos helyszínt. Ha akár csak néhány centivel arrébb áll, szörnyethal a díszlet alatt.

via GIPHY

Keaton védjegye a keskeny karimás, lapos kalap, amelyet kezdetben ő maga, később felesége fazonírozott: a tetejét levágták, és cukros vízzel keményítették a szalmát, hogy minél látványosabban törjön. Tört is: filmenként jó, ha féltucattal megúszta a dolgot.

Funny face

Mindez azonban Buster Keaton művészetének csupán az egyik fele. A másik ugyanilyen fontos összetevő a mimika. Ami elsősorban a kultúrtörténet legrezzenéstelenebb arcát jelenti: ha épp átmegy rajta egy autó, Keaton akkor is rezignált képpel tűri a sorsát. Ez szolgáltatja a komikumot.

És ez a kép, noha időben ugyanott van, mint Charlie Chapliné, mi több, kettejük felfogása a filmről is rokonítható, mégis ellenpontja Chaplinének. Buster Keaton nem akar viccesnek tűnni. Ő attól vicces, hogy átlagos. Hogy a legsúlyosabb csapást is enyhén lefittyedő ajakkal tűri, és legfeljebb az varázsol némi életet a vonásai közé, ha feltűnik a színen a nő.

Keaton arca örök rejtély, s épp ezért úgy képes a világ egyik legnagyobb nevettetőjét szolgálni, hogy az ne váljék bohócszerűvé. Megkockáztatom: Buster Keaton kifejezetten szép és vonzó férfi volt.

És az ő távolba révedő tekintete, sokat megélt arca köszön vissza később, immár noirban, Humphrey Bogart vonásaiban, az örökké titokzatos, a legnagyobb emberi drámákat is faarccal tűrő karakterekben.

A némafilmeket sokan vádolják sekélyes színészi játékkal. Nos, egy időskori interjúból tudjuk, hogy

fénykorukban Keaton és Chaplin érdekes versenyt folytatott egymással: azon versengtek, melyikük képes kevesebb felirattal „lehozni” egy-egy játékfilmet. Azaz: mindketten arra törekedtek, hogy a játékukkal vezessék a nézőt.

Egyvalami mégis összetörte

A húszas években Buster Keaton lényegében folyamatosan dolgozott: szerepelt és rendezett, mint egy megszállott. Aztán jött a hangosfilm, és a hangok hirtelen elnyomták a filmtörténet egyik legizgalmasabb arcát.

Keatonnal az történt, amit az Ének az esőben Lina Lamontja próbál kézzel-lábbal megakadályozni: művészetét, hírnevét kisatírozta az új technológia.

A világ többé nemcsak látni akart, hanem hallani is, mi több, elsősorban hallani: a hangzatos szerelmi vallomások, a zenés-táncos filmek maguk alá temették a férfit, aki képes volt egy szegen álldogálva sértetlenül túlélni egy ház leomlását – és nem kértek többé az ő formanyelvéből.

A mellőzött színész-rendező a harmincas években alkoholista lett, kétszer is elvált. Harmadik, Eleanor Norrisszal kötött házassága sokat segített, hogy rendbejöjjön az élete, és végül a negyvenes évektől volt egy második virágkora, méghozzá annak köszönhetően, hogy a televízió újra felfedezte magának a némafilmeket. A nosztalgikus népszerűség új szerepeket és egy saját tévéshow-t is hozott neki. Ettől függetlenül Buster Keaton karrierje a legkevésbé sem volt egyenes vonalú.

Orson Welles azt mondta: az 1926-os, The General című Keaton-klasszikus vígjáték műfajának csúcsa, és valószínűleg a legjobb film, amit valaha forgattak. 1960-ban életmű-Oscart kapott, két csillaga is van a hollywoodi Hírességek Sétányán, Los Angeles városában június 16. hivatalosan is Buster Keaton-nap.

Ennek a különös karriernek az esszenciáját azonban talán inkább Garry Moore komikus visszaemlékezése adja át.

Ugyanis amikor Moore megkérte Keatont, hogy árulja el, hogyan képes azokra az elképesztő esésekre, Keaton kigombolta a felsőjét, és megmutatta, hogy a felsőteste tele van kék-zöld foltokkal.

Nem tudom, ki lehetne-e találni ennél megejtőbb, szomorúbb mozzanatot Hollywood elpusztíthatatlanjáról.

Csepelyi Adrienn

Kiemelt kép: Getty Images