–

Ez az írás nem arról szól, hogy engem érzékenyen érint, ha megjegyzést tesznek rám. Nem is arról, mit gondolok a saját testemről vagy megjelenésemről. Mindezt azért tartom fontosnak előre leszögezni, hogy ne csússzon félre, ne sikkadjon el a mondanivalóm. Aminek középpontjában nem az áll, aki a megjegyzéseket kapja, állja – hanem az, aki úgy érzi, muszáj megjegyzést tennie.

Jó tíz évvel ezelőtt elég extravagáns hajjal éltem a mindennapjaimat: a frufrum felemás volt. Nem kicsit, nagyon: a bal és a jobb oldal között több centiméternyi világos eltérés mutatkozott. Szerettem így, akkoriban mindent szerettem, amivel kicsit meg lehetett akasztani a világ menetét. És ez a frizura meg is akasztotta. Szinte mindennapos volt, hogy azzal a kérdéssel szembesültem:

„Jó a hajad! Direkt ilyen?”

Őszintén: mit lehet egy ilyen kérdésre felelni? Én általában azt mondtam: nem, véletlenül. Pikírtebb hangulatomban hozzátettem azt is, hogy csuklott a fodrászom.

Akadt, aki még ilyenkor sem kapott észbe, hogy mennyire sértő a viselkedése – sőt, egyszer előfordult, hogy kanyar nélkül elhitte a kérdező, hogy véletlenül maradt három centi lauf a hajamban.

De nem kell ahhoz extravagáns frizura, hogy hasonló „spameket” kapj. Egész életemben hallgattam a megjegyzéseket arra vonatkozóan, miért nem növesztem meg a hajamat. Néha valaki ötperces ismeretség után érezte fontosnak megjegyezni ezt, de volt olyan pasi, aki az első randi előtt célozgatott rá, hogy ha majd együtt járunk, ugye, megnövesztem a hajamat kicsit nőiesebbre. Nem lett belőle se randi, se hosszú haj.

Amikor máshogy sem jó 

Tavaly nyáron egy lakásfelújítás és egy elég komoly érzelmi hullámvölgy után a hajam történelmi mélypontra jutott. A helyreállítási munkálatok részeként felhagytam a vasalással, cserébe kénytelen voltam kissé megnöveszteni, hogy legalább két copfba összeérjen, és ne nézzek ki úgy, mint Monica a Jóbarátokban, amikor Barbadoson nyaralnak. Alig nőtt néhány centivel hosszabbra a hajam, mint az egész életemben megszokott, mégis vagy féltucatnyian érdeklődtek:

„Ugye, nem akarod megnöveszteni a hajad?”

Hát, kösz szépen.

Jó a hajad, Adri! Direkt ilyen? – Fotó: Láng Péter

Hű, de erős a sminked – Úristen, beteg vagy?

Biztos vagyok benne, hogy mindenki ismeri a jelenséget: akárhogy jelenünk meg valahol, valakinek biztosan van valami kifogása.

Ha reggel szépen kifestettem magam, valaki biztosan azt firtatja majd, miért sminkelek ilyen erősen. Ha sminkmentes napot tartok? Megkérdezik, biztosan jól érzem-e magam. Súlyosabb esetben: úristen, beteg vagy?

Ez már önmagában is rettentően sértő – a legrosszabb mégis az, hogy az ember egy idő után azt érzi, sem így nem jó, sem úgy. És persze számtalan más okból is ugyanígy érkeznek az ellentétes megjegyzések:

Nahát, hogy megasszonyosodtál! – Hű, azért most már ne fogyj tovább!

Jaj, Adri, olyan jól állna neked a hosszú haj! – Te most növeszted a hajad? Ugye, nem akarsz unalmas, hosszú hajú nő lenni?

Nahát, milyen elegáns vagy ma! Kinek akarsz tetszeni? – Mi van, edzésről jöttél?

Úristen, hogy bírod ebben a tűsarkúban? Biztos nagyon kényelmetlen! – Te nem hordasz magas sarkút? Pedig nyújtaná az alakod!

Nem gondoltál még rá, hogy befestesd a hajad? Lassan már őszülsz… – Ó, sokkal jobb volt a régi hajszíned…

Ízlés dolgában kár vitatkozni. Természetes, hogy mindenki mást gondol rólunk, más frizurával, más ruhákban, alkattal tetszünk neki a legjobban. De vajon milyen jogon gondolja azt bárki, hogy nekünk az ő ízléséhez kell igazodnunk? Miért érzi szükségét olyan sok ember, hogy olyanok külsejére tegyen megjegyzést, akikkel igazából nincs is közeli viszonyban?

Ha nem tudsz jót mondani, hallgass!

Igazán nem vagyok híve a hízelgésnek, ráadásul szempillantás alatt átlátok a hamis bókokon. Nem is buzdítanék arra senkit, hogy megdicsérje, ami nem tetszik neki.

Csakhogy az ilyesfajta megjegyzéseknek semmilyen, de tényleg semmilyen pozitív hozadékuk nincs. Gondold csak át: a rövid hajú nőnek nem lehet másnapra hosszú haja, még a kedvedért sem. Csupán tudni fogja, hogy szerinted nem áll jól neki a frizura, amit ő szeret.

Annak, aki növeszti a haját (és ide a rozsdás bökőt, hogy tele a hócipője az olyan megjegyzésekkel, hogy a rövid haj nem nőies, „nem az igazi”), elég lelombozó érzés lehet azzal szembesülnie, hogy mire elszánta magát a hajnövesztésre, azt kérik számon rajta, miért nem marad meg a hajviseletnél, amire amúgy gyakran kapott megjegyzéseket. Aki meg átfestette, az vajon mit kezdjen vele? Semmit sem tud. Csak ottmarad a levegőben a kellemetlen gondolat, hogy tényleg jobban nézett ki az előző árnyalattal.

Ha valaki hízott, nem akarja ezt még hallani is. Látja, érzi magától. Sőt lehet, hogy csak rontasz a helyzeten, mert már épp azon van, hogy visszaszerezze a régi alakját. Ha súlyt veszített? Lehet, hogy hónapok óta keményen küzd a fogyásért, és te szétrombolod az újonnan megszerzett önbizalmát azzal, hogy azt sugallod: így sem néz ki jobban, legfeljebb máshogy. (És abba bele se menjünk, mi van, ha betegség miatt fogy. Másra sincs szüksége, mint hogy még rosszabbul érezze magát.) Egyáltalán: miből gondolod, hogy te ránézésre megsaccolod, neki mekkora súly volna az ideális?

Nem mindegy neked, milyen ruhában jelenik meg a munkahelyeden vagy a baráti találkozón? Ha nem érzed úgy, hogy szuperül néz ki, egyszerűen fogd be, és foglalkozz az emberrel, ne a megjelenésével.

Állj le az érzelmi spameléssel!

Mindehhez egyetlen apró, ámde annál lényegesebb tényt kellene kicsit ízlelgetnünk: a másik ember nem tárgy. Nem bútordarab, és nem is azért létezik, hogy kifogástalan biodíszlete legyen a mi valóságunknak.

Az még egy közeli kapcsolat esetén is nehéz kérdés, hogy mennyire szabad belefolynunk egymás stílusszakértésébe (jaj, én ebben borzalmas vagyok, szóval elhihetitek) vagy külsejének alakítgatásába. Nyilván a távolabbi kapcsolatok esetén sem állítható fel általános szabályrendszer, hiszen mindannyian másként reagálunk egy-egy megjegyzésre. Az viszont jó iránytű mindenki számára, hogy ha attól, amit mondani készül, a világ és a másik ember lelkiállapota sem lesz jobb, akkor szerencsésebb, ha eldugul.

Mi lenne, ha eldugulnál?

Igen, kedves olvasó, látom magam előtt a kommenteket: a Csepelyinek megint nincs jobb dolga, mint piszlicsáré megjegyzéseken fennakadni. Pedig ez nem piszlicsáré ügy, hidd el. Soha senki napja nem lett még jobb attól, hogy valaki kéretlenül közölte vele, szerinte miként kellene kinéznie vagy megjelennie. Hogy lehetne ilyenebb vagy olyanabb. Vagy régen jó volt, és most már nem az. Szóval mielőtt bekommentelnéd, hogy hagyjuk már ezt, nem kell felvenni a sértéseket, nehogy már minden hülyeségen felkapjuk a vizet, gondold át: nem lehetne, hogy nem zúdítunk rá minden felesleges marhaságot a másikra?

Ha elő sem idézzük a helyzetet, amit a másiknak kezelnie kellene, arra sincs esély, hogy ő rosszul kezelje.

Ilyen marha egyszerű.

Csepelyi Adri

 A kiemelt kép illusztráció (forrás: Getty Images)