–

A falu, ahol élünk, hatszáz főt számlál. Jól látszik rajta, hogy milyen az ország, vannak nagyon szegények, vannak jómódúak, itt születettek és betelepülők. Sokfélék vagyunk, emberi erényekkel és gyarlóságokkal. De egy helyen élünk, a huszonegyedik századot tapossuk, itt és most kell kezdenünk valamit egymással. Nem könnyű dolog ez, mindenkinek vannak sérelmei, aggodalmai, nem boldogulunk egyszerűen. De valahol el kell kezdeni a nyavalygáson túllépni.

December közepén tartottuk az I. Robin Wood közösségi faaprítást, amelynek során a kiosztás előtt álló szociális tűzifát aprítottuk fel. Arra gondoltunk, hogy mekkora könnyebbség lenne azoknak, akik rászorulnak, ha nem nagy rönköket kapnának, hanem már felaprított fát. A faluban rengeteg olyan életerős ember van, aki szívesen dolgozik ilyen ügyért. A rendezvény sikeres lett, olyan emberek is megjelentek, akik mostanában költöztek a faluba, így nem ismertek másokat, de olyanok is voltak szép számmal, akik itt születtek, vagy már régen itt élnek.

A faaprítás után beszélgetve született meg az ötlet, hogy milyen jó lenne egy közösségi disznóvágást is megszervezni. Nem az ölés kedvéért. Hanem azért, hogy legyen egy újabb alkalom, amikor együtt dolgozhatunk, miközben egy régi hagyományt is jobban megismerhetünk.

Mert a hagyományok pont annyit érnek, amennyi értéket ma átélünk bennük. 

A nyáron költözött a faluba egy olyan család, amelyben az apa nagyon tapasztalt böllér, gyerekkorától kezdve számtalan disznóvágáson dolgozott, ismeri a szakma csínját-bínját, bár nem ebből él. Felajánlotta, hogy vezeti a munkát, csak legyen elég ember, aki eljön. A szervezés részét én vállaltam, míg az ötletgazda gondoskodott arról, hogy a helyi közösség ételkészítési szokásai megjelenjenek a toron. Megbeszéltük, hogy ez önellátó esemény lesz, így minden résztvevőnek ki kell fizetnie a költségek rá jutó részét. Ez az anyagi felelősség kellő súlyt adott az előkészületeknek, senki nem keres a dolgon semmit, aki többet dolgozik, annak nagyobb lesz az élménye, de ez az összes jutalom.

Soha nem voltam még disznóvágáson, így alakult az életem, nem volt ebben semmilyen tervezettség. Anatómiai tanulmányaim során viszont számtalan állat szétbontásában asszisztáltam, így nem rendített meg a látvány. Tudtam, hogy mi történik a levágott disznóval, így inkább azt figyeltem, hogyan viselkednek az emberek egymással. Hogyan találnak egymásra.

Az első jelenet, ami megragadt a lelkemben, az ól közelében zajlott. Feszülten figyelt mindenki, a halál nagy komolyságot teremt. A gazda, aki az állatot nevelte, azt kérte az általunk felkért böllértől, hogy hadd szúrja le ő a jószágot. Átbeszélték, hogy miként fog zajlani, kiderült, hogy teljesen egyet gondolnak. Semmi felesleges rivalizálás, a dolog sokkal fontosabb volt, mint az, hogy ki csinálja. Határozottan, gyorsan dolgozott a gazda, az állat pillanatok alatt kimúlt. Az első mosoly akkor jelent meg az arcokon, amikor a mérlegen kiderült, hogy a százkilósra becsült mangalica 99,96 kilót nyom. Mindenki ezzel számolt, de ez valószínűtlenül pontos becslés volt. Jó jel!

A pörzsölés közben már kezdtek kialakulni az új kapcsolatok: a tapasztaltabbak mutatták a kezdőknek, hogyan kell lekaparni és tisztára súrolni a disznó bőrét, kedvesen, figyelemmel, bátorító szavakkal. Különböző tudású emberek kezdtek el együttműködni.

Volt terep a tanulásra, a tapasztalatok megosztására. Időközben elkészült a forralt bor és a lángos, hiszen voltak, akik ezzel járultak hozzá a reggel indításához.

A disznó felbontása, darabolása újra nagyon komoly szakértelmet igényelt, itt megnyugtató volt látni a szinte művészi mozdulatokat, amiket a böllér és segédje végzett. Az ételek készítésébe már többen beszálltak, volt, aki zöldséget tisztított, mások az üstöket kavargatták. És közben beszélgettek, ismerkedtek. Akik a munkálatokat irányították a tapasztalatuk révén kerültek az élre, de végig azt figyelték, hogy a közösségnek mi lenne jó. Az újonnan érkezettek figyelték a helyi szokásokat, a helyiek pedig örömmel hallgatták, hogy máshol hogyan készülnek az ételek.

És akkor betoppant Fiala Borcsa és bandája.

És minden ment tovább az addigi mederben. Aki azt gondolja az időnként harsány és erősen főzékeny főszerkesztőről, hogy nem képes belesimulni egy ilyen helyzetbe, hogy minden fakanalat és üstöt azonnal magához ragad, az téved.

Ez a beszélgetős, ismerkedős együtt tevékenykedés megengedte, hogy az, aki szeretne dolgozni, az hozzáférjen a munkához, aki csak enni szeretne, az pedig egyen.

Borcsa enni jött.

Este, amikor már mindenki jól lakott, összeállítottuk a szociálisan rászorulóknak szánt kóstolókat. Azoknak, akiknek a tűzifát is összevágtuk, most egy kis ennivalót juttattunk. Tudjuk, ez nem megoldása a problémáiknak, ez inkább üzenet: gondolunk rátok, és igyekszünk egy kicsit segíteni.

Ez a nap nekem nem egy disznó levágásáról szólt. Nem a táplálkozásról, amihez lassan már mindenki mindenkinél jobban ért. Ez a nap az együttműködésről szólt.

Azt pontosan tudom, hogy a megjelentek világnézete, politikai meggyőződése nagyban eltér. Lehetne olyan helyzetet teremteni, amikor ezek lehetetlenné tennék az együttlétet. De lehet olyan dolgokat csinálni, amik fontosabbak annál, ami elválaszt. Meg lehet bízni olyan emberekben, akikkel nem mindenben értünk egyet. Lehet tisztelni a másikban azt, amiben csodákra képes, akkor is, ha nem vele osztanám meg a titkaimat.

Csak el kell kezdeni dolgozni. Legyen az egy park rendbetétele, egy vizes élőhely takarítása, kerítésjavítás, bármi. És nem kell azonnal mindennek tökéletesnek lennie. Tudjuk, hogy számtalan remek dolog azért nem születik meg, mert azonnal a hibátlan végeredményt akarjuk látni. Zseniális ötletei mindenkinek lehetnek, de semmit nem segítenek a világon, ha nem valósulnak meg.

Mi szombaton egy egyszerű ötletet valósítottunk meg, egészen jól. És ennél jobb nem történhetett aznap ezzel a csapat emberrel.

Kökéndy Ákos

Képek a szerző tulajdonában vannak