„Az én szemszögemből csodásan szabad gyerekkorom volt, de azt nem értem, a szüleim hogy élték túl ép ésszel ezt az időszakot”

–

Kurucz Adri, aki a szívében örök vidéki gyerek marad

Én városban voltam vidéki gyerek, ugyanis a hetvenes évek végén-nyolcvanas évek elején, Pestimre olyan volt, mint egy falu. A nagymamám lakott ott, és minden szünidőt, hétvégét nála töltöttem. Mondom a legjobb dolgokat:

1. Gojko Mitić (első életem szerelme) filmeket vetítettek néha délután. Igaz, Nagyinak csak fekete-fehér tévéje volt, antennával a tetején, szóval a kép nem volt túlságosan éles, de kit érdekelt.

2. Nagyi minden reggel pazar reggelit tálalt fel nekünk, a tesómmal ültünk a kempingasztal mellett a fenyőfák alatt (kempingsajt, kiflikarikák, szalámi, paprika, bolti kakaó, nyami).

3. Az utca összes gyereke haver volt, egész nap együtt lógtunk váltott helyszíneken.

4. Lett kutyánk, addig könyörögtünk érte.

5. A kertből frissen szedett gyümölcs, különös tekintettel a málnára.

6. Pöttyös, kemény gumilabda, ami szeptemberre picit leeresztett sajnos.

7. Dinnye és kukorica.

8. Nagyi vacsorája, azaz egyetlen napi nyugodt étkezése, amit este tervezett elfogyasztani, de elkunyeráltuk tőle még a szalonnát is, pedig azt sose szerettem, és különben is már vacsoráztunk.

9. Kempingbicajozás és lenyúzott térdek.

10. A fa-vászon nyugágyban (mindig féltem, hogy becsípi a kezemet) rongyosra olvasott Hahoták és Kockás magazinok és apámtól örökölt kalandregények valamint Fiúk évkönyve az ötvenes évekből, tele novellákkal például Leninről meg az orosz katonákról, akik megmentettek egy idős nénit az éhhaláltól az ostrom alatt.

Both Gabi, aki rendszeresen ráhozta a frászt az óvónénijeire 

Annyira a természet gyermeke voltam, hogy kora tavasztól ősz végéig legelésző életmódot folytattam. Papsajtot ettem az árok partján, tejes búzát faltam a nagyanyám háza mögött nyíló búzamezőn, zöld szilvát lopkodtam az utcán lévő fákról, minden utamba kerülő cseresznyefára felmásztam, a szünidő nagy részét az eperfán töltöttem (ezt szederfának is hívják), és soha nem maradt elég borsó a levesbe, ha engem kért meg anyám, hogy szedjek a kertből.

A tőgymeleg tejet, amiért elszalajtottak, szintén majdnem megittam hazafelé menet, és a háromkilós, hatalmas, forró kenyér is megtépázva érkezett haza, mert út közben megfosztottam a ropogós héjától.

Amúgy pedig rendszeresen megszöktem az óvodából a szomszédos temetőbe. Ha nem találtak az óvónők, már rutinosan jöttek keresni a temetőbe. Folyton azt játszottam, hogy meghalok. Azt hittem, ha nem veszek levegőt, tényleg vége lesz az életemnek. Néhányszor az ájulás széléig sikerült eljutnom, de amikor feketedett a világ, felülkerekedett bennem az életösztön, és megint vettem levegőt, aztán kezdődött megint minden elölről…

Amikor Pásztory Dóri világgá ment

Én ugye Palotabozsok világfaluban garázdálkodtam 11 éves koromig, számtalan legendás csínytevést belevésve a falu emlékezetébe. Az, hogy Tündi barátnőmmel legalább kétszer indultam el világgá (ez a mi esetünkben Szekszárdot jelentette, ami Palotabozsokról nézve egy csillogó metropolisznak tűnt), de legtöbbször az utca végén lévő focipályáig jutottunk, ott elfogyasztottuk az útravalóul csomagolt szendvicset, majd hazamentünk.

Egyszer a falu határáig merészkedtünk, de ott olyan meredek dombon kellett volna lebiciklizni, hogy végül megint a hazatérés mellett döntöttünk.

Emellett mindenki emlékszik arra, amikor jó ötletnek tűnt a temetőben lévő – valóban meredek plusz kanyargós – lejtőn úgy lesiklani, hogy három szánkót összekötünk, ezt azután gondoltuk így, miután ugyanez a mutatvány biciklivel nem sikerült. A vonatsínek mellett rőzséből bunkit építeni is briliáns elmére vallott, meg cseresznyét lopni is a mérges paraszt bácsitól, aki legnagyobb megdöbbenésemre azonnal be tudott azonosítani, és beköpött apukámnak, mire hazaértem – tökéletesre fejlesztve az ártatlan tekintetemet. Amúgy az én szemszögemből csodásan szabad és izgalmas gyerekkorom volt, de azt nem értem, a szüleim hogy élték túl épp ésszel ezt az időszakot, mert sok félelemérzetünk nem volt, az biztos.

Tóth Flóra, a falusi lány, aki Budapestre járt „haza”

Én úgy nőttem fel egy faluban, hogy nagyon „városi” életet éltünk, kivéve a szuper teraszt, ahol minden tavasszal és nyáron ettünk, és a csodás kertet, ahol a világ legfinomabb cseresznyéjét termő fája volt, amire fel lehetett mászni és rosszullétig enni magunkat. De mivel a szüleim és a barátaik egy közös ikerházban éltek, kvázi kommunában, ahova ráadásul rendszeresen jöttek baráti családok vendégségbe, nem volt igényünk rá, hogy kihasználjuk a falusi lét többi előnyét, mindig az ismerős gyerekekkel lógtunk, általában a ház körül. Plusz minden intézménybe a szomszéd városba (Nagykanizsára) jártunk, így én többet voltam a barátnőimmel a lakótelepen, mint a településen, ahol laktunk. További vicces extra, hogy anyukám másik legjobb barátnője (aki nem az ikerszomszédunk volt) Budapesten élt a családjával, és nagyon sokat jártunk hozzájuk.

Ezért van egy csomó klasszik budapesti élményem is, nyertem rajzversenyt a szépvölgyi úti McDonald’s nyitóünnepségén, ott voltam a Duna Plaza megnyitásakor is (így legalább tudjuk, miért szeretem a gyorskaját és a vásárlást), és többet sütiztem meg fagyiztam a Daubnerben vidéki gyerekként, mint most budapesti felnőttként.

Ennek amúgy az volt a nagy előnye, hogy nekem a felköltözés elsőéves egyetemistaként egyáltalán nem volt olyan sokkoló élmény, sőt. Elég gyorsan rátaláltam a megszokott kis helyeimre, csak bulizásból kellett felzárkóznom, de szerencsére sikerült.

Filákovity Radojka és a gengszterélet

Álmodni sem lehetne szebb gyerekkort, mint amilyen nekünk volt a tesómmal falun: játékkal, kalanddal, nevetéssel teli. Nem voltunk csintalan gyerekek, de egy-két baki persze a legjobbakkal is megesik: sosem felejtem el például, ahogy a nagymamám az utcabeli kislányt locsolja slaggal az udvaron, mert fogócskázás közben véletlenül beleugrasztottuk abba az elkerített részbe, ahol a nagyszüleink a trágyát és a trágyalevet gyűjtötték. Nyakig elmerült benne. 

De a legtöbbet Marietta barátnőmmel bandáztunk – egyébként a legjobb barátnőm ma is –, a nagyszüleivel ugyanis szomszédok voltunk. Az udvarunkban állt egy régi kukoricagóré, abból „babaházat” csináltunk: a kukoricászsákokból ágy lett (mondjuk, inkább egerek aludtak benne), szereztünk székeket és asztalt, valamint odahordtuk szinte az összes használható háztartási hulladékot, amire egy igazi háztartásban tényleg szükség lehet.

A ház legnagyobb dísze mégis egy hatalmas Coolio poszter volt, ami tekintve Coolio fizimiskáját, a mai napig érthetetlen számomra.

A képet kólás kupakokkal nyertük, és hiába nem tudtunk akkor még semmit a munkásságáról, azzal nagyon is tisztában voltunk, ha ráfújunk egy kis férfiaknak való sprayt, nemcsak jó illata lesz, hanem még a színe is megélénkül. Hát, ilyen gyerekkorunk volt falun, tiszta Gangsta’s Paradise. 

Csepelyi Adri, az örök lázadó 

Mi a húgommal igazi falusi vásott kölykök voltunk, szinte minden napra szolgáltattunk valami abszurd sztorit a szüleinknek: hol a futóhomokszerűen viselkedő sárba ragadtunk be combig (ez csak leírva vicces, amúgy iszonyú para), hol pedig lékbe estünk. Ez utóbbit, mondjuk, mi is kibírtuk röhögés nélkül. Reggeltől estig a vízparton ültünk vagy határt és a közeli erdőt jártuk – a falu lakossága hallgatólagos beleegyezéssel figyelt oda ránk, utcabeli gyerekekre, mert sosem lehetett tudni, mikor borulunk fel a biciklivel vagy találjuk el valaki ablakát galacsinbottal. Az egyik kedvenc sztorim egészen filmbeillő. Anyukám a falu óvodájában dolgozott, ahonnan biciklivel jött haza délutánonként. A kis utcánkban van egy nagy kanyar, amelybe bekanyarodva rá lehetett látni a horgászhelyünkre. Na most, anya reggel két dolgot hagyott meg nekünk:

1. Ne másszunk fára!

2. Ne fürödjünk a házunk előtti tóban!

Szóval anyukám jön haza az oviból, és mit lát a kanyarban? Hogy én a horgászhelyünkön álló kőrisfa tetején hintázom fél kézzel kapaszkodva, méterekkel a tó felé lógva.

Soha életemben nem másztam le olyan gyorsan fáról, mint akkor, amikor megláttam anyát a kanyarban, aki persze ordibált, hogy azonnal jöjjek le. 

Én, mondjuk, jobban jártam, mint az egyik barátunk, aki egy hasonló manővernél fejjel beleplaccsant a nádasba, és olyan iszaposan szállt ki, mint egy mocsári szörny.

Miután fetrengve röhögtünk rajta, ő önérzetesen csak annyit mondott:

– Most mi van? Jó meleg volt a víz!

Marossy Kriszta, aki bizonyítási vágyból rendszeresen került veszélybe

Hát, én városi, de debreceni gyerek voltam az év egy részében, de nyaranta azért mindig falunk voltunk a bátyámmal. Szlovákiai rokonság több pici faluban, nagymamámék a BAZ-megyei Kelemérben (gyönyörű hely, vissza is akarok mostanában menni) és sok vidéki kirándulás. Rettentő rosszak voltunk, azaz azt hiszem, inkább normálisan életrevalók, amibe többször majdnem bele is haltunk persze.

Az első számú áldozat én voltam, mert mindig fiúkkal bandáztunk, aminek logikus következménye, hogy nem mindig tudtam tartani a tempót (kisebb is voltam), viszont bizonyítani akartam folyton. Így ragadtam a legnagyobb fák tetején és így sodort el majdnem teljesen egy megáradt patak. De soha semmiért nem cserélném el azt a szabadságot, amit megéltem akkor, bár volt egy nyár, amikor a nagymamám egy hét után feladta a küzdelmet, besétált a faluközpontba és interurbán felhívta anyukámat a munkahelyén, hogyha élve akar látni, akkor jó lenne, ha értünk jönne… Azon az emlékezetes héten a bátyámék „ijesztegetősben” voltak, és minden kukoricaföldön, búzamezőn, stb., azt játszották, hogy valaki meg fog támadni minket, én elkezdtem kirohanni agyatlanul, ők meg bent maradtak és röhögtek. Csakhogy – régi jó magyar szokás szerint – minden ilyen hely szélén vagy szemétdomb állt, vagy egy vékony drótkötéllel jelezték a határt.

Nem volt olyan nap, amikor vagy a lábamat, vagy a kezemet, vagy mindkettőt ne vágta volna fel valami a nagy menekülésben, de olyan is előfordult, hogy egy negyed sörösüveggel a tenyeremben mentem haza a nagymamámhoz, hogy akkor ezt most oldjuk már meg valahogy.

Hat nap után megtiltották a bandázást, a ház előtt a földúton játszhattunk kettesben, ekkor jobb híján a karikás ostor használatának megtanulása volt a cél. Olyannyira jól haladtunk, hogy én a bátyám lábát négyszer találtam el, ő viszont engem kicsit többször. Ez amúgy vérzik, de rá sem rántottunk addig, amíg ezerrel a jobb szemembe nem csapott bele, amiből ömleni kezdett a vér és ismét nagymama ápolására szorultam. Na, ekkor jött el a telefonhívás pillanata. Amúgy majdnem minden sebem megmaradt, és a jobb szemem kicsit kisebb azóta, de sebaj. Csodás volt.

A legeslegszebb emlékem pedig keleméri, amikor a lovaskocsira begyűjtött szénakazal tetején fekve mehettünk haza este, és életemben először láttam, hogy mennyi csillaggal van teli az ég, illetve augusztus lévén rengeteg hullócsillagot is láttam. Ott és akkor talán a legboldogabb gyerek voltam a világon. Ez az a pillanat, amibe sokszor kapaszkodom azóta is, ha nem hiszek a világ szépségében.

Örülnénk, ha kommentben megosztanátok velünk a legszebb gyerekkori emlékeiteket!