Nem tudod levenni a szemed az arcáról. Olyan lányosan finom, kamaszosan dühös és feszült egyszerre – áttetsző és éteri, lebilincsel a végéig. Az első jelenttől úgy fürkészed, ahogy ő lesi az üzemvezetőt, hogy visszaér-e, mielőtt be tudják végezni a dolgukat – míg a társaival megerőszakolnak egy fiút a körletből, akit móresre „kell” tanítani. Ketten lefogják, a harmadik hátulról döfi, ő, Daniel meg őrt áll. Hát, így kezdődik a film, ennyire durván. Egy javítóintézetben, a gátlástalan agresszió, a fizikai erő terepén.  

Aki ide bekerül, az nem úszhatja meg ép bőrrel, nem maradhat ki a dominanciaharcból, és nap mint nap kezdheti elölről. Nem eheti meg a szar ebédjét sem, mert még abba is belekötnek, beleköpnek vagy a fejére borítják. Nincs egy pillanat, amikor ne kéne lesben állni, ahogy az első jelenetben. De mégis: van egy. Amikor a börtönpap, Tomasz atya istentiszteletet tart – Daniel akkor oldódik csak fel. Ezért akar ő is papnak állni, de ilyen múlttal, javítóintézettel a háta mögött esélye sincs bekerülni egy szemináriumba. Tomasz atya, aki az egyetlen menedéke volt, nem is biztatja semmivel, amikor feltételesen szabadlábra helyezik: azt mondja, fogadja el inkább a felkínált munkát az ország eldugott szegletében egy fűrésztelepen, és civilként próbáljon Istennek tetsző életet élni.

De Daniel (akiről még szinte semmit nem tudunk) nem onnan jön, ahol az ember kompromisszumot köt. Mert az megalkuvás. Úgyhogy amikor megérkezik a faluba, ahol a próbaidejét töltené, az első útja mégis a templomba vezet, mert ott csönd és béke van, hallja a gondolatait. Meg ott egy helyes lány is, akinek gond nélkül be lehet adni – poénból –, hogy ő az új kispap. A sztori innentől önmagát írja, már nem lehet, és nem is érdemes kiszállni, mert

Daniel végre életében először boldognak érezheti magát. Azt csinálja, amit szeretett volna, és ami ösztönösen megy neki – és egy egész közösség figyel rá, ha nem is szó nélkül, de végül is megy utána. 

Na, hát akkor hagyjuk abba itt, ahonnan valójában elkezdődik a film, mert ezt érdemes megnézni. Kevés filmet érdemes ennyire, legyen az ember művészfilm- vagy Hollywood-rajongó, legyen ilyen vagy olyan az ízlése. Tök mindegy, ebben a vagány, összetett, emberi történetben nem számítanak ezek a „nüanszok”. Mindenki érteni fogja, és nagy eséllyel értékelni is, mert olyan alapkérdésekről lesz szó, mint az, hogy kinek jár második esély? Kinek jár megbocsájtás egy katolikus országban? Milyen az igaz hit? Mit kell betartani és mit lehet megszegni, ha az ember papnak áll – ahhoz, hogy önmagát se tagadja meg?

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Daniel született tehetség, tényleg papnak való, de ez csak egy hazugság árán derülhetett ki, a hazugságnak pedig egyszer le kell lepleződnie, és nagy kérdés, hogy akkor mi marad. Mi marad abból a sok álszentségből, amire nemet tudott mondani, és le tudott leplezni? Mi marad abból a gyógyító munkából, amit egy közösség traumájának feloldásáért tett? Mi marad azokból a konfliktusokból, amiket ösztönösen felszínre hozott, és amikbe keményen beleállt, hogy elindulhassanak a megoldás felé? És mi marad abból a sok elfojtásból, amit elkezdett megkaparni és fellazítani?

De, ami minket mégis csak a legjobban érdekel – hiszen Daniellel vagyunk mindvégig, az ő sorsáért aggódunk, nem a faluért –, mi lesz VELE ezután? Miért nem lehet itt, Kelet-Európában hőstörténeteket mesélni?  

De most komolyan, ez nem spoiler. Lengyel filmről beszélünk, nem amerikairól. Nem árulom el a végét, de sejthetitek, milyen sorsra vannak ítélve itt azok a fiatalok, akik heves indulatból (vélhetően nagyon zűrös háttérből) tinédzserként bűncselekménybe keverednek és javítóba kerülnek. Hogy mennyi esélyük van utána egy normális életre, jöjjenek ki bármilyen jó szándékkal. Ha a Corpus Christi nem lenne elég, hogy erre választ kapjatok (csak mert fikció – bár valós események ihlették), ott az utóbbi évek egyik legjobb magyar dokumentumfilmje, a Káin gyermekei – ugyanerről. És persze ugyanarra jut mindkettő. 

Ugyanakkor a Corpus Christi másról is beszél, nem csak arról, hogy meg tudjuk, és egyáltalán meg akarjuk-e változtatni (vagy javítani, ha már javítóintézetről beszélünk) ezeknek a fiataloknak a sorsát. Mert az a történet, ami egy faluban játszódik, mindig társadalmi parabola is, lásd például Szabó István utolsó filmjét, a Zárójelentést.

Szól arról, hogyan működnek a hatalmi viszonyok, hogyan viszonyulunk a traumáinkhoz, mennyire vagyunk kirekesztőek vagy épp befogadóak, mennyire vagyunk valódi közösség. Lengyelországban vagy nálunk – szinte ugyanaz. 

Mindez egy olyan filmben, ami szórakoztat, folyamatosan meglep, új és új kérdéseket vet fel, amiben a karakterek árnyaltak, összetettek, a dialógok életszerűek, a látvány letisztult, de nem kimódolt, és ami tele van emlékezetes epizódokkal. Egy viszonylag fiatal rendező, a bemutató idején 38 éves Jan Komasa munkája, aki nem véletlenül nyert el 2019-ben nyolc díjat is a lengyelek filmszemléjén, és került be a Corpus Christivel a legjobb nemzetközi film Oscar-jelöltjei közé. Ilyen egy friss és új hang, ami bárkit meg tud szólítani, aki nyitott arra, hogy a mai világunkon gondolkodjon.  

De a sok nyitott kérdésen, amit bennünk hagy a történet, egyvalamit még biztosan magunkkal viszünk: a Danielt alakító Bartosz Bielenia arcát. Mert az önmagában van olyan szuggesztív és nyugtalanító – egyben szép, egyszerűen csak szép is –, mint ez a csodálatos film.     

Gyárfás Dorka