A szerelem mindenkié! – Szerelem az autizmus spektrumban: egy sorozat, amit mindenképpen látni kell!

–

Mi a legnagyobb álmod?

– kérdezi a huszonöt éves Michaeltől a szerkesztő. Férj szeretnék lenni! – feleli a férfi, akiről az mondta egyszer valaki, tíz számmal nagyobb a szíve, mint másoknak.

Ezt nem vitatja szerintem senki, meg azt se, hogy Michael észbontó fazon. Fantasztikus a humora, frappánsak a megállapításai, remek megfigyelő, okos, kedves, nagyvonalú és még jóképű is.   

Miközben hallgatja az ember (Michaelt és társait), pillanatok alatt íródik át a fejében mindaz, amit gondolt, de még az is, amit olvasott az autistákról úgy általában. Ilyesfélékre gondolok, mint hogy idegrendszeri zavaruk miatt szociális életük szegényes, nem tudnak kapcsolatot teremteni másokkal, nincs bennük empátia, kommunikációjuk zavart, és saját világukba zártan élnek fura, kényszeres tevékenységekkel ütve el az időt.

Lehet, beugrik az Esőember című film Dustin Hoffmannal, vagy az Agymenők sorozat Sheldonja, aki Asperger-szindrómás (az autizmus spektrumállapot egy típusa), és szárnyal a tudományban, ám bukdácsol a hétköznapokban.

Ezek a sztereotípiák.

És hogy milyenek ehhez képest a valódi autisták?

– Nincs köztük két egyforma! – állítja a filmben szereplő egyik szociális munkás, aki a párkapcsolatok terén igyekszik segíteni autista pácienseit.

A képességeik, az erősségeik, a nehézségeik, a tulajdonságaik rendkívül sokfélék, ahogy ez más emberek esetében is igaz, ami viszont közös bennük, az az, ahogyan az emberek kisgyerekkoruk óta viszonyulnak hozzájuk. Sokszor félelemmel, értetlenül, tudatlanul. Az öt rész valamennyi szereplőjéről kiderül, egész életükben szenvedtek a magánytól.

Szerettek volna kapcsolódni, de „csodabogárságuk”, ticjeik, különc szokásaik, másokétól elérő mimikájuk, talán „fura” beszédstílusuk, nyers szókimondásuk vagy épp szótlanságuk miatt elkerülték, sokat bántották őket a kortársaik.

Kommunikációs „másságuk” miatt a párkapcsolatok kialakítása terén is nehezebb a dolguk, mint ép társaiknak. Pedig sokan közülük nagyon vágynak a szerelemre, az intimitásra, a családalapításra.

„Meg tudnám adni valakinek azt az öt dolgot, amire minden nőnek szüksége van

 – mondja magabiztosan a már emlegetett Michael. – A szeretetet, a tiszteletet, a boldogságot, a támogatást és a biztonságot!”

Igen, nagyon tudatosan tervezgeti a jövőt, mindent eltervezett, és megálmodott, már csak az igazit kellene megtalálnia. Nagyon hisz a szerencséjében, ám biztos, ami biztos, szerencsehozó szerelemkacsa-figurákat tart az ágya mellett, amiket egy vásárból cipelt haza.

Hasonlóképp szomjazza a romantikát Chloe, aki amellett, hogy autisztikus, hallássérült is. Amúgy meg egy gyönyörű, kedves, okos fiatal lány, aki szeretné végre, azt mondja, átélni a romantikus szerelmet. „Fogni valaki kezét, csókolózni, nem maradni egyedül egész életemben… Beszélgetni valakivel Marvelről és a kedvenc rajzfilmjeimről.”

Chloe életében még csak egyszer randizott, de a fiú, amikor megtudta róla, hogy autisztikus, lelépett. „Dühös voltam, és zavart. Tényleg ennyire gáz autistának lenni?” – tette fel magának Chloe a kérdést.

Thomas és Ruth szerint egyáltalán nem

A pár négy éve van együtt, mind a ketten érintettek.

Amikor azt kérdezik a fiútól, mit szeret Ruthban, azt feleli: „Vicces, szórakoztató, nagyon okos, iszonyú jó a teste, és elvisel engem. Eléggé autista vagyok, hogy értsem őt, és ő is ért engem. Ő egy fűszeres tikka masala, én pedig egy finom vajas csirke vagyok. Vagyis mangós csirke. Inkább mangós csirke akarok lenni.”

Thomas és Ruth összeköltöztek, így kettesben függetlenedni tudtak a szüleiktől, ami sok autista spektrumzavarban élő számára elérhetetlen álom. Ügyesen boldogulnak egymást támogatva, kiegészítve. A lakás kavalkádjában boldogok, jól megfér Ruth gigantikus névjegykártya-gyűjteménye Thomas vasútmodell-mániájával. „A kert a saját elképzelésed a mennyországról. Az enyémbe tehát kell vasút!” – magyarázza a fiú.

Hogy nem reménytelen a „spektrum” fiataljai számára az ismerkedés, sőt az együttélés, házasság, családalapítás sem, az nyilvánvaló, épp csak a hogyanokban van több-kevesebb segítségre szükségük. A sorozatban a drukkoló szülők mellett a már említett Jodi Rogers nevű párkapcsolati tanácsadó terelgeti-biztatja a fiatalokat a randizás terén. Ha szükséges, szituációkat gyakoroltat velük előre, hogy magabiztosabbak legyenek, elmagyarázza, hogyan dekódolható egy-egy indirekt üzenet vagy gesztus, és miként szokás udvarolni, megismerni valakit.  

Két pár együttélését, és hét fiatal első próbálkozásait követi nyomon a sorozat, gyakorlatilag egy valóságshow eszközeivel, csak a műfaj klasszikusaihoz képest itt nincs vélhetően előre megírt szöveg, műszituációk, itt valódi emberek tárják fel valódi érzelmeiket, nincs hazugság, nincs mellébeszélés, nincs póz és nincs verseny, csak egymás támogatása. Amit látsz, hallasz, az igazi, és épp ettől olyan felkavaró. Mert emberi érzéseket ilyen tisztán, egyszerűen, kendőzetlenül, ugyanakkor mértéktartóan, tapintatosan, nem szájbarágósan, nem giccsbe tolva láttatni és átadni – közben pedig a megismertetés által egyúttal leszámolni egy rakás káros sztereotípiával –, csak a legkiválóbb alkotóknak sikerül.

Leülsz nézni a sorozatot, mert érdekel, mit nem tudnak a szereplők, miben bénáznak, hogyan furák, és mennyire

De aztán hamar fordul a kocka, és már azt kérdezed magadtól: mit tanulhatnék tőlük? Például romantikából, elfogadásból, empátiából (!), őszinteségből, egymásért való kiállásból.

Szokás gondolni: az autisták nem értik a többi embert.

Ha megnézed ezt a sorozatot, valószínűleg eszedbe fog jutni, hogy talán inkább mi nem értjük az autistákat.

Kurucz Adrienn

Képek: Netflix