–

Van egy történet, amit viszonylag sokszor elmesélt a nagyanyám: egy falubeli asszonyról szól, aki megelégelte, hogy az ura napestig a kocsmában poharazgatott, ezért egyszer utána ment, hogy megkérje, jöjjön haza. Botrány lett a dologból, a nőt jó időre szájára vette a falu. Nagyanyám, elmondása szerint, sosem szégyenítette volna meg így nagyapámat mások előtt, még akkor sem, ha szerintem titkon azért tetszett neki az asszony akciója. Az attól való félelem ugyanis, hogy „mit fognak szólni mások”, falun mélyen beleivódik az emberbe, és egyfajta erkölcsi gátként sokszor felülírja a legbelsőbb, legerősebb vágyakat is. Ez a néhány jelentéktelennek tűnő, ám annál nagyobb horderejű szó az évszázadok során szerelmeket szakított szét, családokat döntött romba, embereket akadályozott meg boldogságuk kiteljesítésében. 

Amikor annak idején felköltöztem Pestre, egy kicsit fellélegeztem, amiért egy olyan helyre kerülök, ahol egy-két rokont leszámítva nem ismer senki, ahol azt csinálhatom, amit csak szeretnék – persze normális keretek között – anélkül, hogy bárki megjegyzést tenne arra, ahogy az életemet élem.

Aztán beláttam, hogy az ember ugyanúgy megteremti máshol is a mikrokörnyezetét, ahol minden a jól bejáratott minta szerint halad majd. 

Mégis miért izgat ennyire?

Tavaly beiratkoztam egy nyelvi kurzusra, de tévedésből rossz csoportba osztottak be, ami az első órán derült ki. A foglalkozás végén megbeszéltük a tanárommal, hogy átkerülök egy másik csoportba, amit szintén ő vezetett. A mai napig nem tudom, hogyan, de mint később kiderült, az az egy óra is elég volt ahhoz, hogy „lehengereljem” a többieket. A kurzus végén kitöltendő elégedettségi felmérés azon kérdésére, hogy mi tetszett a tanfolyamban a legkevésbé, az egyik volt csoporttársam ugyanis egyetlen dolgot írt: az én nevemet. Napokig bántott a dolog. 

Sokszor jobban, máskor kevésbé, de mindig is érdekelt, hogy a környezetem hogyan lát engem, mit gondol rólam és a tetteimről. Ez alapvetően teljesen normális emberi kíváncsiság, de az már közel sem mindegy, hogy önmagunk megítélését mennyire tesszük függővé ezektől a véleményektől. Volt idő, amikor iszonyatosan vágytam rá, hogy körülöttem mindenki kedveljen. Tényleg mindenki – agyrém, mi? Szerettem volna, ha szórakoztatónak és okosnak találnak, még akkor is, amikor legbelül éppen nem éreztem magam egyiknek sem. Vadul kerestem az önigazolást – kívülről. Ez azonban veszélyes játék. Ha ugyanis megkapja az ember, az elképesztően jó, amikor viszont nem – mert, hát olyan nincs, hogy mindenki jó véleménnyel legyen rólunk –, az maga a kudarc. De ez történik, ha a sajátunk helyett mások tükrét használjuk arra, hogy úgy igazán meglássuk, és meghatározzuk önmagunkat. 

Benne van a pakliban, hogy valaki úgy fogalmaz majd meg ítéletet, hogy halvány lila gőze sincs arról, kik is vagyunk valójában: milyen küzdelmek, fájdalmak és sikerek vannak mögöttünk. Ilyenkor elkerülhetetlen a csalódás, nekem is az volt.

Sokszor fájt, piszkosul. 

Ítélkezni, ítélkezni, ítélkezni

Ezeket a hangokat ugyanis nem könnyű kizárni. Bőven voltak álmatlan éjszakáim amiatt, mert úgy éreztem, egy-egy ember félreérti, félremagyarázza a tetteimet – akár direkt, akár önhibáján kívül. De így működünk: hol minket ítélnek meg, hol mi ítélkezünk mások felett. 

Már gyerekkorban belénk nevelik, hogy meg kell felelnünk: a szüleinknek, a tanárainknak, a főnökünknek, a párunknak, a gyerekünknek, az éppen uralkodó divathullámoknak, és valahol a lista legvégén ott áll, hogy még saját magunknak is. 

Ha ez nem sikerül – és már miért is sikerülne, hiszen a világon mindenkinek eleget tenni lehetetlen –, hát viseljük a következményeit. Azt, hogy megszólnak, hogy kritizálnak – még olyanok is, akik igazából nem is ismernek. Hogy egyszerűen nem tudunk mindenki szemében megfelelően viselkedni, elfogadhatónak, szerethetőnek, jó gyereknek, szülőnek vagy munkatársnak lenni. Persze az ember óhatatlanul magában kezdi keresni a hibát, és szorong ezerrel, holott az, hogy mit gondolnak mások, sokszor nem is arról szól, akiről a kritikát megfogalmazzák, hanem éppen arról, aki a kritikát megfogalmazta. Ezt persze nem könnyű felismerni. Az ember legtöbbször csak az őt ért sérelemre fókuszál, a mögötte húzódó okokra ritkán. 

Mondom a tutit: nagy ívben kell!

Vannak azok az önéletrajzok, amikben a hírességekről az egyik első és legfontosabb tényként az szerepel, hogy sosem érdekelte őket mások véleménye. Ez kérem szépen, már önmagában is teljesítmény – ha igaz! Persze nem mérhető össze egy festmény vagy zenemű megalkotásával, de ma, amikor tényleg mindenkinek mindenről megvan a saját véleménye (és azt hangoztatja is, ha kell, ha nem), azért az én szememben valahol egészen közel jár hozzá. 

Ami engem illet, ha annyi ezresem lenne, amennyiszer megkérdeztem magamtól, vajon elég jónak, szimpatikusnak tartanak-e az emberek, vagy éppen azt mérlegeltem, milyen visszhangra találnak a döntéseim a környezetemben, fejeseket is ugrálhatnék a pénztengerbe, mint Dagobert bácsi. De akkor is, ha összeszámolnám, hányszor hallottam már, hogy a legtöbb, amit tehetek, ha rám tör a szorongás, hogy megpróbálok nagy ívben tenni arra, mit gondolnak rólam vagy a tetteimről. Ez alapvetően jó, sőt egyenesen remek tanács, de elárulok egy titkot: a jobb napok mellett, amikor ez néhány röpke pillanatra talán sikerül is, az esetek többségében iszonyú nehézségek árán lehet csak kizárni a külső hangokat. De erről tényleg gondoljon mindenki azt, amit akar.  

Filákovity Radojka

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images