–

Ágy, asztal, tévé – a Kispál és a Borz együttes negyedszázaddal ezelőtti albuma jutott eszembe Bérczesi Robi Hold utcai, épp csak a legszükségesebb bútorokkal berendezett lakásáról, már csak azért is, mert a Hiperkarma sok szálon kapcsolódik Lovasi Andráshoz, akinek memoárja amúgy a konyhaasztalon hever. De most egy másik könyv miatt vagyunk itt, amely Én meg az Ének címmel jelent meg nemrégiben, Bérczesiről szól, és Kiss Lászlóval közösen írták.    

K. A./WMN: Mit szólsz, Robi, hogy irodalomérettségi-tétel lettél? Mint az irodalom határterülete.

B. R.: Ez mit jelent?

K. L.: Képzőművészet és irodalom, zene és irodalom: vannak efféle tételek.

B. R.: Nagyon büszke vagyok rá. Bárcsak édesapám megérte volna.

K. A./WMN: Ez volt az első gondolatod, amikor meghallottad?

B. R.: Most ez az első gondolatom.

K. A./WMN: Hogy oldottad volna meg a feladatot? Olvasom: „Mutassa be a lírai én és a költő saját énje közti kapcsolat problematikusságát a Hiperkarma együttes Bérczesi Róbert által írt dalszövegeiben különös tekintettel a zenekar mitévő/amondó című dalpárosára.”

B. R.: A lírai micsoda?

K. A./WMN: A lírai én. Várj, még tovább is van: „Feleletében mutassa be a beszédmód változásait az említett dalok szövegében, valamint térjen ki azok prozódiai jellegzetességeire is.”

B. R.: Azt a mindenit!

K. A./WMN: Laci, te magyartanár vagy, érted?

K. L.: A lírai én az, aki megszólal a szövegben. Azt mondják, nem azonos a szerzővel, költővel.

K. A./WMN: Tehát a Robi és a költői énje közti kapcsolat problematikussága a témánk?

B. R.: Az amondó és a mitévő párbeszédben íródott dalok.

K. A./WMN: Te vitatkozol magaddal?

B. R.: Két valaki vitatkozik, ez tény.

K. A./WMN: Mi a probléma?

B. R.:

Nehezen fér meg két dudás egy csárdában. Gondolom én. A két fél külön személyiségjegyekkel rendelkezik, ez tetten érhető.

K. A./WMN: Milyen volt a te érettségid?

B. R.: Matekból hármast kaptam, a többi tárgyból ötöst.

K. A./WMN: Jó tanuló voltál?

B. R.: Igen. Irodalomból Kosztolányi Dezső Pacsirta című regényéről kellett beszélni. Négyet hívtak be mindig egyszerre vizsgázni, mire sorra kerültem, el tudtam olvasni a könyvet. Emlékszem, úgy hívták a Pacsirta apukáját, hogy Vajkay Ákos. Nemrég felfedeztem, hogy a közelben van egy Vajkay Ákos utca.

K. A./WMN: Jó a memóriád.

B. R.: Amire akarok, arra emlékezek. Meg arra, ami fontos. De sajnos előfordul, hogy nem ismerek fel embereket, akiket fel kellene.

K. A./WMN: Mert nem akarsz rájuk emlékezni?

B. R.:

Dehogyis, oké, ez félreérthető volt, nem erről van szó. Nyilván a töméntelen drogozás miatt esnek ki arcok.   

K. A./WMN: Nem kozmetikázod azt, amit magadról elmondasz. A könyvben például rögtön az elején elmeséled, hogy enyhén autista vagy, hiszel az ufókban, az istenben, emellett hangokat hallasz, és meggyőződésed, hogy szellemek irányítanak bennünket. Valamint a drogokról is őszintén beszélsz.

B. R.: Igen, nem is értem, Laci miért gondolt rám mint könyvének alanyára.

K. A./WMN: Te nem írtál volna magadról könyvet?

B. R.: Terveztem, de letettem róla, aztán Laci megkeresett.

K. A./WMN: Nem tudtad megírni, jól értem?

B. R.: Lusta voltam kigépelni.

K. L.: Másfajta összeszedettség kell a könyvíráshoz, mint ami Robinak van. Nagyon érdekes világ az övé, nem könnyen befogadható, de izgalmas. Elképesztően tág perspektívájú karakter. Ezért szerettem volna megírni ezt a regényt, mert mi regénynek nevezzük, nem memoárnak.

Ja, és miért ne hihetne az ufókban az, aki hívő amúgy. Miért fura ez? Miért ne hallhatna hangokat is?

K. A./WMN: Persze, a szentek is hallottak.

K. L.: Bárki hallhat, igen. Én mostanában nem tudok rendesen olvasni, mert folyton zenét hallok a fejemben.

B. R.: A belső magnó játssza ugyanazt a számot. Ezt úgy lehet hatástalanítani, hogy egy másik számot teszel be a képzeletbeli magnóba.

K. A./WMN: Amikor felismerted, hogy hangokat hallasz, akkor arra gondoltál, hogy különleges ember vagy, akinek sugallatai vannak, vagy megijedtél, hogy bolond vagy?

B. R.: Először arra gondoltam, mindenki ilyen. De most már tudom, hogy nem mindenki hall ilyen sok hangot.

K. A./WMN: Vagy nem hangoknak nevezi ezeket?

B. R.: Nevezhetjük gondolatoknak is, de én meg tudom különböztetni a hangokat és a gondolatokat.

K. A./WMN: A kórházban töltött hónapokról röviden írtok. Nem derül ki, hogy kaptál-e valódi segítséget. Hogy nem vagy kevésbé pusztítva magadat is képes légy alkotni például.

B. R.:

Az orvosokat igazából a gyógyszerezés érdekelte, hangokról, gyerekkori élményekről nem volt szó.

K. A./WMN: Meg sem próbáltak segíteni?

B. R.: Nem volt olyan a szituáció, hogy beszéljek a hangokról.

K. A./WMN: Egy pszichiátrián nem volt olyan a szituáció?

B. R.: Gyógyszerrel kezeltek, mert azt gondolták, a drogok következtében hallucinálok. Holott épp ellenkezőleg, azért fordultam a drogok felé, mert hangokat hallok.

K. A./WMN: Másként alakult volna talán minden, ha találkozol egy jó orvossal, mondjuk, tizenévesen?

B. R.: Mivel, még egyszer mondom, ez nálam a gyerekkorba nyúlik vissza, nem hiszem, hogy segített volna, bárkivel is találkozom. Ezek a hangok nem fognak megszűnni soha.

K. A./WMN: De talán az együttélés könnyebb lett volna velük.   

B. R.: Valószínű legyógyszereztek volna, és megállapítják, hogy skizofrén vagyok. Akkor nem tudom, mi lett volna, de most már mindegy is.

K. A./WMN: Mit gondolsz a címkézésről? Te is kaptál efféléket, olvastam a könyvben, mondták már rád, hogy paranoid, skizoid…

B. R.: A pszichológia meglehetősen fiatal tudományág, sok mindent kezelnek betegségként, ami talán inkább emberi tulajdonság.

K. A./WMN:

Betegnek tartod magad?

B. R.: Nem.

K. A./WMN: Mi az oka annak, hogy zárkózottságod ellenére választottál magadnak egy szakmát, ami a létező legnagyobb exhibicionizmust követeli? Önterápia?

B. R.: Volt idő, amikor önkínzásként gondoltam rá, most már nem. Egy jó dal elénekelésével kiszellőzteti a lelkét az ember. A közönség szeretete is fontos. Most már terápia.

K. A./WMN: Mit tudsz kezdeni a rajongással? Valódi szeretetélményt adhat?

B. R.: Régebben nyomás volt rajtam ez a szeretet, mégis vágytam rá, minden zenész erre vágyik, csak mikor megindul a hullám, akkor paranoid állapotba kerül, hogy jé, ezek rólam beszélnek, rám mutogatnak.

K. A./WMN: Ijesztő?

B. R.: Először az volt nagyon, de már megtanultam beépíteni, és jólesik.

K. A./WMN: Nem teher, hogy minduntalan beszélgetni akarnak veled, kérdezgetnek? Bájos jelenetet láttam a minap a Millenárison, a Könyvfesztiválon. Siettél a kijárat felé, kezedben cigaretta, jobbodon Karafiáth Orsi Piroskának öltözve, ő beszélgetett előzőleg veletek a könyvről, mögötted fiatal lányok, szaladtak utánatok, beszélgetni szerettek volna, gondolom, te meg cigizni.

B. R.: Ez legyen a legnagyobb bajom.

K. A./WMN: Mi amúgy a legnagyobb bajod?

B. R.: Talán az eltúlzott halálfélelem. A fájdalomtól való félelem. Hátráltatnak.

K. A./WMN: Kiderül a könyvből, jó sok szenvedésen kellett átvergődnöd az érzékenységed miatt. Cserélnél egy normál, paramentes, nyugodt életre, megkockáztatva, hogy a tehetséget is bukod?

B. R.: Megmondtam tizennégy évesen anyukámnak, hogy nekem nem lesz se feleségem, se gyerekeim. Somolygott, de ma már belátja, hogy igazat beszéltem. Voltak olyan időszakok az életemben, amikor meginogtam, eljátszottam a gondolattal, hogy megpróbálhatnék normális életet élni, de ez nem jutott túl a gondolatok szintjén, és most már látom, hogy nekem nem is való.

Egyedül vagyok, de sosem vagyok magányos. Itt vannak a hangok velem mindig.    

K. A./WMN: Ez ijesztő.

B. R.: Vannak köztük félelmetesek, őket el kell küldeni.

K. A./WMN: El lehet?

B. R.: Vannak trükkök. Amikor üvöltöznek a fejemben, a háttérbe szoríthatók, és az előtérben meg tud szólalni egy szerető hang, hogy minden rendben.

K. A./WMN: A rajongók értenek?

B. R.: Szerintem igen, meg lehetnek „flasheik” a szövegben, zenében.

K. A./WMN: Amikor a régebbi, bedrogozva írt dalszövegeidet olvasod tisztán, érted az akkori magad?

B. R.: Legtöbbször megvan, hogy ki járt éppen a fejemben, vagy milyen helyzetre reflektált a dal, de alapvetően átlényegültek a szövegek, mindegyik nekem szól.

K. A./WMN: Miért volt fontos megírni Robi regényét?

K. L.: Mert egy tehetséges művészről van szó.

K. A./WMN: Mi volt a nexus korábban? Barátok voltatok, ismerősök, rajongtál érte?

K. L.: Rajongó voltam, de nem az a fajta, aki szalad utána. Súlyosnak, ütősnek, mélynek éreztem a dalait.

K. A./WMN: Nincs a regénynek megnyugtató befejezése, hepiendje. A konklúzió számomra a törékenység, az, hogy bármikor visszacsúszhat az ember a démonok karmai közé.

B. R.: Sajnos igen.

K. A./WMN: Mi az üzenete a könyvnek? Van egyáltalán üzenete, vagy csak el akartátok mesélni, mi van a Robival?

B. R.: Utóbbi. Elmesélni a kálváriámat annak gyönyörűségével és buktatóival együtt.

K. L.: Béklyót rakott volna ránk, ha mindenáron üzenetet akarunk belefogalmazni. Így is húztunk rengeteget.

K. A./WMN: Mit?

B. R.: Hagyjuk.

K. A./WMN: Akkor úgy kérdem, mi volt a szempontja a szortírozásnak?

B. R.: Kihagytuk, ami túl személyes volt. Nem akartam megbántani senkit a könyvvel. De kivettük a Harry Potter-elemzésemet is, vagy amikor Karinthy és Kosztolányi barátságáról beszélgettünk hosszan.

K. A./WMN: Robi, levágattad  a hajad.

B. R.: Megnő hamar. Lustaságból növesztem meg mindig.

K. A./WMN: Mi, nők, akkor vágatjuk le általában a hajunkat, ha valami nagy változás van az életünkben, szakítunk, új életet kezdünk.

B. R.: Tudat alatt nálam is lehetett valami ilyesmi. Arra ébredtem egy nap, hogy ma levágatom. Új haj, új élet, a könyvvel is lezártam 42 évet.

K. A./WMN: Mit szólt a környezeted a könyvhöz?

B. R.: Mindenkinek tetszik, anyukám nagyon büszke rám, a könyv szereplőitől nem kaptam visszajelzést.

K. A./WMN: Tartasz tőle, mit gondolnak?

B. R.: Nem, úgy írtam meg mindent, ahogy történt. De örülnék, ha hallanám a véleményüket.

K. A./WMN: Miért nem hívod fel őket?

B. R.: Ááá, hülyén venné ki magát.

K. A./WMN: Nem akarsz megbántani senkit, mondtad, meg a könyvben is többször. Sokszor bántottál meg embereket, azért mantrázod?

B. R.:

Tudat alatt lelkiismeret-furdalás is lehet bennem. Rossz érzés, ha megbántok valakit. A kéziratot vagy nyolcszor elolvastam, éjjel fel-felriadtam, lefirkantottam, hogy húzzuk ki ezt vagy azt.

K. A./WMN: Nyomasztott, hogy megjelenik ez a könyv?

B. R.: Az nyomasztott, hogy olyan dolgokat mondok el, amikért elő is állíthatnak mint bűnelkövetőt. De elolvastam Szabó Győző Toxikómáját, és megnyugodtam.

K. A./WMN: Új élet, mondod: miben új? A hajadon kívül.

B. R.: Igyekszem éber perceimben minél többet dolgozni. Az elvesztegetett tíz évet bepótolni. Ha naponta több órát gyakorolnék, nem itt tartanék. Ne légy rest, mondogatom magamnak, a lustaság főbűne jellemez.

K. A./WMN: Hallgatsz magadra?

B. R.: Igyekszem.

K. A./WMN: Külsőségeiben változott az életed a könyv megjelenése óta?

B. R.: Nem, szinte mindig egyedül vagyok. Hozzám nem jönnek, én sem megyek senkihez, szórakozóhelyekre sem járok.

K. A./WMN: Nem fáj, hogy nem nyitják rád az ajtót?

B. R.: Tudják a barátaim, hogy milyen vagyok. Tartjuk a kapcsolatot, beszélünk.

K. A./WMN: Nem vagy az az ember, akihez felugranak egy pizzával, hogy erre jártunk?

B. R.: Nem igazán. Nem tudják, milyen hangulatban találnak.

K. A./WMN: Mik a variációk?

B. R.: Fáradt vagyok, nincs kedvem semmihez… Nem tudok jókedvet erőltetni.

K. A./WMN: Laci, hogy kezelted Robi hangulatait?

K. L.: Hasonló vagyok. Én se szeretem például, ha meglepetésként beugrik hozzám valaki.

K. A./WMN: Hú, jó hangulat lehetett, mikor dolgoztatok.   

K. L.: Euforikus állapot volt! Elröppent az idő. Félig-meddig Pestre költöztem a munka miatt. Életem legszebb fél éve volt

K. A./WMN: ?

K. L.: Gyulán élek, gimnáziumban tanítok, kisváros, rigófütty, szeretem, de ki akartam, ki kellett mozdulni. Félállásban tanítottam ebben a tanévben. A munka pedig úgy zajlott, hogy interjúztunk, a szöveget legépeltem, és megírtam, majd átküldtem Robinak. Hetente egyszer-kétszer beszélgettünk. Érdekes, hogy Robi is Gyulán született, aztán egy kis tanyára került, majd Komlóra. Nem a centrumból indult ő sem, nagyon érdekelt, hogyan lett az, aki.

B. R.: Már hétfőn a pénteket vártam Komlón, hogy történjen végre valami.

K. A./WMN: Ehhez képest most a főváros centrumában élsz, bezárkózva egy lakásba.

B. R.: Megfordult már a fejemben, hogy vidékre költözöm, de nincs kocsim, sem jogsim, engem nem szabad volán mögé engedni. Emiatt maradok.

K. A./WMN: Ott éreznéd jól magad, ahonnan elvágytál?

B. R.: Igen. Édesapám is visszaköltözött Gyulára negyvenévesen. Persze Komló túl messze van, valami Pest környéki település lenne jó.

K. A./WMN: A könyv megjelent, szépen fogy. Mi lesz most? Mik a tervek?

B. R.:

Egy ötödik kerületi sci-fit szeretnék írni. Meseregény lenne, egy holdlakó uralkodó pár elsőszülött gyermekéről, akit „leszülettek” ide a Földre, a holdlakók meg kétségbeesetten keresik.

Ha a cselekményvázlatot összeraknám, abból már ki tudnánk indulni Lacival, aki segít. Amúgy pedig dolgos hetek következnek, rengeteg koncerttel. Készülök a hatodik Hiperkarma-lemezre. Könyvbemutatókra járok. A többi időben pedig alszom.

K. A./WMN: Az Én meg az Ének az őszintesége miatt lehet erős mítosztalanítás, nem féltél attól, hogy kiábrándító lesz a rajongók számára?

B. R.: Megfordult a fejemben, hogy elveszti egy-egy dal a varázsát, ha elmondom, miről szól.

K. A./WMN: Ugyanez történhet veled is, nem?

B. R.: Akkor így jártam.

Kurucz Adrienn

 Képek: Csiszér Goti/WMN – Goti Photography