„Olyan ez, mint egy horrorban: hirtelen mindenkinek lesz gyereke, és te maradtál az egyetlen, akinek nincs” – Beszélgetés Sheila Heti íróval

–

Sheila Heti 1976-ban született Torontóban magyar bevándorlók gyermekeként. Írt regényt, elbeszélést, gyerekkönyvet és drámát is, de a figyelem középpontjába a How Should a Person Be című kötetével robbant be, ami óriási visszhangot váltott ki. 2013-ban a Time magazin a világ száz legbefolyásosabb embere közé választotta. 2018-ban (itthon 2019-ben) megjelent Változások könyve (eredeti címén Motherhood, azaz Anyaság) a gyerekvállalás kérdését boncolgatja, onnantól kezdve, hogy egyáltalán fel tudjuk-e tenni magunknak a kérdést, hogy akarunk-e anyává válni, és ha igen, hogyan. Bár adná magát a párhuzam, hogy a művet a főszereplő, illetve magának a szerző utódaként értelmezzük, Sheila Heti kifejezetten utálja, ha azt mondják, „megszülte ezt a könyvet”, hiszen egy férfi szerző új regényének viszonylatában soha nem merülne fel ez a hasonlat. Azt sem gondolja, hogy azzal, hogy bő 300 oldalon keresztül foglakozott a gyermekvállalás kérdésével, bármiféle extra tudásra tett volna szert a témával kapcsolatban, vagy hogy ő lenne ennek a szakértője. Regényíróként egyszerűen csak be akarta mutatni az egyén dilemmáinak hosszas folyamatát. És hogy a végén megtalálja-e a választ? Nos, az attól függ…

Fiala Borcsa/WMN: Igazán sajnálom, hogy végül el kellett napolni az utazást. Ez lett volna az első látogatásod Magyarországra?

Sheila Heti: Nem, egyszer már jártam felétek… talán úgy tizenöt éve lehetett? A nagybátyámmal és a bátyámmal érkeztem, és a látogatásom egyik célja az volt, hogy Budapesten szórjuk szét édesapám hamvait. Másfél évvel korábban hunyt el, és azt szerette volna, ha itt helyezzük végső nyugalomra.

F. B./WMN: Ami a Változások könyvét illeti, bár nem számoltam utána, de az volt a benyomásom, mintha jóval több kérdés lenne benne, mint kijelentő mondat.

S. H.: Ez így van. A könyv azt firtatja, biológiai lényként hol van a helyed a világban, ha nincsen gyereked? Hol van a helyed nőként ebben a társadalomban, vagy az édesanyád viszonylatában? A könyvem főszereplője ezeket a kérdéseket kutatja, és ezekben a helyzetekben óhatatlanul több a kérdés, mint a válasz. Azt remélem, hogy a végére talál egyfajta spirituális megvilágosodást, vagy legalábbis békére lel. De ez nem egy válasz vagy kinyilatkoztatás. Inkább csak a temérdek kutatás egyfajta eredménye. Eleinte másokat kérdezget, kíváncsi, a környezete hogyan gondolkodik erről a kérdésről, majd elkezd a belső dilemmáira fókuszálni. 

F. B./WMN: Miért van az, hogy ez a kérdés ilyen fontos a társadalom és az egyén számára? Miért van rajtunk ekkora külső és belső nyomás, hogy anyává váljunk?

S. H.: Azt nem tudom, hogy miért, de a nyomás határozottan jelen van. Olyan sok minden van, ami értékes lehet az életben, de a kultúránk ezeket nem értékeli ugyanannyira. De a miérteket én sem tudom jobban, mint mások. A nőknek nem mindig volt rá lehetősége, hogy ilyen mértékben foglalkozzanak ezzel a kérdéssel. Először is, ötven évvel ezelőttig nem voltak fogamzásgátló módszerek.

Ezek a módszerek relatíve újak, ahogy maga az ötlet is, hogy megelőzhetjük a terhességet. Éppen ezért ezeket a kérdéseket csak pár generáció óta tehetjük fel magunknak. Nincs is mindig rá nyelvezetünk.

A könyv írása során ez volt az egyik problémám: hogyan lehet ezt a kérdést feltenni, hiszen még annyira friss és új.

F. B./WMN: Ilyen szempontból van különbség nők és férfiak között? Másfajta nyomás helyeződik ránk?

S. H.: Természetesen. Senki nem mondja egy férfinak, hogy az ő életének az a célja, hogy gyerekei legyenek. Nem része a maszkulin eszmének, hogy egy férfi apává váljon, sőt, inkább arról van szó, hogy igyekeznek lerázni magukról a felelősséget. Ezzel szemben, ha egy nő nem akar gyereket, máris azt feltételezik róla, hogy valami gond van vele. Hiányzik a nőiességéből, a femininségéből valami. „Az igazi női tapasztalás” – sokak szemében ezt jelenti az anyaság.

F. B./WMN: Személyesen is megtapasztaltad, hogy úgy gondolják, nem vagy teljes értékű nő, ha nem adsz gyermeknek életet?

S. H.: Valószínűleg én ennek sokkal kevésbé vagyok kitéve, mint mások. Javarészt olyan művészekkel vagyok körülvéve, akik élik a maguk életét a maguk módján. Sokkal nehezebb azoknak, akik ennél jóval konzervatívabb környezetben nőnek fel. Én a szüleim részéről sem éreztem a nyomást. Ám a könyv nem feltétlenül csak az én szemszögemet képviseli. Inkább egy olyan nőét, aki érzi ezt az elvárást a körülötte lévőktől. A könyv írása során egy ponton úgy gondolkodtam erről, hogy olyan ez, mint egy horrorban, hirtelen mindenkinek lesz gyereke, és te maradtál az egyetlen, akinek nincs.

F. B./WMN: Azt tudom, hogy a könyv írása során sok bulvárújságot is olvastál a témában, sőt, a kommentszekcióba is keményen beleástad magadat.

S. H.: Igen, látni akartam ennek a témának a legkeményebb végleteit is. Az emberek egy csomó mindent nem mondanak ki hangosan, nem vágják szemtől szembe az arcodba, hogy „meg fogod ezt a döntésed bánni egy életre”, de leírni leírják. Látnom kellett, valójában mit gondolnak, hiszen annak ellenére, hogy egy viszonylag liberális környezetben élek, nem mindenki ilyen szerencsés.

Azok a szélsőséges vélemények, miszerint egy gyermektelen nő boldogtalanságra van ítélve és elbukott, még mindig jelen vannak.

F. B./WMN: A könyved olvasása során egy hasonló témájú BBC-s podcastot is hallgattam, amiben szintén a gyerekvállalás témáját boncolgatták. Ott az ellene szóló okok között szóba került az énközpontú világnézetünk is, azaz sokan azért sem szeretnének gyereket vállalni, mert nem akarják, hogy az elvigye az életük fókuszát önmagukról. Mit gondolsz, önző döntés nem gyereket vállalni, vagy épp ellenkezőleg, az az önző lépés, ha vállalunk?

S. H.: A környezetünk szempontjából tulajdonképpen az számít önzőségnek, ha vállalunk gyereket. De természetesen mindenki azt csinál, amit szeretne. Nagyon fontos azonban hangsúlyozni, hogy téves az a koncepció, miszerint „ha nincs gyereked, akkor nem teszel semmi fontosat”. Hiszen temérdek egyéb módon is hozzájárulhatunk a társadalomhoz, nem arról van szó, hogy ténylegesen semmi nem csinálsz, csak nonstop vakációzol. Önzőségnek titulálni azt, hogy valaki nem akar gyereket, ugyanúgy a nők megszégyenítése.

F. B./WMN: Sokan hozzák fel az ellenérvek között a klímaszorongást is. Tudjuk, hogy sok harmincas azért nem szeretne gyereket, mert nem biztos benne, hogy élhető jövőt, illetve nem egy agyonszennyezett világot hagy hátra az utódainak.

S. H.: A mostani helyzetben, azt hiszem, jó, ha az van a közbeszédben, hogy nem kell feltétlenül gyereket vállalni. Ezzel együtt az én könyvem nem azt akarja mondani, hogy semmiképp se vállalj gyereket. Inkább annak a folyamatát mutatja be, amíg az ember eljut egyfajta döntésig. Nincs előttünk ebből a szempontból sok egyéb példa az irodalomban sem. Számomra a könyv inkább szól a kérdésfeltevés létjogosultságáról és értékéről. Ez komoly kérdés, amire szentelhetünk tetemes mennyiségű időt. Sok más cikk és műsor ennek a praktikus vagy felszínes részét boncolgatja. Én mindezt spirituális szemszögből akartam megközelíteni. Nem azt, hogy a döntésemnek mi köze van a környezethez, hanem, azt: hogy néz ki ez az én szempontomból, milyen kapcsolatban áll mindez az őseimmel.

Ez nagyon fontos kérdés, de nem tanították meg nekünk sem azt, hogyan tegyük fel, sem magát a tényt, hogy igenis fel lehet tenni.

F. B./WMN: A könyv főszereplője azonban nemcsak a gyerekvállalás dilemmájával szembesül, de mintha a párkapcsolatát is megkérdőjelezné újra és újra.

S. H.: Igen, ez is a történet része, hiszen nem választhatjuk el az egyik kérdést a másiktól, az életünk egy rendszer, ahol minden mindennel összefügg. Ebbe beletartoznak a minket körbevevő emberek is, ezért azt szerettem volna, hogy ennek a férfi is részese legyen. Nyilván egy másik partnerrel másképp tette volna fel magának ezt a kérdést. A főszereplőm párja áthárítja rá a döntést, és ezzel is azt akartam bemutatni, mennyire egyedül marad.

F. B./WMN: A könyv ötlete 2010-ben született meg, mégis öt évnek kellett eltelnie, hogy nekikezdj a tényleges munkának. Miért pont akkor?

S. H.: 2010-ben fejeztem be az előző könyvemet (How Should a Person Be – a szerk.), így felszabadult a kapacitásom. Elkezdtem összeírogatni a gondolataimat, de még konkrét célok nélkül. Aztán 2013-ban kristályosodott ki, hogy az anyává válás dilemmájáról akarok írni, de akkoriban még úgy gondoltam, inkább interjúkötetet készítek a témáról, nem regényben gondolkodtam. Sok-sok különböző nővel akartam beszélgetni, megismerni az ő nézőpontjaikat, gondolataikat, tapasztalataikat. Közben elkezdtem dolgozni a Women in Clothes című könyvemen, ami azzal foglalkozott, hogy mit viselnek a nők világszerte és miért. Itt használtam végül azt a struktúrát, amit a Változások könyvéhez képzeltem eredetileg, és nem akartam megint ugyanazt csinálni, újra. Azon felül úgy éreztem, ennek a könyvnek egy belső utazásnak kell lennie, csak egy hang szólaljon meg benne, nem több száz nő hangja. Ezért is tartott olyan sokáig, míg meg tudott születni. 

F. B./WMN: A történet főszereplője a dilemmáira legtöbbször három pénzérme feldobásával keresi a választ, de van, hogy jósnőhöz fordul. Miért ilyen esetleges módszereket választ egy ennyire fontos kérdés eldöntéséhez?

S. H.: Arra gondoltam, hogy egy ilyen döntés, miszerint legyen az embernek gyereke, vagy sem, részben döntés, de valahol a véletlenen is múlik. Hiszen az életben annyi minden esetleges. Azt szerettem volna megmutatni, hogy a véletlen milyen nagy szerepet játszik a gondolkodásunkban is. Mivel engem a kérdések jobban izgatnak, mint a válaszok, ez egy jó módja volt a kérdésfeltevéseknek. Amellett imádom a párbeszédeket, tetszett, hogy a három érme így maguk is szereplőivé váltak a könyvnek.

F. B./WMN: A főszereplő dilemmái során olykor-olykor megpróbál definiálni fogalmakat, érzéseket. Mit szólnál ahhoz, ha játszanánk egy olyat, hogy én mondok neked egy szót, és elmondanád, te hogyan határoznád meg!

S. H.: Rendben!

F. B./WMN: Boldogság.

S. H.: Olyan érzés, amikor izgatott vagy, és nem zavar semmi. És általában nem tart túl sokáig. Talán egy teljes reggelen át, ha szerencsés vagy.

F. B./WMN: Nő.

S. H.: Hú, ez nagyon nehéz.

A nő az, akiről mások azt gondolják, hogy nő. Én például nem érzem magam nőnek, és nem tartanám magamat nőnek, ha mások nem mondanák, hogy nő vagyok.

Ez inkább olyan külsődleges dolog. Nem hiszem, hogy az ember kifejezetten nőnek érzi magát. Inkább érzi magát embernek. Hogy nő is mellette, azt csak mások mondják. Azt gondolom, ha például transznemű vagy, akkor valóban belülről jön az érzés, hogy nő vagy, csak épp mások ezt nem ismerik el, ami probléma. Azoknak, akik viszont biológiailag nők, pont fordítva lehet: nem érzed magad nőnek, de mások azt mondják, hogy az vagy.

F. B./WMN: Anya.

S. H.: Valaki, aki másokról gondoskodik. Ebből a szempontból apám sokkal inkább volt az anyukám, mert ő többet gondoskodott rólam, mint az anyukám. Számomra mégis ez a szó a gondoskodással, a védelemmel kapcsolódik össze. Így egy férfi is lehet anya, és egy gyermektelen nő is lehet anya. Általában az anya szót azokra használjuk, akik életet adtak valakinek, vagy örökbe fogadtak valakit. De ettől még simán elhanyagolhatják azt a gyereket. Ezért jobban szeretem az érzést, a tevékenységet, a helyzetet illetni ezzel a szóval.

F. B./WMN: A könyv főszereplőjének anyukája rendkívül szomorú nő. Lehet, hogy azért is hezitál ennyit a gyerekvállaláson, mert nem szeretné ezt a mintát tovább vinni? Mennyire játszanak közre az ilyen transzgenerációs traumák a gyerekvállalásban?

S. H.: Igen, valóban lehet benne ilyesmi. A főszereplő e minta miatt gondolhatja azt, hogy anyának lenni nagyon nehéz, keserves munka, hiszen látja, milyen boldogtalan az anyukája. De nem gondolom, hogy az, hogy valaki nem akar gyereket, az feltétlenül valami korábbi rossznak az eredménye. 

F. B./WMN: A könyv vége felé egyre inkább az lett a véleményem, hogy ha valakinek ez ilyen komoly fejtörést okoz, akkor talán jobb, ha nem vállal gyereket, hiszen az, ha megtörtént (jó esetben) már megmásíthatatlan lépés. 

S. H.:

Olvastam egy tanulmányt, ami arról szólt, ki a legboldogabb: azok, akiknek van gyereke, vagy azok, akiknek nincs. A válaszokból az derült ki, hogy azok, akik akartak gyereket, és lett is nekik, boldogok. Azok, akik nem akartak, és nem is lett, azok is. Azok voltak boldogtalanok, akik nem akartak, mégis lett, vagy akik nagyon szerettek volna, de mégsem sikerült.

F. B./WMN: Az átjön a könyvből azért, hogy a főhős dilemmái valamennyire a te kérdéseid is. Hogy érezted magadat, amikor kilenc év után végül befejezted a regényt?

S. H.: Azt éreztem, hogy nagyon szeretnék gyereket. De ez csak pár hétig tartott, utána ismét úgy voltam vele: boldog vagyok az életemmel így, ahogy van.

Fiala Borcsa