Falusi szokások

Egy kisebb településen nőttem föl, akkoriban nagyközségnek mondták, de mi azért pontosan tudtuk, hogy falusiak vagyunk. A máskor szinte dermedt mozdulatlanságban tűnődő faluban különösen nagy volt az izgalom húsvét táján. Az anyák ilyenkor fényesre suvickolták az ablakokat, én is besegítettem anyámnak. Közben persze végig futkározott a hideg a hátamon attól a hangtól, amit az újságpapír adott, amikor az ablakot fényesítettük vele. Huhh, még most is megborzongtam, amikor rágondoltam.

Az előkerteket is nagyon gondosan gyomlálták, gereblyézték az asszonyok, és hosszan tervezgették, mi legyen az asztalon, ha jönnek a locsolkodók. Nálunk mindig volt piros tojás, amit mi festettünk egy lábos vízben, némi csokitojás, hájas pogácsa, sós-sajtos rúd köménymaggal, (ezt mindig leszedtem titokban, és eldobtam, mert ha észrevették, megszidtak érte: „az a legfinomabb benne”, és viszont egyenesen gyűlöltem), zserbó és túrós rétes vagy pite. Meg persze szódavíz és házi bor, a közelebbi locsolkodóknak pedig házi pálinka. És az utcáról beeső kisfiúknak pár forint aprópénz.

Locsolkodás

Apám és bátyám már kora reggel a legszebb ruhájukat vették föl, és együtt indultak el az útjukra, de hamar szétváltak, mert a bátyám unta hallgatni a sok felnőtt beszédet, úgyhogy egyedül folytatta a körútját, egyébként egész sok pénzt összelocsolt magának, még papírpénzt is kapott egyik-másik rokonunktól. Azért sem maradtak együtt, mert ő, ugye, nem is koccintott a házigazdákkal, mint apám. Aki viszont ezt elég sűrűn megtette, ahogy a falu összes többi férfija is.

Aznap mindig volt több baleset is, valaki bedőlt az árokba a biciklivel, nekirohant kismotorral a villanyoszlopnak, vagy egyszerűen csak elfeküdt az út közepén, és megmarták a kóbor kutyák.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Volt miről beszélni még pár napig, hogy kihez jött a mentő, kit hova vittek be, és meddig marad, kinek tört be az orra, mi történt a fuvaros lovaival, amikor elszabadultak, szóval megtelt élettel a máskor oly csöndes falu.

Pörgés ezerrel

Akármilyen volt is az időjárás, ragaszkodtam hozzá, hogy ne kelljen harisnyát vennem a szoknyám alá, fehér bokazokniban és a tavalyi kinőtt szandálomban virítottam a kapuban. Nem győztem visszahúzni a lábujjaimat, hogy ne legyen olyan feltűnő, mennyire kicsi rám az elnyűtt lábbeli. Ha nem jött arra senki, addig pörögtem, amíg el nem szédültem. Néztem a szoknyámat, a felhőket, a repülő hajamat, és baromi boldog voltam.

Nem sokszor fordult elő velem gyerekkoromban, amikor ezt tudatosan megéltem, de ilyenkor mindig elöntött a tavasz reménysége.

A locsolkodók

Nagyon sokfélék voltak, és mégis mind egyformák. Kizárólag a legbüdösebb pacsulikat fújták, illetve öntötték ránk, és sosem értették ezt az egyszerű, mégis igen összetett mondatot: „Köszönöm, csak egy kis kölnit kérek”. Nem sajnálták tőlünk, anyám és én is olyanok voltunk pár napig, mintha ezer liter kölniben fürödtünk volna, hiába mostunk hajat, hiába áztattuk a ruháinkat, hiába melegítettük a fürdővizet a nagy fazékban (fürdőszobánk nem volt), saját szagomat sem bírtam elviselni, émelyegve feküdtem le esténként, az ágyban különösen büdösnek éreztem magam.

A fiúk és a béna locsolóversek

Boldog-boldogtalan betért hozzánk locsolkodni a zsebpénz reményében, de anyám elég ravasz volt. Mindig rám nézett, hogy ismerem-e a fiúkat, persze mindenki ismert mindenkit, de sok olyan fiú is jött, aki amúgy még csak nem is köszönt, mert „hülye lány” voltam a szemükben. Ha azt jeleztem a szememmel, hogy ezek a fiúk csak távoli ismerősök, akkor kaptak málnaszörpöt, piros tojást és pogácsát, aztán mehettek isten hírével. Ha pedig valamelyik menő fiú tért be, akkor ő süteményt, csokitojást és pár forintot is kapott a locsolkodásért.

Volt olyan is, hogy valaki belesült a locsolóversbe, mert a fiúknak mindig kellett verselniük, anélkül nem locsolhattak. Ez a fiú küszködött egy ideig, aztán se szó, se beszéd, kifordult az ajtón, csak a hátát láttuk, annyira szégyellte magát, amiért belesült, hiába, akkor még életre-halálra verseltek a gyerekek…

Egy kanna víz

Amikor olyan tízéves lehettem, az egyik szomszédunk egy kannával jelent meg nálunk, és kihívott a verandára. Én gyanútlanul mentem, láttam a kannát, de azt hittem, hogy artézi vizet hozott a kútról, nekem is ezzel telt a gyerekkorom, hordtam az ivóvizet a sarki kútról. Aztán amint kiléptem az ajtón, a szomszéd bácsi, aki nem volt éppen szomjas, az egész vizet rám öntötte. Igazi „hidegzuhany” volt. Elmondhatatlanul rosszulesett, mert nem csupán a szép pörgős szoknyámat kellett levennem, hanem ráadásul még hallgathattam a szomszédunk röhögését is. Kiröhögött, tetszett neki, ahogy ott álltam megkukulva, csurom vizesen, csapkodta a térdét, remekül szórakozott. Én szó nélkül bementem átöltözni, és aznap már nem jöttem ki a szobából a konyhába, ahol a locsolkodás volt. Nem tudtak rávenni se szép szóval, sem pedig szigorral.

Aznap véget ért a tavasz a lelkemben.

Az utolsó szoknyás húsvét

Egy évvel később még éppen hogy rám fért a virágos szoknyám, hirtelen kezdtem nőiesedni, és eléggé megnőttek a melleim is. Én szégyelltem őket, ahogy az egész megváltozott testemmel sem tudtam mit kezdeni. Lehet, hogy nehéz elhinni, de ezen a húsvéton a különböző rokonok, ismerősök, szomszédok szinte mind a mellemre akarták önteni a kölnit. Legszívesebben egy nagy fekete zsákot szerettem volna fölvenni, már nem álldogáltam a kapuban, nem pörögtem boldogan, nem volt már bennem tavaszi reménység, csak egy hatalmas fekete zsák lakott a szívem helyén.

 Both Gabi