Alekszandr Szergejevics Puskinnal összefutni kockázatos lehetett.

Senki sem tudta valószínűleg, így képzelem, kivonni magát a hatása alól. Ma azt mondanánk, sztáralkat. Egy kalandor természetű irodalmár, egy kívül-belül izgalmas, öntörvényű, lobbanékony bohém, sok érdekes allűrrel és hatalmas szívvel (sok minden és mindenki belefért), mindez ésszel, műveltséggel, tehetséggel, lehengerlő stílussal, modorral és a legellenállhatatlanabb flegmasággal tetézve. 

Meg is írta sokszor, hogy a nők, tudja, tapasztalta, erre buknak leginkább: a férfiúi hidegségre, gőgre.

A költő, akit a romantika csillagaként ismerünk, és aki együtt lángolt, hevült, forrt a korral, a lehető legridegebb nevelést kapta egy főnemesi családban.

Anyai dédapja, az etióp fejedelem, mint túsz került Konstantinápolyba, majd Oroszországba. Sok helyen olvasható, irodalomtörténeti toposz, hogy lázadó természetét, habitusát Puskin e „szerecsen” őstől örökölte. Hogy így van-e, ki tudja, mindenesetre passzol a képhez, és jól hangzik (habár a családban apja és nagybátyja is írt verseket, tehát felőlük, azaz az apai ág irányából is befuthatott a múzsa).

Gyerekkorát francia nevelők közt töltötte, akárcsak hőse, Anyegin, aki sok tekintetben alteregója. Ifjú korától kezdve fontos figurája volt nemcsak az irodalmi, hanem a társasági életnek is, hírhedt szabadgondolkodó és szoknyavadász – a cár annyira nem bízott benne és egyben oly sokra tartotta, hogy maga cenzúrázta.

A 14 éves Puskin Gyerzsavin versét szavalja Carszkoje Szelóban Rjepin festményén

Többször száműzték élete során (amikor meg nem engedték utazni, akkor szökött), de tulajdonképpen többszörösen jót tettek vele ezáltal. Például, mert 1825-ben így nem jutott elvbarátai, a dekabrista mozgalom vezetőinek sorsára, őket ugyanis kivégezték. (A haladó gondolkodású dekabristák titkos társaságokat hoztak létre és társadalmi reformokról álmodoztak a felvilágosodás szellemében. 1825-ben felkelést robbantottak ki, akkor Puskin már nem volt Szentpéterváron.)

Hasznosak voltak a száműzetések más szempontból is.

Mondhatni, tanulmányutak voltak Puskin számára. A Kaukázusban, a Krímben majd az Alsó-Duna melléki pusztaságban, illetve saját örökölt birtokán nem volt rossz dolga a nemes, befolyásos pártfogókkal rendelkező, már költőként híressé vált ifjúnak, és rengeteg tapasztalatot, élményt szerzett, amelyet bele tudott forgatni műveibe. Például az elbeszélő költeményeibe, amelyeknek alapját olykor a dajkájától hallott népmesék adták, és ezek kerekedtek aztán ki szépen az úti emlékektől szárnyra kapott fantáziavilágban.

És ahogyan Aljekónak, a Cigányok hősének, úgy Puskinnak is lehetőséget adott a „puszta”, hogy elfusson az udvar üres, lélekölő csillogása elől, amelyet ő nagyon is pontosan látott, habár maga is a legfelsőbb kasztba született.

A „felesleges ember” orosz változatát megmutató Anyegint is száműzetésben kezdte el írni különben 1823-ban.

Alekszandr Szergejevics Puskin portréja – Oreszt Kiprenszkij festménye

„Siet loholva élni, s érezni is siet”

Harminchét év, ennyi adatott neki mindössze – csak eggyel több, mint Byronnak, akit imádott –, és mintha érezte volna, hogy nincs sok ideje (bár az efféle utólagos megjegyzések kicsit nevetségesek és pátoszosak, talán minden alkotó, aki tele van ötlettel, tervvel, szorong, hogy nem tudja befejezni, amit be szeretne, és ennek megfelelően hajszolja magát – sokszor épp egy korai tragédiába).

Titkos naplójában említi (erről a könyvről még lesz szó!), hogy egy jósnő megmondta neki, sokáig fog élni, ha túlél egy magas szőke férfival való szerencsétlen találkozást.

Nos, nem élte túl, egy kalandor végzett vele párbajban, aki amúgy a sógora volt, és az irodalomtörténeti pletykák szerint homoszexuális, tehát, ha udvarolgatott is Puskin gyönyörű feleségének, csak provokációból tette, amelyre talán maga a cár biztatta, ilyen elmélet is született már.

A pontos igazság azóta sem tudható, de az oroszoknak olyan trauma imádott költőjük rejtélyes halála, mint nekünk, mondjuk, Petőfié.

Hogy ejthet halálos sebet egy ficsúr a remek lövő hírében álló, katonailag képzett, a párbajok terén rutinos Puskinon? Miért nem kapott sebet ő maga – tán speciális mellény védte titokban? Ki ugrasztotta egymásnak a két férfit, és miért? Politika lehetett a szerelmi viszály mögött?

Nem tudható biztosan.

A párbaj – vagy merénylet – mindenesetre a romantikus kultusz része marad örökre.

„Én írok levelet magának…”

Azt hiszem, generációm minden tagjának ez a sor jut eszébe először Puskin neve hallatán (van, akinek tapasztalatom szerint, oroszul!).

Tatjana híres levele kezdődik így, amelyért nem lehetett nem hevülni kamaszként, ha gondosan titkolta is az ember (és amelyet nem lehet nem szeretni öregebben se), és amely nélkül nincs szerelmes világirodalmi antológia tán.

Amúgy Puskin jó pár remekművet alkotott az Anyeginen kívül, mind a három műnemnek (epika, líra, dráma) mestere volt.

Ne féljetek levenni a polcról a köteteket, Puskin a mai olvasónak is sokat adhat, lenyűgöző, ahogy ír, ráadásul csodálatos magyar fordítók kezébe kerültek a szövegek.

Amit én talán a legjobban szeretek benne, az az, ahogyan pár ecsetvonással, iróniával, humorral, dendis eleganciával felskiccel egy-egy figurát, jellemet, helyzetet, úgy, hogy pár szóból kibomlik egy élet, egy sors, egy kapcsolat, egy hosszú és ezerszálas történet akár. Olvasd csak el ezt a részletet például, lementettem direkt (Áprily Lajos fordításában), ha nem hiszed:

„S istennek hála, egyre jobban

Meglátja azt, kiért epedt,

Jevgenyijét, kiért titokban

Annyit sóhajtott s szenvedett,

Mert úgy rendelte azt a végzet:

A vészes, bús egyéniséget.

Pokolszülött? Ég küldte le?

Kevély ördög? Vagy angyal-e?

Idegen hóbortok bolondja?

Üres káprázat? Moszkvai,

Ki tud Haroldot játszani?

Divatszavak bő lexikonja?

Utánozó korunk fia?

Talán csak egy paródia?”

Az eszményt megmutatta, a sárosat szerette

Meg leginkább a mindenfélét.

Volt szeretője ilyen is, olyan is. 

Titkos naplójában írja… Ja igen, a Titkos napló, álljunk itt meg egy pillanatra. Nálunk is megjelent az a rejtélyes könyvecske, amely állítólag a huszadik század hetvenes éveiben került kalandos úton a Szovjetunióból Amerikába egy emigráns író közreműködésével, aki állítása szerint egy levéltárostól kapta a titkosírással írt, általa megfejtett Puskin-naplót, hogy vigye Nyugatra. A kéziratot azonban ellopták tőle (hm…), és csak a saját másolatát tudta publikálni. Hogy az erősen pornográf mű valóban Puskiné-e, vagy a kiadó eresztette el a fantáziáját, arról máig vitatkoznak az irodalmárok. (Talán emlékeztek, a Tilos Rádiót az ORTT megbüntette az ezredforduló táján, mert felolvastak könyvajánló gyanánt az egyik műsorban ebből a naplóból, szóval tényleg elég szabadszájú írás mai értelemben is.)

Azt nem tudjuk biztosan, hogy tényleg megtörténtek-e azok a dolgok, amelyeket Puskin (?) elmesél, de hogy megtörténhettek volna, az bizonyos, hisz tudható, sose tagadta, meglehetősen szabadelvű volt a budoárok világában is.

Aztán kicsit belefáradva a kalandozásba, amelybe vére hajtotta, Puskin megnősült, elvette a kor díváját, Natalja Goncsarovát.

Natalja Goncsarova portréja – Alekszandr Brjullov festménye

Érdekes – nekünk talán most különösen – az a történet, miszerint amikor Puskin a házassági előkészületek miatt apja falujába, Bolgyinóba utazott, a kolerajárvány és a karantén miatt három hónapig nem térhetett vissza Moszkvába. És ez a „bolgyinói ősz” lett az egyik legtermékenyebb időszaka: csak írt, írt és írt. Befejezte az Anyegint, elkészített egy novellasorozatot, egy elbeszélő költeményt és desszertnek pár tragédiát.

A haláláig hátralévő pár év hasonlóképp aktív volt.

Puskinban egyszerre élt mindig a menekülés vágya és a társasági nyüzsgés iránti vonzalom. Rengeteg kalandja volt, de közben féltékenyen őrizte szépasszony feleségét.

Az irodalmi élet központi alakjává is lett, nem csak a szalonoké, lapot indított, regényt írt Nagy Péterről, elkészült többek közt a Pikk dáma című híres elbeszéléssel, és egy csomó költeménnyel.

Sok barátja volt, és sok irigye, ellensége. Mint már említettem, halála mögött is sokan az udvari intrikát sejtik. Egy gúnyos oklevél nyomán került sor a végzetes párbajra, amelyben a költőt „a felszarvazottak nemesi rendjébe” választották.

A Georges d’Anthès nevű férfi pedig 1837. február 10-én bekerült az irodalomtörténetbe azáltal, hogy megölte a korszak egyik zsenijét.

Puskinnak négy gyermeke volt, leszármazottai élnek most is szerte a világban. És ha bemutatkoznak, majdnem kétszáz évvel a legendás ős halála után is elkerekedik az emberek szeme.

 

De így vagy úgy: az ifjú költő

Meghalt s szerelme is vele,

Jaj! Nem mereng a bús tűnődő,

Baráti kéz döntötte le!

... 

Napom delet jelez. Belátom:

Nem érzem többé hajnalát.

Nem baj. Ó, könnyű ifjúságom,

Búcsúzzunk, mint két jóbarát.

Köszönöm a gyönyörüséget,

Tüzed, mely édes kínnal éget,

A zajt, vihart és víg napot,

Mindazt, mit kedved adhatott.

Köszönöm. Csendben vagy hevülve

Kiittam egy cseppig borod,

Enyém volt minden mámorod -

Elég! Indulok már derülve,

A sors új utat s célt mutat,

Hogy kipihenjem múltamat.

Hadd nézzek szét. Isten megáldjon,

Csendes tanyám, búvóhelyem,

Hol szenvedély és lusta álom

S tűnődés közt folyt életem.

(Anyegin, részletek. Áprily Lajos fordítása)

 

Kurucz Adrienn

 

Forrás: ITT, ITT és ITT 

A cím Puskin Barátnőm, por lepi a tűnt évek nyomát című verséből való (Eörsi István fordítása)