Az elvarázsolt kastély, ahol a saját démonaid ijesztgetnek – Megnéztük a Visszatérés Epipóba című filmet

–

Akármilyen hülyeség – visszatekintve én is így látom –, valahogy nem sejtettem, hogy ez a film ilyen mélyen felzaklat. Nem vagyok a témában közvetlenül érintett – gondoltam. Nem történt velem gyerekként szexuális bántalmazás. Nem jártam budapesti elitgimnáziumba. Nem táboroztam képzeletbeli királyságban, a családom nem volt része annak a pesti értelmiségi körnek, amelyikben ez a hírhedtté vált eset megtörtént. Még a tévéből sem ismertem személyesen Sipos Pált, pedig ott voltam hozzá a legközelebb. Csak nézőként emlékszem rá, mert ha egyszer láttad (és abba a korosztályba tartoztál, amelyiknek a műsorait készítette), nem tudtad nem megjegyezni: tényleg karizmatikus és vonzó volt. Igen, ez a legtöbb, amit elmondhatok: hogy műsorkészítőként nagyra tartottam.

Más szempontból persze közel álltam a filmhez, hiszen a kezdetektől követtem a készülését, ismertem egy-egy szereplőjét – miattuk tehát drukkoltam neki és izgatottan vártam.

Úgy vártam, mint azokat a filmeket, amikben benne van az ígéret, hogy nagyot fognak szólni, mert ott van bennük a tehetség. 

Na, és akkor úgy a huszadik percnél elkezdte valami összefacsarni az arcom és könnyek törtek elő a szememből, ami úgy a negyvenedik percig nem is akart abbamaradni. Nem tudtam volna megfogalmazni, miért. Olyan volt, mint egy mélyről feltörő láva. Milyen gombot nyomott meg bennem, te jó ég? Mi van itt elásva, aminek a létezéséről sem tudtam? Minek kéne utánajárni? 

Tulajdonképpen ezt akarom elmondani, csak elég nehezen megy.

Adott egy film, amiről most már elég pontosan lehet tudni, miről szól, hiszen az eset 2014 óta ismert: Sipos Pál televíziós szerkesztő-műsorvezető, korábban a Trefort gimnázium magyartanára és a szendrői nyári tábor vezetője fiatalkorú fiúkat molesztált szexuálisan. A botrány oka pedig nem pusztán ez a tény, hanem az, hogy milyen környezetben. Nem egy nevelőintézetben, ahol a gyerekek mögött nincs védőháló, nincs szülői háttér, ahol teljesen kiszolgáltatottan állnak egy ilyen helyzetben, nem is egy gettó közepén, ahol a kamaszok a fél életüket az utcán töltik, nem.

Sipos az ország intellektuális elitjének kellős közepén szedett áldozatokat, okos, művelt, tájékozott felnőttektől körülvéve, büntetlenül, éveken (vagy akár évtizedeken) át. 

Ezt azonban már tudjuk Magyari Péter 444-en megjelent cikkéből is – mi az tehát, amit egy film még hozzá tehet? Amihez Oláh Judit kellett, az ő elszántsága és nézőpontja. Először is az, hogy milyen volt ez a világ, és benne Sipos Pál szerepe, személyisége. Milyen volt a közelében lenni gyerekként, mit épített fel, abban hogyan működtek a dolgok, milyen szabályok voltak érvényben, és mit jelentett az akkori (’80-as évekbeli) Magyarországon a szellemisége és a „levegője”. A kontextust most először látjuk. 

Ehhez nemcsak az ad rengeteget, hogy Judit maga is táborozó volt Szendrőn kisgyerekként – a kérdéses esetek szempontjából marginális helyzetben, mert kicsi és mert lány volt –, tehát ismerte az eddig anonimitásba burkolózó érintetteket, hanem az is, hogy az édesapja, Oláh Gábor filmrendező révén felvételei is voltak erről a világról. Nem is kevés: a filmnek minimum a harminc százalékát ezek a filmtekercsek adják. Ez felbecsülhetetlen kincs. Ezáltal nyerünk valódi betekintést egy bántalmazás közegébe. Ezáltal értjük meg a korszakot, a miliőt, a tábor koncepcióját, a speciális helyzetét, Sipos alakját, és az egész rendszert, amiben egy ilyen bűncselekmény megtörténhet.

A felvételek és Judit narrációja együtt mesélik el, hogy egy szexuális bűncselekmény soha nem történhet meg előzmények nélkül. Ahogy a gyűlölet-bűncselekmény első lépcsője a gyűlöletbeszéd, és a bántalmazás első megnyilvánulása a verbális abúzus, úgy itt is kellett ahhoz táptalaj, hogy a folyamat eljusson a szexig.

És ez az egyik dolog, ami olyan mélyen felzaklatott engem. Mert ennek a láncolatnak valamelyik fokán mindannyian álltunk már, valahol mind részesei voltunk. Elnyomottként, elnyomóként, vagy mindkettőként együtt. Ez a legdurvább. Hogy mindkettőt átélhettük már gyerekként is.

Mert amikor egy gyerek belép egy közösségbe, akkor azonnal egy hierarchia része lesz, ahol ki kell alakítania a pozícióját. Nincsenek vele a szülei, hogy ebben segítsenek, egyedül kell kivívnia egy helyét. Egy olyan világban pedig, mint amilyen a szendrői tábor volt, ami az archaikus mítoszok mintájára egy mesebeli királyságot idézett meg, ez még veszélyesebb. Varázslatosabb, vonzóbb és titokzatosabb – de egyben veszélyesebb is, mert gyerekként nem tudsz különbséget tenni a fantázia és a realitás között. És a tábor célja éppen az volt, hogy ne is tegyél. Akkor voltál eredményes a hierarchiában, ha a tábor világát 100 százalékig valóságnak tekintetted, a benne feszülő harcoknak pedig teljes mértékben alávetetted magad. 

Küzdöttél, hogy feljebb juss a ranglétrán, hogy aztán lenézhess azokra, akik alulmaradtak, kinevethesd és megalázhasd őket, mert ez adott igazolást a teljesítményedre.  

És még valami: a piramis csúcsán trónoló táborvezető elismerése. Sipos egy olyan univerzumot teremtett, aminek ő volt a napja, tőle jött a fény, a meleg, az iránymutatás. Azért játszott teljes elánnal mindenki, hogy nála jó pontot szerezzen, és hozzá közelebb kerüljön. Ez volt benne a tisztességtelen, és valószínűleg ez különböztette meg a többi hasonló tábortól, ami erre a mintára épült. Lehet, hogy ez eredetileg egy jó koncepció volt, de itt olyan ember kezébe került, aki a saját érdekeire használta.

A Visszatérés Epipóba pedig úgy mutatja be mindezt, mint egy jó kis thrillerben: szép fokozatosan adagolja a feszültséget, de az első pillanattól kezdve érezzük, hogy valami nagyon sötét birodalomba fogunk érkezni. 

Olyan, mintha felszállnánk a kisvasútra az elvarázsolt kastélyban, csak azt nem vesszük számításba (én legalábbis), hogy a saját démonaink fognak ránk ijeszteni.  

Ennek az ijesztgetésnek elég komoly célja van: hogy szembesítsen minket a felelősségünkkel. Szülőként is – hiszen a film vállaltan azért készült, hogy a rendező, Oláh Judit megtanulja elengedni a gyerekét egy táborba, méghozzá azáltal, hogy a saját tábori emlékeivel szembenéz és leküzdi az abból fakadó félelmeit –, és egykori gyerekként is, hiszen mindannyian kénytelenek voltunk részt venni hasonló játszmákban. Persze, gyerekek voltunk, nem tehettünk róla. De akár tudatában vagyunk, akár nem, beépült a személyiségünkbe. Velünk van. Le a kalapot az összes szereplő előtt, aki vállalta a szembenézést – legyen bármekkora szerepe a filmben.  

Mindenki hozzátett valamit, nem csak azok, akik a legtöbbet kockáztatták, mert szexuális bántalmazásuk történetét merték felvállalni. (Persze őket illeti a legnagyobb elismerés.) Aki „csak” annyit oszt meg, hogy milyen volt nyilvános megszégyenítés céltáblájának lenni, az is ugyanúgy egy mesebeli sárkányfejet nyisszantott le – bátor vitéz volt. És aki csak ott tart, hogy egyáltalán képes volt elmenni egy pszichodráma foglalkozásra (ami kamerák előtt zajlik), hogy kinyissa a fülét a többiekre, és meghallja a panaszaikat, de ő maga inkább csak a jóra emlékszik, az is tett már egy lépést a felelősségvállalás felé.   

A felelősség kérdése más aspektusból is megjelenik a filmben, például azáltal, hogy Judit a szüleit is bevonja, és kérdőre vonja őket, hogy miért nem vettek észre semmit. Miközben a korabeli felvételeken egy boldog és büszke kislány látható, akin valóban nem tükröződnek traumatizáltság jelei. Ez is egy újabb nyugtalanító üzenet:

biztos, hogy észre lehet venni, amikor egy gyerek épp lelki sebeket kap? Képesek lehetünk-e megkímélni őt ettől? Hol van a határ aközött, hogy legyen önálló, tanulja meg megállni a helyét, de legyen alatta biztonsági háló, nehogy túl nagyot essen?  

Ha az én gyerekem írná meg az első levelében a titkos jelszót, amit arra találtunk ki, hogy ha rosszul érzi magát, csak kiáltson, vajon hazahoznám-e azonnal? Vagy inkább hagynám, hogy azért próbálkozzon még, erősödjön csak? Hogy tanul különben kitartást, alkalmazkodást?  

Szülőként gyakran motoszkál az ember fejében, hogy az ő fejéhez vajon mit vágnak majd a gyerekei, ha felnőnek. Mit rontottunk el – vagy rontunk el éppen most? És mit csináljunk, ha mégsem akarjuk „túlaggódni”? Ezek mind benne vannak a filmben – még jóval azelőtt (és azután), hogy szexuális bántalmazásról szó esne benne. Hát, valószínűleg ettől olyan felkavaró mindenki számára. Nem csak azért, mert a történet „főgonosza”, Sipos Pál továbbra is egy fantom marad, csak a rendszer, amit épített lepleződik le. 

De azért sokat hozzátesz az is, hogy ennek a sztorinak a végén nincs valódi feloldozás. Sipos Pál nem állt bele – na, ő persze elmenekült a felelősségvállalás elől. Így az egykori áldozatok haragja ott marad a levegőben, visszhang nélkül. De ez is valami. Igenis nem semmi.

A haragnak ki kell jönnie, mert jogos és természetes. Egy lépcsőfok, amin át kell menni az elfogadáshoz és tovább lépéshez.

A Visszatérés Epipóba arra tanít minket, hogy ezeket a koszokat a belső gépezetünkből hogyan kell kitisztítani. Mindannyiunknak vannak ilyen eltemetett, elfojtott emlékei, amik valójában akadályoznak a hétköznapjainkban, csak nem akarunk róla tudni, azt hisszük, jól vagyunk így, rendben van ez így. Nincs rendben. Előbb-utóbb jön majd egy helyzet – például a gyereked nyári táborba akar menni, és magad sem tudod, miért, de neked összeugrik tőle a gyomrod –, amikor felszínre kerül az elakadás.

És a legtöbb, amit tehetsz – magadért és a gyerekedért is –, hogy megállsz és megvizsgálod. Addig ásol le a mélybe, míg meg nem találod a gyökerét, és ki nem tudod pucolni. Ebből kapsz leckét ebben a filmben. Lehet utánacsinálni.   

Gyárfás Dorka

Képek: HBO