–

Tudjátok, vannak azok a nagyon kedves, intelligens emberek, akik minden jó tulajdonságuk mellett – és minden jóakaratuk ellenére – elképesztően tapintatlanok. Ismertek ilyet? Hát, engem az utóbbi időben összehozott a sors párral, és össze kellett szedni magam, hogy ne reagáljak túl hevesen a helyzetekre.

Házasságkötés után, huszonvalahány évesen, egy kis faluban élve természetes, hogy a szomszéd nénitől kezdve a kedves ismerősökön át szinte a polgármesterig mindenki megkérdezi tőled – a „na, milyen a házasélet?” után: „mikor terveztek gyereket?”.

Miután a „majd, ha jönni szeretne”, „amikor a sors/jóisten úgy akarja” válaszokat már ezerszer ellőtted, akkor kezd igazán kellemetlenné válni a dolog. Mert valahogy az a gyerkőc még mindig nem akar érkezni, bár van elég egészségügyi problémád, így nem is erőltetitek egyelőre a dolgot. (Mit érezhet az, aki nem is szeretne gyereket, de nyaggatják?! Belegondolni is rossz, hisz olyan nincs, hogy valaki nem akar, ugye?! Házasság, gyerek. Slussz-passz.)

Eljársz a dokihoz, szépen veszitek sorra a problémákat, megszüntettek minden gyulladást, megszabadultok az oda nem illő dolgoktól, ami lehet, mondjuk, ciszta vagy polip, aztán jöhet a hormonháztartás helyreállítása, mivel kiderül, hogy a probléma itt gyökerezik. Te is érzed, talán még nem jött el a gyerek ideje. Pontosabban, érzitek a pároddal, hogy semmit nem kell erőltetni, de a környezeted ezt nem veszi figyelembe. És különböző módokon tudtodra is adják, na, ilyenkor kell az az igazán kemény páncél, és sírdogálás helyett az irónia.

A kedves ismerősöd megsimogatja a hasad azzal, „mikor lesz már itt kisbaba?”, miközben tele van a táskád antibiotikummal a méhgyulladásodra. „Majd, ha eljön az ideje, de egyelőre szendvicset simogatsz” – válaszolod.

Vagy öt hölgyismerős egy rendezvényen fél órán keresztül taglalja neked, hogy biztosan terhes vagy, mert ők ám látják a hajad szála görbülésétől kezdve a szemed állásáig mindenen. Nem, nem segít, ha elmondod, felnőtt emberként nagyon is tisztában vagy a tested működésével és száz százalékig biztos vagy benne, hogy nem vársz babát. „Oké, akkor terhes vagyok. Jön valaki egy cigire?”

Egy lagziba mész gratulálni, ahol természetesen koccintasz, sőt, kimész egy cigire is pár emberrel, mégis van, aki megtapogatja a nagykabátod elejét, hogy „Csak neeeem???”. „De. Persze. És most tartunk pálinkakóstolót, hogy majd ha kibújik, tudjam, mit szeret.”

Gondolom, minden nő, akinek nem jött össze az esküvő után egy kacsintással a baba, az tudja folytatni a sort jobbnál jobb történetekkel.

Nekem is van még egy ráadásom, így végszóként.

Helyreállt minden, éreztem, hogy itt az ideje, a cigit is letettem, és egyszer csak a pocakomban volt egy baba. Még alig kezdtünk merni örülni, már kórházba kerültem. Természetesen ez sem kerülte el a falusiak figyelmét. Aztán, mit ad isten, amikor kikerültem a kórházból, egy igazán jólelkű ismerős párocska jött, és kérdezett. Hiszen ők hallották, hogy terhes vagyok. Azt beszélik a faluban. Kérdem én, miért?! Hát, mert kórházban voltam, akkor biztos terhes vagyok. 

Szerencséjük volt, az voltam, de szégyenszemre letagadtam. Tényleg nem jut eszükbe, hogy mi van, ha elvetéltem? Mi van, ha nem gyerek, hanem, mondjuk, ciszta? Mi van, ha valami baj van, amiről aztán tényleg nem akarok beszélni?

Már „nyilvános” a várandósságom, lassan a pocak a pulcsi alatt is látszani fog. Beszéltem az említett kedves pár férfi tagjával, és kértem őt, hogy máskor legyen tapintatosabb, hiszen nem tudja, mibe nyúl bele. Vannak dolgok, amik mindenkinek a magánügyei. A gyerekvállalás időpontja és az ember egészségügyi állapota pont ilyen. Hát még a kettő az egyben. Nem értette. De megköszönte, hogy nem tartottam magamban, és elnézést kért, ha esetleg, véletlenül, valamivel megbántott volna.

Még próbálkoztam azzal, hogy ez ugyanolyan kellemetlen, mint random ismerős, baráti házaspárokat kérdezgetni, mikor jön már a gyerek, hisz nem tudhatod, miért nem jön, és lehet, hogy a te kérdésed miatt fogja aznap este valaki álomba sírni magát. Ezt sem értette. „Hmm, de hiszen ezeket a párokat mindenki kérdezgeti. Hiszen ez a normális.” Nem, nem mindenki, mondtam én. „Tényleg nem?” Tényleg nem. „Hát ilyet….” És látszott, hogy én most már teljesen holdkóros lettem a szemében.  Mosolyogtam, megölelgettük egymást, és mentünk az utunkra. Ők pedig a párjával továbbra is minden húszas és harmincas éveiben járó párt kérdezgetni fognak. Az egyik gyerektelen barátnőm szerint, ha ő vezet autót közös programok alkalmával, akkor általában a „Csak neeeem?” és a „Na, végre baba lesz?” kérdés váltakozik. 

Most meséljetek ti!

Zille

Kiemelt képünk illusztráció