„Ezt a könyvet a halálom után kellett volna megírnom” – Ulickaja vesébe látó új novellái a lélek testéről

–

„Soknyári” olvasmány

Azt hiszem, ez lesz az a könyv, amit ezen a nyáron (és talán még télen is) mindenhova magammal viszek. Hiába „olvastam ki”, csak még kíváncsibbá tett. Újra és újra, nagyon lassan el kell olvasni, vissza kell térni jelentéktelennek tűnő mozzanatokhoz azért, hogy „összeálljon a kép”.

Elöljáróban annyit elárulok nektek, hogy

sokkal keservesebb a jó könyvekről írni, mint a közepesekről, mert túl sok gondolatot indítanak el olvasás közben, és nehéz szelektálni közülük.

Szokatlan szabadversek

Két ciklusból áll a kötet, az első a Barátnők címet viseli, ezeket Ulickaja a saját barátnőinek dedikálta. Az első ciklus előtt Nekem nem kellenek mások… Előszó helyett címmel olvashatunk egy szabadverset Kántor Péter remek fordításában. Direkt nem idézek belőle, pedig volna mit. Akár egy külön írást is megérnének, de erre sajnos itt most nincs mód. A második ciklus címe egyben a köteté is: A lélek testéről. A szabadversé pedig: Egyetlen leckéből sem okultál… Előszó helyett.

Ezek a szabadversek mintegy bevezetnek abba a világba, ami Ulickaja sajátja. Csak az övé. Senki más nem tud ilyen atmoszférát teremteni, mint ő. Az első pillanattól bevonz, kíváncsivá tesz, nyilván azért, mert az író is kíváncsi az általa teremtett figurákra. A kötet fordítója, a Magvető Kiadó korábbi vezetője, Morcsányi Géza (akinél talán senki nem ismeri jobban Ulickaja varázslatos világát,) úgy fogalmazott az online könyvbemutatón, hogy a szerző „az emberek veséjébe lát”. 

Valóban, Ulickaja tekintete minden szereplője lelkének és a testének legmélyére hatol.

Olvasás közben magam is minduntalan kénytelen voltam mélyre ásni magamban. Néha ott maradtam, néha pedig „magasra repültem”.

Ötvenkét éves múltam, akárhogy is nézem, bőven túl vagyok az életem felén, ez már a harmadik harmad eleje. Sokat gondolok a saját halálomra. Már óvodásként is folyton elszöktem a szomszédos temetőbe, és azt játszottam, hogy meghalok. ITT írtam róla nemrégiben.

Gyerekkoromban úgy gondoltam, hogy a lélek a halál után „kiröpül” a testből, felmegy a mennybe, és ott él tovább az örökkévalóságban. Aztán olyan tízéves korom körül az egyik barátnőm, Mariann felvilágosított arról, hogy amikor az ő nagypapája meghalt, látta is a lelkét, ami pont úgy nézett ki, mint a nagypapája, csak nem volt neki teste. Átlátszó volt, de érezhető.

Attól kezdve folyton a körülöttünk lebegő lelkeket kerestem.

Körülöttünk élő lelkek

Ulickaja ezekben a novellákban azokat a határterületeket kutatja kiapadhatatlan kíváncsisággal, amelyek az élet és a halál igen vékony mezsgyéjén vannak. Vagy nincsenek is? Hiszen a halál annyira jelenvaló, hogy szinte nincs is. Mégis itt van körülöttünk minden pillanatban. Láthatatlan és megfoghatatlan, akárcsak a lélek. Hogyan is lehetne teste a léleknek, hiszen az a testünk része, még akkor is, ha egyetlen anatómiai atlaszban sem szerepel a képe. Ulickaja mégis megmutatja, hogy igenis van teste a léleknek valahol a jelenben, ami csupán egy másik realitásban látható.

Imádnivaló, elesett, reménytelen, mégis derűs szereplők

Sokáig éltem a szocializmusban, huszonegy éves voltam a rendszerváltás idején. Jártam Gorkij-szakkörre, nyolc évig tanultam oroszul (egy pohár vizet sem tudnék már kérni ezen a nyelven), anyukám látta Lenin bebalzsamozott testét, sőt, elmondhatom magamról, hogy „Lenin előtt egy nappal születtem”, igaz, hogy sok-sok évvel később, de mégis…

Csehov novelláit több mint harminc éve újra és újra előveszem, Bulgakov Mester és Margaritája az életem könyvei közé tartozik. Az „orosz lélek” (na, tessék, már megint egy megfoghatatlan lélek) zsigerileg ismerős számomra, ahogy Ulickaja figurái is, akiknek kisszerűségükben és nyomorukban is mindig dereng valami derű.

A kisemberség embersége, a mindenkori orosz elnyomói rendszer kortalansága, a fájdalmas események elmesélhetetlensége, melyeket Ulickaja mégis, szinte tapinthatóan közel hoz az olvasóihoz.

Amikor az egyik szereplő, Zsenya egy sertésfeldolgozó-üzembe megy, hogy laboránsként a malacok tobozmirigyeit gyűjtse össze, és szinte megbénul a szagtól meg a kegyetlenségtől, amit ott lát, engem is megbénított az emlék, mert óhatatlanul felidézte bennem, mennyire rettegtem gyerekként a malacaink levágása előtti éjszakákon. Imádkoztam, hogy ne ébredjek föl hajnalok hajnalán a kedves malacunk halálsikolyára. Persze mindig fölébredtem. Nem tudtam felfogni, hogy az a lény, akit simogattam, és hálásan röfögött, akit etettem és viccesen csámcsogott, most nincs többé. Illetve van. Csak nem úgy. Mert megesszük. A testünk részévé válik az ő lelke.

Barátnők

Bár a kötetben jócskán vannak férfi szereplők is, többnyire mégis nők sorsát követhetjük végig a történetekben. Van köztük örök takarítónő, aki elveszti egyetlen fiát, okos bibliográfus, aki elveszti az emlékezetét, egy elhagyott feleség, aki belepeusztul (vagy újjászületik) abba, hogy kizárólag almát eszik elhagyatottságában, két nővér, akik anyjuk haláláig idegenek maradtak egymásnak, egy leszbikus pár, akik a Szovjetunióban tiltott kapcsolatukat csak külföldön élhetik tovább...

Szóval a nőkről szól ez a kötet, a legmélyebb rétegeket is felfejtve és megmutatva. Mégsem egyoldalú ez a mutatvány, mert mindannyunk veséjébe lát. Sőt, azon is túl.

Érzékenyen és okosan mutatja meg a csodás eseményeken, misztikus élményeken át a valóságot, azt, amiről hajlamosak vagyunk elfeledkezni a hétköznapokban: életünkben és halálunkban is mindannyian egyek vagyunk.

Ha jót akartok magatoknak, olvassátok el A lélek testéről szóló könyvet. Rólatok is szól.

Both Gabi

Kiemelt kép eredetije: Getty Images/Gezett/ullstein bild