–

Mivel egy apró, mindössze nyolcszáz lelket számláló faluban nőttem fel, ezért amikor hétvégente hazautazom, olyan érzés, mintha Budapest után egy másik univerzumba csöppennék. A Kenyeri-táblát elhagyva megtelik a szívem melegséggel, és minden problémámat magam mögött hagyom, hiszen otthon vagyok. 

Ha ez a falu mesélni tudna, akkor azt mondaná, hogy érezzem magam nagyon szerencsésnek

Nekem még olyan gyermekkorom volt, amiben az okostelefon meg a tablet teljesen ismeretlen fogalmak voltak. Ha véget ért az iskola, azon töprengtünk, hogy a házi feladat megírása után biciklizni vagy görkorcsolyázni menjünk-e, esetleg egymásnál vendégeskedtünk, a babáinkkal játszottunk, társasoztunk vagy bújócskáztunk. Ha nem értünk haza a megbeszélt időpontra, anyánk napokig nem engedett minket sehova büntetésből. Persze nem leszek álszent, volt már tévé meg számítógép, néztük és játszottunk rajta órákig, ha nem akadt jobb program, de a gondtalanság uralta az akkori jelenünket, ami miatt sosem lehetek elég hálás. 

Ha ez a falu mesélni tudna, azt mondaná, érezzem magam kiváltságosnak

A családunk olyan összetartó erőként létezik a mai napig, ami manapság ritkaságszámba megy. A dédszüleim akkor mentek el, amikor már felsős voltam, így láthattam a dédpapám kosarat fonni, együtt morzsoltuk a tyúkoknak a kukoricát, amíg a dédmamám odabent sütötte az almás lepényt. Együtt szüreteltünk, kereplővel riasztottuk a seregélyeket, hogy ne egyék le a termést, amiből dédipapi pincéjében később kiforrt az isteni nedű. 

Mamival együtt kapáltunk a kertben, de mivel több kárt okoztam, mint segítettem, ezért ezt hamar feladtam. A kapa éle ugyanis többször futott bele a fiatal palántába, mint a gazba, ami körülvette. A tojást a tyúkjaink alól szedjük mindmáig, és minden héten hozok fel magammal, mert tudom, hogy bio.

Az állatokat tiszteljük, és csak azután kerülnek az asztalunkra, ha már teljesen kiszolgáltak minket.

A lekvár hozzávalóit a saját fáinkról szedjük, a zöldséget a levesbe a kertünkből visszük be. Ezekből pedig olyan ételek készülnek, amiknek az íze semmihez sem hasonlítható. 

Ha ez a falu mesélni tudna, akkor azt mondaná, hogy értékeljem a csendet

Amióta felköltöztem Budapestre, teljesen másképp állok néhány dologhoz. Hétvégente öröm hazamenni, és lenyugodni arra a pár napra. Mindenáron szerettem volna eljönni otthonról, mert már untam, hogy semmit nem lehet csinálni, és a közeli kisváros sem nyitott ki előttem nagyobb teret. Mást akartam, és ezt a budapesti látogatásaim rendre megerősítették. Ha néha feljutottam a fővárosba, ünnepnapként tekintettem rá. Egyszerűen elvarázsolt, és hosszas érvelés után a szüleim és elfogadták, hogy ide szeretnék jönni továbbtanulni. Féltettek, de támogattak. Bár az elején biztosítottam róla őket, hogy minimum kéthetente fognak látni, ez a fogadalmam már az elején megdőlt.

De igenis hiányzik az otthon. A családom, a friss levegő, az ottani barátaim, a légkör, amely körülvesz. A hétvégére pontosan arra az elcsendesedésre vágyom, amit a kicsiny falum megad.

Ha ez a falu mesélni tudna, arra intene, hogy sose felejtsem el, honnan jöttem

Mert bár az életem nem ott képzelem el, nem ott szeretnék letelepedni, mégis szeretettel vár minden egyes látogatásomkor. Mert az ott élő emberekhez történetek kapcsolódnak. Mert az a közeg, ahol nevelkedtem, bár öregszik, de hű marad önmagához. Mert minden korai emlékem oda köt, és ezek örökké befúrták magukat a szívembe. Mert érjen bármekkora fájdalom vagy boldogság, autóba vagy vonatra ülök, és két óra múlva azok az emberek várnak ott, akiket a világon a legjobban szeretek. 

 

Horváth Flóra