A némafilm eltűnésével egy univerzális, művészi nyelv veszett el

–

Egy képekben, hangok nélkül bemutatott világ

2011-ben Michel Hazanavicius francia rendező keze közül kikerült a The Artist – A némafilmes című fekete-fehér, majdnem néma film, amely visszatekintett a legendás időszakra a huszadik század elején. Hazanavicius öt Oscar-díjat – köztük a legjobb rendezésért és a legjobb filmért járót – begyűjtő alkotása nosztalgikus hangulatban idézi meg azt, ami különlegessé tette a némafilmeket és feszegeti a kérdést, hogy vajon tisztább, igazabb volt-e a film, amikor még néma volt. Hiszen a csönd egy rohanó, hazug és zajos világban megkérdőjelezhetetlen érték, és a némafilmek a cselekmény szavak felett álló igazságát mutatták be. 

A némafilmben mindent képekben kellett kifejezni, így metaforákkal tűzdelték tele őket, amik gondolkodásra ösztönözték a nézőt – ő pedig odafigyelt. Persze voltak olyanok is, akik nem igazán figyeltek oda, csupán az aláfestő zene álomba ringató dallama miatt jártak moziba és azért utálták annyira a hangosfilmeket, mert a dialógus megzavarta a pihenésüket. De aki odafigyelt, az megértette az irodalomhoz hasonlatos képi jelbeszédet. Hevesy Iván, a némafilmek magyar szakértője még a feliratokat is szükségtelennek tartotta a filmekben. Úgy gondolta, kifejezetten kártékonyak, mert leszoktatják a filmkészítőket arról, hogy képekben beszéljenek, a nézőket pedig arról, hogy képekben gondolkodjanak. 

Amíg a filmesek képekben alkottak, a filmek nyelvezete univerzális volt. 

A feliratokat könnyű volt lefordítani, a zenei aláfestést pedig mindig az adott mozgóképszínház nyújtotta – bár nem univerzális minőségben. Ez volt az egyik oka annak, hogy a huszadik század elején még az európai filmek hódítottak szerte a világon. Máig a legnagyobb mesterek között emlegetik a német expresszionistákat, a francia szürrealistákat és az orosz montázsiskola alkotóit. 

A technológiai forradalom

A váltás a némafilmről hangosfilmre gyorsan történt, 1929-re már minden stúdiónak volt megfelelő technológiája a hang rögzítéséhez. Mégsem volt ez olyan hirtelen átalakulás, mint azt sokan gondolják.

Nem egyik napról a másikra jelent meg sem a szükséges technológia, sem az igény a hangosfilmre.

Maga Thomas Edison is azt tervezte már 1885-ben, hogy a kép mellé hangot is rögzít majd egy a fonográfot és kinetoszkópot összehangoló masinával. Az ő kísérletei még sikertelenek voltak, de az említett német mérnökök 1922-ben már sikerrel jártak, 1926-ban pedig a Vitaphone-nak nevezett találmány már az amerikai ipar innovatív gondolkodású szakemberei fáradozásának eredményét is meghozta. 

Ez a szerkezet egy lemezre rögzítette a szöveget és a „zajt”, majd azt szinkronizálta a képi anyaghoz. Ezzel a technológiával készült a Warner Bros. neve alatt először a Don Juan, amely csak hangeffekteket produkált, dialógust még nem, majd a híres A dzsesszénekes, amelyben már dialógust is hallhattak a nézők. A film sikere kirántotta a Warner Bros. stúdiót a pénzügyi csávából, és a többi stúdiót is arra ösztönözte, hogy befektessenek az új technológiába. De ne gondoljuk, hogy A dzsesszénekes után már csak hangosfilmeket játszottak a mozikban! A tranzit időszakában továbbra is készültek némafilmek, olyanok, amelyekben csak hangeffekteket rögzítettek, vagy amelyek egyszerre használtak feliratot és dialógust, és persze olyanok is, amelyek már abszolút hangosak voltak. 

Összességében 1929-ig az egész világ filmipara adaptálta az új technológiát, bár voltak helyek, ahol ennél lassabban ment az átalakulás. A nagy Ozu Jaszudzsiró például még 1936-ban is készített némafilmet Japánban. 

Az első magyarországi hangosfilmet, A kék bálványt 1930-ban mutatták be Budapesten, amit a nagy sikerű Hyppolit, a lakáj követett egy évvel később. 

A musicalek elsöprő sikere

Az első hullámban – valószínűleg A dzsesszénekes sikerének nyomán – a musical lett a hangosfilm legkedveltebb műfaja. Musicaleket korábban csak a jómódú polgárok láthattak, akik meg tudták fizetni a színházi belépők borsos árát. A mozi ezt a különös élményt hozta el a közemberek számára is, meglepő módon még élvezhetőbb formában, mint az eredeti. Hiszen míg a színházban a páholy messzeségéből alig lehetett látni a színésznő gyötrődő arcát, és kivehetetlen volt az áriák szövege, addig a mozivásznon ott csorgott le előttünk pár méterre a könny a szép hölgy arcán, és a dalszöveg egyetlen szaváról sem maradt le az ember. 

Ki jobban, ki rosszabbul vette az akadályokat

Híres történetek maradtak fenn azokról a színészekről és színésznőkről, akik hamisan csengő, a szerepükkel nem összeegyeztethető akcentusuk miatt nagyot buktak a hangosfilmek megjelenésekor. Nem volt ugyanis már elég szépnek lenni, beszélni is tudni kellett, és énekelni is, ahogy azt az Ének az esőben című filmben bemutatták. 

Sok színész csak „talkie terror” néven emlegette a hangosfilmek megjelenését, és valószínűleg Clara Bow-hoz hasonlóan az új technológia bukását kívánta. 

Olyan, korábban hatalmas sztárok vonultak vissza a filmipartól a hang megjelenése után, mint Mary Pickford (aki nyert ugyan egy Oscart első hangos filmjéért, de hamarosan nyugdíjba vonult), Douglas Fairbanks (aki pár próbálkozás után szintén feladta), Reginald Denny (akinek a brit akcentusa hirtelen nem illett az addig játszott amerikai karaktereihez), Lillian Gish (aki visszatért a színházhoz), sőt még Charlie Chaplin is (aki észrevehetően egyre kevesebbet alkotott). 

Az egyik legnagyobb veszteség azonban a némafilmek sztárrendezője, az első amerikai nagyjátékfilm, az egyébként gyomorforgatóan rasszista, de akkor egekig magasztalt Egy nemzet születése (The Birth of a Nation) alkotója, D. W. Griffith volt, aki utolsó, 1929-ben megjelenő némafilmje után soha többet nem rendezett.

Mások könnyebben alkalmazkodtak a forgatáson történt változásokhoz. Ilyen volt többek között Greta Garbo, Joan Crawford és Gary Cooper, illetve King Vidor vagy épp George Cukor a rendezők közül.

Míg a némafilmek forgatása közben a rendező utasításokat kiabálhatott, a hangosfilm forgatásán suttogva lehetett csak beszélni.

Pont a napokban jártam egy forgatáson, és saját bőrömön tapasztaltam, hogy ha elhangzott a „tessék!”, akkor onnantól senki nem mozdul, és minden apró zörejre idegesen pisszeg a rendező vagy a rendező érzékeny idegállapotáért aggódó asszisztens.

A befogadhatóbb mozi

A hang megjelenésével egyszerűsödött a mozgókép nyelvezete, egyúttal a film az irodalomhoz hasonlóan bezáródott egy-egy ország, nyelvterület határain belülre. Az európaiaknak már nem volt olyan könnyű globális nézőközönséget elérniük, hiszen az átlag amerikai néző nem beszélt németül, franciául, oroszul. Hollywood így tudta átvenni az irányítást a saját országainak nézőközönségére szorítkozó európai országok filmiparától.

Bár a legrégebbi filmek közül nagyon sok elveszett vagy megrongálódott, vannak némafilmek, amik ma is elérhetők, és pont ugyanúgy lehet őket fejtegetni és értékelni, mint régen, amikor még csak ezek léteztek.

Bár a hangtechnikával egyszerűsödött a filmipar közlési módja, de olyan újításokat is produkált, amikről azelőtt álmodni sem mertek. 

Mielőtt elsiratnánk a némafilmek művészi kifejezésmódját vagy nosztalgiával fűtve kijelentenénk, hogy ami utána jött, már nem is mozi igazán, emlékezzünk azokra a filmekre, amelyek különleges hanganyaga valami olyan üzenetet közvetített, amire egy némafilmszínész tehetséges gesztusai vagy egy némafilmrendező eszes metaforái nem lettek volna képesek. Jusson eszünkbe például a nyugati és keleti zenekultúrát ötvöző Sztalker Andrej Tarkovszkijtól, a filmes hangrögzítés művészetéről szóló Berberian Sound Studio Peter Stricklandtől, és a hangosfilm hajnalán, amikor mindenki a zaj- és dialógusfelvétel lehetőségében lubickolt, a csönd jelentőségét újra felfedező M – Egy város keresi a gyilkost Fritz Langtól. Ha a hangosfilm eszköztárának különlegességeit kutatjuk, én elsőre ezeket a filmeket javasolnám.

Csernik Gréta

Kiemelt kép: Jelenet A Modern idők című filmből (1936) – Forrás: Getty Images/Max Munn Autrey

Források:

Donald Crafton: The Talkies: American Cinema’s Transition to Sound, 1926-1931. University of California Press, 1999.  ITT, ITT, ITT, ITT