Mi a pusztítóbb: a járvány vagy a diktatúra? – Ljudmila Ulickaja Csak egy pestis című könyvéről

–

Köztudott, hogy tavaly meglódult a járványokról szóló könyvek piaca: fogyott rendesen a Szerelem kolera idején, akárcsak A pestis című Camus-regény, Defoe-tól A londoni pestis és még a fizikus-író Paolo Giordano is gyorsan összedobott egy elgondolkodtató sikerkönyvet Járvány idején címmel. Nem csoda hát, hogy ha Ulickajának volt a tarsolyában egy ilyen jellegű írás, nem tartogatta tovább és piacra dobta, amint aktualitása lett.

Csak egy (lehetséges) forgatókönyv

Tulajdonképpen egy olyan munkájáról beszélünk, amit egy forgatókönyvírói kurzusra készített annak idején, és aminek az elolvasása után a felvételiztető mester, Valerij Frid eltanácsolta az akkor harmincöt éves Ulickaját, mondván, hogy minek oda járnia, mindent tud… Olvasva a művet, ez az állítás jogosnak tűnik, annak ellenére, hogy végül soha nem filmesítették meg a történetet.

A különös, kicsit nehezen meghatározható műfajú, hosszú novella, vagy (nagyon) kisregény mégis hozza, amit az Ulickaját szerető olvasók imádnak benne: a tökéletes rajzokat a mindenkori orosz kisemberről és a skiccelve is erőteljes, félelmet keltő, de sokszor nevetséges hatalom ábrázolását. Ez talán a legfőbb érv, ami miatt érdemes olvasni.

Az írónő mesélt a mű alapötletéről egy videóban.

Egy 1939-es esetet vett elő, amikor főként Moszkvában egyik pillanatról a másikra felütötte fejét a tüdőpestis. De a hatóság hallgatott, hiszen fejvesztés terhe mellett tartották vissza a diktatúra legmélyebb bugyraiban az ijesztő információkat.

Ulickaja a könyvben is szereplő kórboncnok lányától hallotta a történetet. És a valóságos adatok mellé tette a fikciót.

„Kicsit el is mozdul a maszk, kiesik az állrész alatti tömítés”

A mű maga olyan gyors tempójú, mellébeszélésnek időt nem hagyó filmet vetít elénk, mint amilyen sebes lefolyású betegséget okoz maga a főszereplő vírus. Eleinte hosszabban elidőzünk egy szovjet vidéki laboratóriumban Rudolf Ivanovics Majerrel, aki végtelen türelemmel végzi a kietlen téli orosz tájban a pestissel kapcsolatos kutatásait. Majd, amikor fentről, Moszkvából telefonon keresik, hogy mutassa be végre a vakcinát, ideges kapkodásában egy végzetes mozdulattal eltör egy kémcsövet, a maszk meg kicsit félrecsúszik…

Társadalmi kórképet kapunk: a hatalomtól való félelem hatására a gyakorlott, ám ideges kéz hibázik, és, ha nincs mitől tartani, akkor is rettegésben telik minden emberi élet a diktatúrában, mondja az író, megmutatva, mi történik, ha még ráadásul van is rejtegetnivaló.

A mit sem sejtő kutatóval elindul a vonat Moszkva felé, és alaposan megismerjük a kalauznőtől kezdve a fülke összes utasáig a társakat, azaz teret kap az írónő legigazibb tudása, a kisemberek életének, gyengeségeinek, szépségeinek a bemutatása.

Moszkvába érkezve aztán az események gyorsulni kezdnek, Majernek még semmi baja nincs, nem is gyanakszik, hogy beteg. Borbélyhoz megy, aki kicsit megvágja borotválás közben, majd a konferencián számot ad addigi kutatásairól, de kezd egyre rosszabbul lenni. A szállodába kirendelt orvos kórházba szállíttatja a már félrebeszélő beteget, akit csak az őt felvevő orvos tudásának és gyorsaságának köszönhetően különítenek el. Ez az orvos, felismerve a veszélyt, karanténba teszi a kutatót, és természetesen saját magát is vele együtt halálra ítéli. Ahogy a betegség eluralkodik a fertőzött férfin, az események pörögni kezdnek, telefonok csörögnek,

emberek rohangálnak a „Magasrangú Személyhez”, akinek természetesen mi lenne az első reakciója, mint az, hogy mindenkit meg kell büntetni. Csodás, nemde? Lakoljon, aki amúgy is halálra van ítélve…

„Az éjszakai városban nekiindulnak a fekete autók”

A Magasrangú képbe kerülése után teljes titokban, ám hihetetlen sebességgel nyomozzák ki a „szervek” az összes kontaktszemélyt, és a fekete autók elindulnak a hóeséses moszkvai éjszakába… Dermesztő, de számunkra azért mégsem annyira meglepő, hogy egy totalitárius rendszerben mindenkiről mindent tudnak, akárcsak ma, a mobiltelefonok, a közösségi média világában, ahol akarva-akaratlanul kiszolgáltatjuk az adatainkat. 

 

A begyűjtött kontaktszemélyeket egy külön erre a célra lezárt kórházba viszik anélkül, hogy közölnék velük az utazás célját, vagy tájékoztatnák a családtagjaikat. Az események pörögnek, lassan már rá sem ismerünk az emberekre, azt, hogy ki kivel került kapcsolatba, „odafent” mindenkinél hamarabb és jobban tudják. Az írói teljesítmény pont ebben a felpörgetett, széles tablót mutató részben a legerőteljesebb, mellesleg Ulickaja rámutat arra is, teljesen mindegy, ki honnan származik, ki hogy éli az életét, kinek milyen elvei vannak, a vírus nem válogat. A bőrkabátosokkal járunk falusi házban, társbérletekben, szoptatós anyánál, akinek kegyesen megengedik, hogy magával vigye gyermekét, szeretőjét rejtegető nőnél.

Van, aki már az éjszakai csengetés hangjára főbe lövi magát, de olyan elhurcolt férj is akad, akinek a felesége másnap igyekszik a pártközpontba, és a helyzetet félreértve politikailag feladja a társát, hogy önmagát védje.

Ulickaja elemében van, amikor megmutathatja az emberi gyarlóságot, de a szerethetőséget is, a viszonyok kuszaságát, az általános jellemtelenséget és a gyönyörű kivételeket. A bőrkabátosok közt van emberséges és kivételezett helyzetével visszaélő is, akárcsak a civilek esetében. 

„[…] hetvenkét óra alatt nyolcvanhárom főt állítottunk elő. […] Egy nőt még nem találtunk meg.

– Azt hittem, jobb munkát végeznek – jegyzi meg a Magasrangú […]”

Az apró, gyors jelenetek pörgése csak a kutató, az őt mindvégig teljes odaadással kezelő orvos és a borbély halálával kezd újra lelassulni, a végső szálak elvarródnak, és a Magasrangú Személy kiadhatja a parancsot a karantén feloldására. A rendszertől, bebörtönzésektől, titokzatos eltűnésektől rettegő emberek pedig fellélegezhetnek, hogy „csak egy pestis” volt, pedig már azt hitték, hogy…

A tüdőpestis, a járvány, a vírus: úgy tűnik, semmiségek a diktatúrához képest.

Ulickaja ebben a művében is azt üzeni: szabadságunk elvesztése mindennél rosszabb!

Hogy ez kinek mit jelent pontosan? Van min gondolkodni!

Marossy Kriszta

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Fortepan / Dömölky Etelka